Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-29 / 11. szám
1. Amerre csak nézünk: mindenütt zöldnövények 2. Évi egymilliókétszázezer tekercs - valamennyit többszörösen ellenőrzik, mérik 3. „Olyan asszonyokat kellett a munkapadok mellé ültetnünk -emlékszik vissza a főmérnök akiknek a keze a kapát szokta meg.” 4. Barad Lászlóné bemérő, aki az Egyesült Izzóból jött 5. Murár Mihályné: „Ez a munka a mezőgazdasághoz képest könnyű, de nekem éppen ezért volt nehéz!" NŐK AGYÁRBAN Ha lélek se lenne itt, a napfényes-világos csarnokokban, amelyekben a sokcsatornás telefonösszeköttetéshez és a táv-adatfeldolgozó rendszerek termináljaihoz szükséges tekercsek készülnek, akkor is tudnám: nők dolgoznak itt. Rend, tiszta ablakok, és ami leginkább árulkodó jel, hogy ez a nők birodalma: amerre csak nézek, mindenütt zöld növények. Broméliák, filodendronok, pálmák, öntözöttek és gondozottak, akárcsak odahaza. A Telefongyár nagykátai gyáregységében a 760 dolgozó nyolcvan százaléka nő. Kezdetben, 1970-ben, amikor még csak négyszázan voltak, telefonkészülékeket gyártottak, öt esztendeje tértek át az átvitel- és számítástechnikai berendezésekhez szükséges tekercsek és mechanikai alkatrészek előállítására. Ahogyan Rigó Mihály főmérnök nem titkolt büszkeséggel mondja: ma már évi egymilliókétszázezer darab tekercs megy ki innen (és valamennyit többszörösen ellenőrzik, mérik, kipróbálják, mi több, ellátják készítője azonossági számával, ha netalántán minőségi kifogást emelne a vevő, tudja, hogy panaszát személyesen kihez címezze), és több mint egymillió tekercs világviszonylatban sem kevés. De nem is az itt készülő háromezerféle tekercsre a legbüszkébb a főmérnök, aki öt éve, az átálláskor került ide (pontosabban, akit az új, nehéz és bonyolult feladat megoldására hívtak vissza-haza Debrecenből, a Hajdúsági Iparművektől), ő azokra büszke, akik ezeket a tekercseket rajz szerint, pókháló- vagy legföljebb hajszálvékony drótból megtanulták hiba nélkül gyártani, és akiknek túlnyomó többsége nem másik finommechanikai üzemből jött ide — mint például a kivételnek számító Barad Lászlóné, aki az Egyesült Izzóban kezdte —, hanem vagy a kátai, tápiószelei, tápióbicskei stb. termelőszövetkezetből vagy pedig egyenesen az iskolapadból. Nehéz dolguk lehetett, legalábbis a kezdetek kezdetén, a betanítóknak. De könnyű volt-e azoknak a dolga, az asszonyoké és lányoké, akiket betanítottak? Simon Józsefné, aki 13 éve itt dolgozik, tehát alapító tagja a gyárnak, és a helybéli téeszből lépett át, így válaszol a kérdésre: — Nagyon jól meg lehetett szokni a gyárat, de azért... Emlékszem, a vegyszerektől kipattogzott a kezem bőre, aztán ami ennél is rosszabb volt: a nagy tömeg, meg a zaj. Mert a téeszben azért csak nincs olyan nagy tömeg, mint itt a gyárban. Akkor még pákával dolgoztam, és ha valaki odajött hozzám, abba kellett hagynom a munkát, mert ha néztek, elkezdett reszketni a kezem. És ami mindmáig hiányzik: a mozgás. Ha átmegyek a szomszédba, mondják: „Gyere, ülj már le!” „Dehogy ülök! — mondom én — Ülök én eleget. Inkább csak állok.” Szalóki Illésné 1975-ben lépett be, ugyancsak a termelőszövetkezetből. 10
