Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-04-03 / 7-8. szám

BESZÉLGETÉS A HUMORRÓL TABI LÁSZLÓVAL — A lexikonban az áll: Tabi László 1910- ben született Budapesten, író, újságíró, szer­kesztő, színműíró, humorista. Minek tekinti magát elsősorban? — Mindenekelőtt humoristának, ha ennek a szónak nem lenne nálunk enyhén elítélő mellékzöngéje. Mert a humorista író is egy­ben. Vannak humoristák, akik viccekkel, ka­baréjelenetekkel nagy kacajt tudnak kelteni. Én azzal kecsegtetem magam, hogy humoros írásaim a nevetésnél valamivel többet, gon­dolati tartalmat, életábrázolást adnak. — Ez azt jelenti, hogy a humorista fele­lősséget érez olvasóközönségéért, a társada­lomért? — A felszabadulás óta feltétlenül. 1945 fordulópont volt a magyar humoros iroda­lomban, amely korábban — a világ minden táján érvényes — általános emberi vonáso­kat, fonákságokat, gyengeségeket tükrözött. Az új, a közéleti Töltésű humor már többet akar az általánosnál, mert a mi mai vilá­gunkra érvényes jelenségek humoros képét adja, gondolatébresztő, felkelti az érdeklő­dést a közügyek iránt és rámutat a visszás­ságokra az élet minden területén. — Van nálunk korlátja a közéleti humor­nak? — A közéleti humor határa ma csupán az, hogy ne ébresszen ellenséges érzületeket, visszahúzó ösztönöket. Persze ez a határ volt szűkebb is, 1949 Után, a személyi kultusz korszakában. 1957-től azonban a magyar hu­moros irodalom kiszabadult a szűk korlátok közül. A pesti Vidám Színpad műsorai bizo­nyítják, hogy milyen sokszínű a magyar ka­baré, amelyben szerepel Arafat és Brezsnyev, a mai magyar politikusok meg Reagan... Ez harminc évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. — Mi a humor feladata? — Ó, ez nehéz kérdés. Azt hiszem, min­denekelőtt az, hogy derűt keltsen. Amin ne­vetünk, azt már gyűlölni se tudjuk, azon már nem háborodunk fel. A nevetés felold sok fe­szültséget, csitítja az indulatokat. A nevetés: a legtermészetesebb emberi szükséglet. Per­sze, a nevetés tág fogalom. Tisztelem a vic­celődő embereket, akik harsány nevetésre késztetnek, igazi elismerésem azonban azo­­ké, akik elgondolkoztatva tudnak derűt kel­teni. Mert az igazi humorban mindig van egy könnycsepp is. Óriási a különbség a vicc és a humor között. Erre hadd mondjak egy szemléltető hasonlatot: a csokor friss, illatos ibolya áprilisban a báj, a derű és a kedves­ség érzetét kelti. Ez a humor. A papírmaséból készült ibolya, nyakamba dugva, hogy ne­vetőizmaimra hasson — ez a vicc. A viccnek akkor van létjogosultsága, ha helyzetet, je­lenséget illusztrál, ha valamivel több, mint az, hogy két vigéc utazik a vonaton és jókat mesél egymásnak... De a vicc, mint emlí­tettem, nem az én világom. — Es a pesti humor? — A pesti humor az élet egy szeletkéjét tükrözi, ^jctpális. közéleti és markánsan áb­rázol. — A politikai humor elősegíti a közélet tisztulását? — Jó volna, ha így volna. — Nem nagyon pesszimista? — Dehogynem, különben nem lennék hu­morista. Igen sok időszerű szatirikus glosszát írtam, s ezt a mintegy hatszáz karcolatot rengetegen olvasták az újságban, szerették az Modern budai bérház a Szabadság-hegy oldalában. Itt lakik Tabi László író, a Ludas Matyi című élclap nyugalmazott főszerkesztője. Puritánul berendezett kis szobájában dohányzóasztal két karosszékkel könyvek, a falon bekeretezve színdarabjainak kicsinyített plakátjai. S persze íróasztal, rajta írógép. Csend, tisztaság, rend veszi körül Tabi Lászlót. Behozza az elmaradhatatlan feketekávét, hogy könnyebben induljon a beszélgetés. olvasók. De hogy megváltozott volna-e ma­gatartásuk, gondolatviláguk, azt én nem hi­szem. Pályám vége felé járva, nem azért va­gyok elégedett, mert — ahogyan mondani szokták — megvalósítottam önmagam, elis­mertek és állami kitüntetéseket is kaptam, hanem azért, mert mosolyt nyújtottam az embereknek. — Hol volt a háború alatt? — Nagy utat tettem meg, mert azok közül való vagyok, akiknek „szerencséjük” volt, hogy két évig Ukrajnában lehettek, mint munkaszolgálatosok. Aztán elmehettem a ju­goszláviai Borba, hogy ott a rézbányákban dolgozzam. Aránylag szerencsés voltam, mert „csupán” megaláztatásban, éhezésben, em­bertelen körülményekben volt részem. De én még ezekben a szörnyűségekben is megtalál­tam a derűt, és most, amikor azt a kérdést