Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-29 / 11. szám
6. „A földszeretet mindig megvolt bennem — mondja Sas Lászlóné. — Furcsa?" 7. Darvas Sándorné: „Korán kezdtünk, késő este végeztünk, nem volt se szabad szombatunk, se vasárnapunk." 8. Tekercsek - pókháló - vagy legföljebb hajszálvékony drótból... 9. Szűcs Béláné a mamák és kismamák közt, az egyműszakos részlegben fotó: KOVÁCS SÁNDOR — Az ülést volt a legnehezebb megszokni — állítja határozottan —, eleinte folyton fájt a hátam. Kérdezték is: ..Eltol fáj, amikor kapáltál, a folytonos gömyedéstől, nem fájt?” Hat nem. Mert mi abba születtünk bele, azt csináltuk. Na persze, a kezem is nehéz volt, de egy-két hónap után már megszoktam. Szinte ugyanezt mondja Murár Mihályné, aki 1970-ben lett téesztagból munkássá. — A szövetkezetben annak idején mindenfélével foglalkoztam: kapáltam, gyomláltam, ültem palántázógépen, még a cséplőgép mellett is dolgoztam. Ez a munka a mezőgazdasághoz képest könnyű, de nekem éppen ezért volt nehéz. Ott mindent erősen kellett fogni, a kapálásnál a nyelet, a cséplőgép etetésénél a vellát. Itt meg ezekkel a könnyű kis csipeszekkel, apró fogókkal dolgozunk. Akik itt maradtak, és betanított munkásokká vagy szakmunkásokká lettek, azok viszonylag könnyen megszokták az ipari munkát, a gyári fegyelmet, a kötött munkaidőt, a nagycsarnokot, a gépeket. És ha nehéz is volt kezdetben a finomprecíziós munka, azért tudtak rá viszonylag könyen átállni, mert tulajdonképpen — tudtukon és akaratukon kívül — fölkészültek rá, mégpedig szabad idejükben. A főmérnök így vázolta föl ezt az „előgyakorlatot”: — Ezek az asszonyok, akik a mezőgazdaságból jöttek ide, igaz, hogy nappal kapáltak, etették a jószágot, almoztak, kinek mi volt a dolga, de este vagy ünnepnapokon mégis csodálatos kézi munkákat tudtak alkotni: hímzéseket, úgynevezett millpoint-gobelineket. Ezeket a finom, érzékeny mozdulatokat kellett nékik ebben a munkában ismét megtalálniuk, illetve erre a munkára adaptálniuk, ha itt akartak maradni. És a legtöbben itt akartak maradni. Ez nemcsak Nagykátán vagy a környező községekben volt így, hanem mindenütt. Húsz éve még száz falusi nő közül hetven eltartott volt, ami ugyan nem azt jelentette, hogy valóban eltartották, tehát hogy nem dolgozott, hanem azt, hogy csak a háztartásban, a kisegítő gazdaságban munkálkodott, vagy a férjének segített a téeszben, anélkül, hogy tagként nyilvántartásba vették volna. De az ilyen „eltartotti” mivoltnak megvannak a maga hátrányai : nincs táppénz, ha megbetegszik; nincs nyugdíj, ha kiöregszik a munkából; és ami talán még ezeknél is fontosabb: az ilyen „eltartott” asszony, aki esetleg jóval többet dolgozik, mint a család férfi tagjai, többé-kevésbé kiszolgáltatott helyzetben van. Ezért csökkent a falusi eltartott nők aránya húsz év alatt — az 1980-as népszámlálási adatok szerint — 69-ről 40 százalékra, ami azt jelenti, hogy szinte minden munkaképes korban levő falusi nő téesztag vagy pedig más, táppénzre, nyugdíjra jogosító, rendszeres jövedelmet hozó állásban van. Ezzel a folyamattal együtt kezdődött meg és tart mindmáig a mezőgazdaságból az iparba való átvándorlás. 1960-ban minden száz falusi kereső közül 60 dolgozott a mezőgazdaságban és mindössze 18 az iparban, ma pedig pontosan egyenlő a két fő népgazdasági ágazatban dolgozó falusi keresők aránya: 30- 30 százaléknyi. Ennek az átrétegződésnek tudható be, hogy 1960 és 1980 között 38-ról 16 százalékra csökkent Magyarországon a mezőgazdasági keresők rátája. Itt, a nagykátai gyárban, az asszonyokkallányokkal beszélgetve az is kiderül, miért. — Én itt, a nagykátai téeszben dolgoztam — mondja Simon József né —, és bizony, ez elég nehéz munka volt. Előfordult, hogy karácsonykor még a káposztát pucoltuk a szabad ég alatt. Aztán itt lakunk, nem messze a gyártól. Mióta itt vagyok, nem kell utazgatnom, buszoznom, vonatoznom. Szalóki Illésné: — Nekem az uram téesztag volt, én csak „úgy” dolgoztam; felesbe-harmadába vállaltam a szövetkezettől kukoricát vagy burgonyát. Amikor ez a százalékos munka megszűnt, már nem volt kifizetődő a