Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-23 / 2. szám
Az ember számára a többi ember tükör, amelyben megláthatja saját arcát. S csak ezáltal ismerheti meg a választ a születésétől haláláig újra és újra feltett kérdésre: Ki vagyok? Miben vagyok azonos másokkal, és miben különbözöm? A közösségi alakzatok egyik funkciója, hogy segítségükkel az ember besorolja önmagát, és ezzel beméri helyét a világban, a társadalomban. A közösségi alakzatok eltérő szélességűek és más-más alapfeladatot teljesítenek a családtól a nemzetségen át a nemzetig. A magyarságnak más volt a tartalma és kiterjedése, amikor Gellért püspök hallgatta a szolgálólány — számára — idegenszerű nótázását, és mást jelentett, amikor Kapisztrán János keresztesnek állt jobbágyai a házat körülvevő országnyi hazát, az otthonon túl a hont akarták megvédeni. A nemzet olyan nagy tágasságú közösségi alakzat, hogy magunkat benne országnyi térben helyezzük el, és léte olyan tartós, százados léptékű időtartamot ölel fel, amely már maga a történelem. Az ember számára mai életünkben az egyik legfontosabb társadalmi koordináta: tájékozódásunk, útkeresésünk állandó magassági és szélességi vonala; a nemzeti hovatartozás. Mai életünket említettem, és ez azért lényeges, mert a nemzet történelmi kategória: különböző korokban és társadalmi körökben mást és mást jelentett. Előbb nemesi nemzetet, majd polgári nemzetet. Az azonos fogalom eltérő tartalmakat jelölhet: Svájc vagy Jugoszlávia a példa rá, hogy különböző nemzetek élhetnek közös hazában. Az USA kétszáz éves története a különféle eredetű, az egynyelvűséget elfogadó, de a származási kultúrát és a forrásország nyelvét is megtartó — legalábbis a bevándorlók első nemzedéke által művelő — etnikai csoportok nemzetté válásának útján jár. Különösen bonyolult ez a kérdés számunkra, hiszen a mai Magyarországon élő 10 700 000 emberen kívül magyarnak vallja magát a szomszédos szocialista országokban három és fél millió ember; Burgenlandban néhány tízezer és Nyugaton — Ausztriától Izraelig — mintegy 1 300 000 ember. Milyen alapon tesszük ezt mi, magyarok? Milyen közösségi alakzat tehát az, amely túlnyúlik a trianoni országhatáron: szülőhazájuk a táj, amelyen századok óta élnek az ősök és az utódok, miközben az államhatárok mozdultak el. És mivel érez azonosságot a földgolyó különböző országaiba vándorolt emberek tömege, mikor magáról azt állítja: „Én magyar vagyok.” Szubjektív elhatározás-e a nemzeti azonosság tudata, vagy van-e objektív alapja is? Petőfi lelkesült felkiáltása: „Ha nem születtem volna is magyarnak, e néphez állanék ezennel én”, lírai túlzás-e, vagy van-e valóságalapja? Bem apót, mint a szeretetteljes elnevezés is mutatja, befogadták nemcsak a katonái, hanem a nép is. Lengyelsége azonban ezzel nem változott meg. Hősünk lett, harcban társunk, de nem honfitársunk. „Születtem; elvegyültem és kiváltam " Költők, tudósok egész sora próbálkozott azzal, hogy leírja azokat a koroktól független, a történelem során kiformálódott nemzeti jellemvonásokat, amelyek csalhatatlanul jelezhetnék a magyarságot. Amikor Ady dühös vitába keveredett „a svábokból jött magyarokkal”, akik kétségbe vonták magyarságát, így határozta meg megrendítően, érzelmileg meggyőzően: Ös Napkelet olyannak álmodta, Amilyen én vagyok. Hősnek, borúsnak, büszke szertelennek. Csodálatos sorok, ám ez költészet, nem tudomány. A magyarságtudat nem a génekben átadott, végzetszerűen érvényesülő