feszegetjük, hogy mi is a humor — mert en­nek esztétikáját nemigen kutatják —, én azt vallom: meglátni a nagyban a kicsit és a ki­csiben a nagyot... — Mi határozta meg írói-emberi arcula­tát? A család, a származás, a barátok? — Ügy vélem, hogy a származásom. Ak­kor cseperedtem érett emberré, amikor 1939- ben Magyarországon életbe léptek az úgyne­vezett zsidótörvények. Az államrend alapel­ve akkor az elkülönítés volt: nem vettek fel az újságírókamarába, még filléres regényei­met is csak álnéven írhattam, színdarabjaim meg keresztény barátok neve alatt kerültek színpadra. Ez nagymértékben meghatározta életpályámat. Másrészt a kispolgári életfor­ma hatott rám, amelyben felnőttem. De hangsúlyozom, csupán az életforma, mert gondolkodásom — úgy vélem — korszerű, haladó. — Mikor és hol ír? — Számomra a színház mindig nagy mu­latság volt, amíg el nem kezdődtek a pró­bák. Első darabomat még a háború előtt fo­gadták el, aztán egyiket írtam a másik után, évtizedeken át. Nagyon szerettem ezt a mun­kát. Most azonban abbahagytam, nem írok. A vígjáték kiment a divatból, helyette jött a groteszk, az abszurd ... — A vígjátékokat általában a kritika egy kicsit a humornak kijáró vállveregetéssel fo­gadja. Amikor azonban én ott álltam tíz-ti­zenöt percig a színház utolsó sora mögött, színdarabom húszadik vagy negyvenedik elő­adásán, s éreztem, hogy a nézőtéren ülő öt­száz ember milyen jól mulat és elfelejti az élet nyomorúságait, a napi apró-cseprő bosz­­szúságoktól az atomrakétákkal való fenye­getésig, akkor az nagyon jó érzés volt szá­momra. — Mesélje el egy napját, hogyan és mi­kor dolgozik? — Alkotói vágy már nem él bennem. Csak akkor dolgozom, ha kedvemre való felada­tot kapok. Egyébként olvasok, főleg emlék­iratokat, most épp Montgomeryét, korábban pedig Churchill és De Gaulle életrajza volta kezemben. Játékos természet vagyok, he­tente többször sakkozom, az átlagosnál erő­sebb sakkozó vagyok. Szeretek órákon át el­mélkedni itt, ebben a fotelban, szeretem a zenét, persze a klasszikusokat, elsősorban Bachot. — Nem túloz, amikor ezt mondja, hogy már nem fűti az alkotói szenvedély? — Én az abbahagyás mániákusa vagyok, írhatnék 71 évesen is, de jobbat semmiképp sem, mint húsz évvel ezelőtt. Akkor kell ab­bahagyni, amikor az ember úgy érzi, hogy már nem tud továbblépni, megújulni. Most még azt mondják: — „Miért hagyta abba”, ha viszont folytatom az írást, azt kérdezhet­nék: — „Mikor hagyja már végre abba?”. És én ezt nem várom be. . . Anyagi gondok nem gyötörnek, beletörődtem abba, ami vissza nem fordítható. Csak az elmúlással nem tudok megbékélni. Számomra egysze­rűen képtelenség, hogy minden megy majd tovább, nélkülem. És lesz 3000, 4000 és 5341. május 6. is ... Ha a hátralevő éveimet he­tekre válthatnám fel, és egy-egy hétre visz szajöhetnék, vagy akár csak egy napra is csodálatos dolgokat láthatnék minden bi­zonnyal. A sci-fi nem érdekel, mert arra nincs semmilyen bizonyíték. — Fél az öregségtől? — A haláltól! A halál tényétől, a halálhoz vezető utolsó napoktól, óráktól vagy akár másodpercektől. Ettől reszketek, és egész éle­temben ettől féltem. — Beszéljen inkább valami derűsebbről. Élete során mit jelentettek számára a nők? — Ö, nagyon sokat. Passzív természet lé­vén, engem a nőknek mindig provokálniuk kellett. Természetesen ez a „provokáció” más volt 1930-ban, mint 1950-ben vagy 1960-ban. A nők — olyan tárháza az emlékeknek, ame­lyek itt, a fotelban üldögélve, nagyon sok kellemes órát szereznek. — És a szerelem? — Az engem ritkán érintett meg. — Álmodni szokott? — Ritkán. Visszatérő álom az érettségi, amelyen megbuktam és pótérettségiznem kellett. De aki jól alszik, az nem álmodik. — Akkor bizonyára nincsenek ellensé­gei? — A legjobb tudomásom szerint nincse­nek. Az bizonyos, hogy én nem vagyok el­lensége senkinek. A szándékos ártani akarást kivéve, minden emberi gyengeséget elnézek. — Mi az életcélja? — Ügy kell élni, hogy az ember hasznára váljék ennek a társadalomnak, amelyben él, s ne másokon átgázolva próbáljon érvénye­sülni. Életem során én soha, senkinek nem ártottam. És többre nem vihetem, mint hogy tiszta lelkiismerettel fejezzem be pályámat. — Szerencsés ember? — Nagyon szerencsés vagyok. De boldog csak ritkán és rövid ideig voltam. LÉNÁRT GYÖRGY 45 I

Next

/
Oldalképek
Tartalom