téeszbe járni. Meg különben is: itt a gyárban mindig meleg van, nem ázunk, nem fázunk. Darvas Sándorné: — A tanyán laktunk, ott is dolgoztam, a termelőszövetkezet borjúnevelőjében. Korán kezdtünk, késő este végeztünk, nem volt se szabad szombatunk, se vasárnapunk. És a munka iszonyúan nehéz volt. ötven borjút gondoztam egymagám: almoztam, silót hordtam, abrakot porcióztam, vizet cipeltem. Mert akkor még nem volt bevezetve a víz az istállóba, mint most, hanem ki kellett menni, és vödörrel kellett a jószágnak behordani. Rám várt a tejmelegítés is, aztán a 25 literes tejeskannák emelgetése! Ráadásul a fűtcs. Most már villannyal fűtik a borjúnevelőt, de akkor! Fával, csutkával meg amit értünk, azzal kellett tüzelni, a tüzelőt pedig megint csak hordani kellett! Darvasné jó néhányszor használta ezt a beszédfordulatot: „Nem úgy volt ám, mint ma ...” És ezzel, akarva-akaratlan, de rátapintott egy igen-igen fontos társadalmi jelenségre. A mezőgazdaságból az iparba való átáramlás alapvetően két okból következhet be. Az egyik: a mezőgazdaságban a gépesítés, a kemizálás, a munka ésszerűsítése miatt munkaerő szabadul fel, amely átvándorol az iparba, a kereskedelembe, a közlekedési ágazatba vagy máshová. A másik ok ennek éppen az ellenkezője: ha egy-egy mezőgazdasági üzem nem halad a korral, ha nem könnyíti meg az emberi munkát, ha nem javítja a munkafeltételeket, ha nem növeli a termelékenységet és ezzel együtt a kereseteket, akkor faképnél hagyják az emberek, és így — a munkaerőhiány miatt —, késve ugyan, de kénytelen lesz a vezetés modernizálni-gépesíteni a trágyakihordást, bevezetni a villanyfűtést —, hogy a megmaradt kevés munkáskéz elegendő legyen az üzemeltetéshez. Ha pedig erre nem képes, akkor tönkremegy. Persze, egy ilyen nagy elhatározáshoz, hogy valaki a megszokott mezőgazdasági munkából az ipariba váltson át, többnyire nem elegendő késztető ok a nehéz munka. Darvaséknál is hozzájárult a döntéshez valami más: 1964-ben beköltöztek a tanyáról a községbe, egy emeletes társasházba. Ez után nemcsak a munka volt nehéz, hanem már a munkahelyre való kijárás is hosszas és körülményes lett. — De már a lakás miatt is változtatni kellett a helyzeten — indokolja Darvasné az 1969-ben bekövetkezett fordulatot. — A nagyközség kellős közepén lakunk, az Aranyszarvas étterem fölött, a harmadik emeleten pedig nem lehet jószágot tartani, egy ilyen lakásban, ami ráadásul a központban is van, másképp kell öltözködni, mint lehetett odakint a tanyán. Szóval mi szakítottunk a mezőgazdasággal. Pedig én is szívesen megetetném azt a pár baromfit, amit meg tudnék fogni, hogy ne kelljen a piacon vagy a boltban pénzt kiadnom érte, s megérné, ha egy pár malacot nevelnék a munka mellett. Gondoltunk is rá, hogy építeni kellene egy családi házat, mellette kertet művelni, de aztán mégse. Minek építsünk, amikor itt minden kényelmünk megvan? Hideg-meleg víz, központi fűtés, telefon. Én nem építek! Inkább lassan fizetgetjük a részleteket, és emellett élhetünk is. Azért nem mindenki „szakított” ilyen gyökeresen a mezőgazdasággal. Darvas Sándorné teljes életmódváltása inkább kivétel, mintsem szabály. Szűcs Béláné, aki a kismamák számára létesített egyműszakos csarnokban dolgozik, ma is a tőtevényi tanyavilágból jár be a gyárba, és amíg állapota engedte, rendszeresen segített odahaza a háztájiban. Vagy itt van Sas Lászlóné, aki gimnáziumi érettségi után lett szakmunkássá, már tíz esztendeje itt dolgozik, férje szintúgy, s mégis, közösen elhatározták, hogy az idén 400 négyszögöl szőlőt telepítenek. Hogy miért? — Mert a földszeretet mindig megvolt bennem, szeretjük csinálni, pénzt is hoz valamicskét, meg kikapcsolódás is — vallja a fiatalaszszony, és mosolyogva rám kérdez. — Furcsa? Nem, egyáltalán nem furcsa. Inkább természetes, hogy az asszonyok, akik a szó szoros értelmében és képletesen szólva is fölvirágoztatták ezt a gyárat, valami módon, ki több, ki kevesebb időre, vissza-visszatér — hobbyból vagy keresetkiegészítő célzattal, egyre megy — oda, ahol nem cserépben vagy dézsányi földben zöldellnek a növények. GARAMI LÁSZLÓ 11