következmény, amely érvényesül az ember választása, akarata ellenére is, nem sorsszerű felismerés és elismerés, hanem választás kérdése is. Ha nem így lenne, minden beolvadás lehetetlen volna, holott ezeréves történelmünk a különböző országokból érkezett, nálunk letelepedett, más etnikai csoportok és egyének feloldódásának, magyarrá válásának története is. És ennek a törzsökösnek tekinthető magyarságnak tömbnagyságával egyenértékű vagy annál nagyobb tömegeknek a magyarsággal való elkeveredése az esetek többségében nem volt erőszakos asszimiláció, hanem önkéntes, spontán elvegyülés. E keveredés, felfrissülés nélkül a magyarság nem lenne az, ami, ha egyáltalán fennmaradhatott volna. Az azonosulás tehát tudatos vállalás is, de nem akármivel való azonosulás, hanem identitás a nyelvvel, zenével, történelemmel, tájjal és templomokkal, előttünk élt nemzedékek balsorsával és jó szerencséjével. Az élményt, amelyet magyarságunk jelent, szüléinktől kaptuk, utódainknak adjuk át, így öröklődik nemzedékről nemzedékre. Ez a hagyományozódás az azonosulás érvényesülési mechanizmusának egyik leglényegesebb vonása; sajátos staféta generációról generációra. Az emberek úton vannak valahonnan valahová. A bevándorló, hogy élni tudjon, megpróbál a választott hazában alkalmazkodni: ha ez valamennyire sikerült, beilleszkedik. Ez a folyamat nem feltétlenül szakítás a régi hazához fűződő azonossággal, de bizonyos vonatkozásokban módosulás, gyengülés is. A befogadó országgal való azonosulás a bevándorló beilleszkedésének körülményei között konfliktusos folyamat eredménye, de a szembe kerülő értékrendek, szokások nem egymást kizáró elemek, nem kibékíthetetlen ellentétek. A bevándorló az USA-ban, Kanadában vagy Ausztráliában sokáig nem beszéli hibátlanul az angol nyelvet, nem ismeri mélyen az ottani kultúrát, de elfogadja, gyakorolja és megszokja a befogadó ország embereinek életvitelét, a fogyasztási szokásokat. Nem a „vagy-vagy”, hanem az „is-is” kapcsolat a jellemző. Partnereink az anyanyelvi mozgalomban a velük folytatott őszinte beszélgetések során semmiféle ellentmondást nem láttak abban, hogy jó magyarok és — mondjuk — ugyanakkor jó amerikaiak. Sok embernél a magyarsággal való azonosulás párosul a befogadó ország iránti lojalitással, hűséggel. Nyelvük, kultúrájuk magyar, de már angol is. Egy olyan országban, mint a mai USA, ahol az indián őslakókon kívül mindenki bevándorló, vagy bevándorlók leszármazottja, az különbözteti meg őket egymástól, hogy hány nemzedék óta élnek ebben az országban. (Amikor a második világháborúban a bevándorlók és gyermekeik etnikai csoportjaik jellegétől vagy bőrszínétől függetlenül harcoltak a fasizmus ellen, helytálltak és véreztek új hazájukért, gyengült az a régi gyanú, hogy ragaszkodásuk az etnikai közösséghez sajátos tagadása az amerikai társadalomnak, amely magában rejti az árulás veszélyét is, ha az „UNIÓ” szembekerül a harcmezőn a forrásország katonáival.) Ez a felismerés egyben megkérdőjelezte „az olvasztótégely”-elmélet erőszakos és antidemokratikus gyakorlatát is. A gondolkodók egy tekintélyes része elfogadta a kulturális pluralizmus elvét, mint a beilleszkedés lassúbb, de önkéntes, demokratikus útját. A különböző amerikai etnikai csoportok számára a közös nevező az angol nyelv, amely közöttük az érintkezést lehetővé teszi. (Az 1956-osok jelentős hányada egyedülálló fiatal emberként került ki, és viszonylag hamar beházasodtak a befogadó országok