Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-04-03 / 7-8. szám
IRÁNYTŰ KELL A RENGETEGBEN 1. Mezey Mária otthonában készült 1981-es felvétel 2. Az utolsó szerep: Erzsébet Schiller Stuart Máriájában 3. A veszprémi tévétalálkozó gálaestjén Vitray Tamással 1980-ban vét és nincs irgalom, sem magunkkal, sem másokkal szemben. A Hang parancsolt, feljöttem Pestre. Ablaktalan, keskeny ágyú szobában laktam az Andrássy út sarkán, érthetetlen okból egy Klauzál téri kifőzésben ettem főzeléket feltéttel és Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába jártam. Az egész olyan valószínűtlennek tűnik ma — ahogy botladozva jártam a pesti utcákat, ahogy senkit nem ismertem, ahogy értetlenül ültem az iskolában, a sok hangos és viccelődő társ között —, mint egy furcsa álom. Csak a versekre emlékszem, Kálmán bácsi ezüstös fejére és a tudatra, hogy minden, de minden sikerülni fog, amiről álmodom. Jött a vizsga s a vizsgán egy lelkes-kedves szuszogó ember, Sebestyén Mihály, aki elvitt magával Miskolcra drámai hősnőnek. Tőle tanultam meg, hogy a színház nemcsak álom és révület, de komoly munka és fegyelem is. Hitt bennem és én kinyíltam ettől a hittől. Mindent játszottam, hősnőt, anyát, primadonnát, naivát, komikát. Mindennap új és más lettem, mindennap új hangom, új arcom, új kezem és új lábam született. Misi, mint jóságosán zsörtölődő, tudós bába, lelkesen segédkezett a szereplések körül. Néha úgy érzem, mindent neki köszönhetek. Mégis elhagytam őt, húsz pengő gázsi differencia miatt és elszerződtem Pécsre. A városból semmi sem maradt, csak az utcák kedves ismerős illata, egy pár ember rokoni kézfogása és az emlék valakiről, aki szegény volt, jó s meglátott engem. Éreztem, szüksége van rám, ezért utána jöttem Pestre. Pedig nemsokára kiderült, hogy nekem volt rá szükségem, múlhatatlanul; a hitére, a szeretetére, mert e kettőnek köszönhettem, hogy Bárdos Artúr elé kerültem, s végre elindultam. Iránytű kell ebben a félelmetes rengetegben, ami a világ. És ez az iránytű nem az okosság, nem a kiszámított céltudatosság, hanem a szeretet. * „A hit az élet ereje: az ember, ha egyszer él, akkor valamiben hisz... ha nem hinné, hogy valamiért élnie kell, akkor nem élne ...” Tolsztoj fogalmazta ezt a mondatot, amely életem mottója lett. Színésznek születtem: a hazugság művészének, mégis az Igazság szolgája vagyok, mert hiszem: csak az a művészi, ami igaz. Az Igazság — eszme, gondolat. Megnyilvánulása olyan sokarcú, mint maga a világ. E sokarcú világot tükrözi a művészet feladata. Az ember célja: igazságának győzelme a földön. Az igaz tükrű színész harcostársa minden emFOTÖ: VERESS JENŐ bernek, aki bármelyik pontján az életnek ezért a célért dolgozik. A színész munkája furcsa harc. Megérint egy álomból és valóságból — élményből és tanulmányból összeszőtt lény: a szerep —, mert bennem akar életre kelni. Míg átadom neki agyamat, idegeimet, vérem lüktetését, szívem dobbanását — addig harcolunk. Ha győz és elfoglal teljesen, én kívül rekedek, s mint szobrász figyelem az alakot, tudatom vésőjével faragva-csiszolva az élő anyagot: önmagamat — míg megszületik egy ember élő tükörképe: a színpadi igazság. Hiszek ebben az igazságban, hiszem, hogy érdemes érte élnem, mert hiszem, hogy minden igaz színpadi szóval előrevisszük a világot a cél: az emberi boldogság felé. * Manapság — a gombamódra szaporodó önálló estek idején — nehéz elképzelni, milyen meghökkentő, formabontó, forradalmi s főként kockázatos vállalkozás volt 1959 tavaszán azzal az elhatározással kilépni a Bartók-terem (mai Pesti Színház) szürke körfüggönyös, kopár színpadára, hogy megkíséreljem a tizenöt esztendeje bennem épülő Szeretetszinház álmát egyedül megvalósítani. Igaz szóval, verssel-dallal-muzsikával s átfogó, általános érvényű mondanivalóval „útbaigazítani” a hallgatókat úgy, hogy a fejkendős nénitől az egyetemi tanárig mindenki megkapja azt, aminek örülhet, amitől kicsit boldogabb lehet. Az „Életem története” című önálló estem életem legnagyobb sikere lett. A Bartók-terembeli sorozat után tíz esztendeig — öszszeroppanásomig — a nagy színházak nagy szerepei mellett változó időtartammal s változó illusztráló opuszokkal — de mindig azo-3 nos mondanivalóval — megfordultam vele Párizsban és Debrecenben, a pesti Tiszti-klubban. Hódmezővásárhelyen, Torontóban, Montrealban és New Yorkban, ifjúsági eszpreszókban, Győrött, Szombathelyen és az újvidéki rádióban, s a kolozsvári Magyar Színházban. A hallgatóság felelete fokozati különbségekkel, de mindenütt azonos volt. Egyetlenegyszer rikoltott bele a moccanás nélküli nézőtéri csendbe egy dühödt kiáltás: „Kommunista propaganda!” A New York-i rendzavaró nem kiáltott elég nagyot. Itthon a Szabadság téren ezt sem hallották meg. A Magyar Televízió kapuja — hiába kopogtam, zörögtem, dörömböltem rajta 1960-tól 1971-ig — mondanivalóm „idealista világszemlélete” miatt zárva maradt. A „polgári, formalista, összeférhetetlen, klerikális reakciós” táblával a nyakamban, évek óta száműzve a nagy prózai színpadokról, 1953-ban a Vidám Színpadon kínlódtam. Vigasztalásomra s a maguk örömére Tamási Áron és Lajtha László akkor álmodták meg a versből és népdalból szőtt, fénylő tisztaságú mádéfalvi kis székelylányt — a „Bújdosó lányt”. Ö az én legkedvesebb gyermekem. Soha képernyőre nem kerülő televíziós estémet, soha el nem készülő könyvömet, de még ezt a sok földet bejárt, most közlésre szánt színpadi „Életem történeté”-t is 1972-ben bizony átkereszteltem az ő nevére. Félve indítom papiros útjára, hiszen pontosan azt nem viheti magával, amivel győzött: a saját vérrel színezett varázslatát — az élő lélek sugárzását. — Indulnod kellene mégis, leánka. Látod, fáradt-öreg vagyok. Se veled menni, se téged újra fogalmazni már képtelen vagyok. Vigyázz hófehér redőkben omló görög ruhádra: hivatásod jelképére, s világoskék, vörös béléses, hoszszúujjú, földig érő útiköpenyedre — Jaj, emlékezz a bemutató előtti fáradt délutánra, mikor fájó foggal gyalog indultál varrónődtől a fogászatra s a Szentkirályi utca sarkán egy ismeretlen kápolnába pihenni betértél. — Emlékezz a rémült boldogságra, amikor a félhomályban felismerni vélted magad tervezte jelmezedet Azon, akinek üzenetével indulni készültél. — Hajtsd le a fejed és fohászkodj, mint minden színrelépés előtt. Figyelj, a végszó: Debussy „Lenhajú lányá”-nak utolsó hangja is elszállt... Lépj ki a fényre és mosolyogj, hiszen jó hírt hozol. (Megjelent a Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya Kiadásában, 1981-ben) 44