családjaiba, sokan pedig más bevándorló csoportból választották házastársukat. A közös családi nyelv az eltérő nemzetiségű házastársak és a gyerekek számára természetszerűen nem valamelyik szülő nyelve, hanem a befogadó ország nyelve lett, már csak az utódok érdekében is. Mi a helyzet a befogadó országokban született utódok esetében? Az utódoknál egészen mások a származástudat megtartásának esélyei, mégpedig nemzedékről nemzedékre egyre gyengébbek. A két világháború között, az „olvasztótégely” elv uralmi korszakában az akkori második nemzedékből sok volt a „neofita”; szabadulni akartak a gettóélet emlékeitől, hátrányaitól és gyorsan akartak amerikanizálódni. A nyugatosok és más politikai menekültcsoportok, vagy azok az értelmiségiek, kereskedők, gazdasági szakemberek, akik a második világháború után érkeztek az USA- ba és Kanadába, a jóléti társadalom viszonyai, a kulturális fellendülés körülményei közé kerültek. Ha ők maguk élni tudtak a kedvező lehetőségekkel, gyermekeik is gyorsan integrálódtak. Ha státuszuk és pozíciójuk éles ellentmondásba került, ha nagy volt a szakadék származásuk, neveltetésük és elhelyezkedésük közt, ha mindenekelőtt a régi hatalmi helyzetbe való visszakerülés, a „revans” vágya foglalkoztatta őket, és emiatt is képtelenek voltak beilleszkedni, ez csak részben hatott gyermekeikre. Gyakran olvashatjuk a panaszt, hogy ezekben a családokban éles a nemzedéki szakadék. A szülők felhánytorgatják, hogy gyermekeik nem értik és nem méltányolják az etnikai intézményeket, nem helyeslik az ő kiúttalan bezárkózásukat. Az a nemzedék is, amely vállalta a szülők magyar kultúráját, és cserkészcsapatokban nevelődött, erős gyökereket eresztett a befogadó országok talajában. Az 1956-osok második nemzedéke és az — öregek unokái — az a harmadik generáció, amely a hatvanas években átélte a jóléti társadalom válságát, az ottani közösségi alakzatok bomlását, az amerikai értékrend kiüresedését, és a nyílt utazási lehetőségekkel élve hazalátogatott, kíváncsian fordul szülei egykori hazájának alkotó élete és gondjai felé. Ök már új körülmények között élik át a kétféle azonosságtudat találkozását. Az uralkodó oldal a hazájukkal való identitás. Hozzánk viszont köti őket a származástudat és a sajátos büszkeség egy nagy múltú nemzet eredményeire. A sikeres beilleszkedés végeredménye a teljes azonosulás, amely az alkalmazkodással kezdődő, soklépcsős hosszú folyamat. Ez nem zárja ki a szülőfölddel való azonosságot: a kettő összefügg, áthatja egymást, az egyik gyengülhet a másik erősítésével, de ez nem feltétlenül szükségszerű. Mint látható, a szülőföldhöz fűződő viszony és befogadó országgal kialakuló kapcsolatok központi fogalma, mértékkategóriája az identitástudat. S ez nem egyszerű és nem egynemű viszony, hanem komplex jelenség: egyéni magatartás, tudati és érzelmi készség összetett teljessége, amelynek különböző oldalai kölcsönösen befolyásolják egymást, egyenlőtlenül fejlődhetnek és különböző mélységig hatják át az embert. A kettős azonosság tehát egy folyamat eredménye, amelynek van üteme és mélysége — különböző feltételektől függően — lehet harmonikus vagy konfliktusos. A bevándorló starthelyzete, szellemi kapacitása, a beilleszkedésre való készsége, a szülőföld elhagyásának sokkoló vagy viszonylag könnyű volta egyaránt befolyásolják a beilleszkedés menetét, és ezzel az azonosságtudat alakulását a szülőföldhöz és a választott hazához egyaránt. SZÁNTÓ MIKLÓS 5
