Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-09 / 1. szám
sétált, és emlékezett. Ügy látszik, most már a golyó örökké a szívben marad. A zongorista vigasztalgatta (mert biztató leveleket kapott külföldről). — Nekünk, zenészeknek, nem szabad megszerelmesednünk másba, mint a hangszerünkbe. Az asszony csak arra legyen jó mellettünk, hogy főzzön, és tiszta inget készítsen estére. Amelyik asszony ennél többet akar: azt nyomban ott kell hagyni. A zongorista tanításának vagy egyéb körülménynek is része volt abban, hogy a gordonkás kezdte észrevenni, hogy imádott úrnője hazudik. Nagyszerűen és vakmerőén. Csodálatosan. Tavaszt hazudik, holott már negyvenesztendős. Virágot hazudik, holott orcája már fáradozik. Szép hangot hazudik, holott rendszerint rekedt szokott lenni. Sőt azt is észrevette, hogy az úrnő zsebkendőcskét vesz elő minden csók után, és törülközik. Ekkor végre megmozdult a pisztolygolyó a halálra ítélt gordonkás szívében. Továbbcsuszamlott lefelé. A gordonkás megint a korcsmái életmódra rendezkedett be. Teljesen ki volt elégülve, ha borba mártott ujjaival az asztal lapjára felírta az imádott úrnő nevét. Ekkor a golyó a veséje táján jelentkezett. — Kevesebb bort kell inni — gyógyítgatta a zongorista, aki már csaknem mindennap kapott levelet. — Mit csináljon az ember, amikor unja az életét? — felelt a gordonkás. ■— A bor darab időre felemel a földről, bátorrá, elszánttá, vakmerővé tesz. Még arra is merek gondolni borozgatás közben, hogy még ember lesz belőlem. A vese azonban nem szereti a golyót, a gordonkás betegeskedni kezdett, asszonyról kellett gondoskodnia, aki majd ápolgatja. Igen jónak bizonyult erre a célra egy budai aszszonyság, akivel házasságközvetítő révén ismerkedett meg. A házasságközvetítő megesküdött, hogy ő maga is feleségül venné az özvegyet, de nem teheti, mert már több felesége van. Az asszonyság ezentúl mindennap elment a gordonkás után a korcsmába, és onnan hazavezette. Eleinte, a mézeshetekben, bort is készített az ágya mellé, megveregette a vánkosát, a jobbik paplanjával takargatta, és reggel mindig huzamosabb ideig törte a fejét, hogy mit is kellene ebédre főzni. — Csak Valami nagyon könnyűt! — mondogatta a gordonkás, aki kezdte magát jól érezni a betegállományban. Jóízűeket nyögött, mintha az hozzátartozna a házasélethez. A lábát kinyújtogatta a kályha felé: — Milyen ostobák voltak ezek a lábak, hogy annyira cipeltek mindenféle feslett nőszemélyek után? — mondogatta, míg az asszonyság megterítette az asztalt. És az asszonyság tovább is kegyes volt. Kikérdezte és meghallgatta a gordonkás képzelt és valódi szerelmeit. A gordonkás most már akkorát hazudott, mint ama fekete úrnő, akinek rabszolgája volt. Még álmában is hazudott. . . — Csak téged szeretlek, a hercegnőket mind elfelejtettem — rebegte, amikor az asszonyság papucsait csoszogni halottá az ágy körül. — Bolond voltam fiatal koromban, neked köszönhetem a megváltásomat — mondogatta, amely szavakat hajdan a fekete úrnő adott neki ajándékba. — Az ördög vigye el a feslett erkölcsöket, legjobb mégiscsak a tiszta élet! — jelentette ki a zenész, és ekkor megmozdult veséjében a pisztolygolyó. Az ilyen golyónak az a természete, hogy minden mozdulásával, helyváltoztatásával együtt változást idéz elő az ember természetében is. És így a gordonkás csak nagykésőre vette észre, hogy egy mosónőt vett feleségül, akinek anyja ugyancsak mosónő volt, és ennek a tulajdonságait örökölte a leánya is. Ez a tiszteletre méltó asszonyság például nagyon szeretett szomszédolni, és a szomszédságban veszekedést kezdeni. — Elválok tőled, ha fel nem pofozod a szomszédasszonyt! — tört rá néha a gordonkásra a felesége. Máskor meg az udvar közepére szeretett kiállani, és mindenféle olyan jelzőket mondott a lakóknak, amely jelzők miatt a szegény gordonkás feje fölött ráncba szedte a homlokát a járásbíró. A legközelebbi alkalommal az ágyra dobta a zenészt a felesége, és úgy elverte, amilyen verésről eddig fogalma sem volt a jámbor muzsikusnak. A golyó a lábszárába csusszant, mehetnékje kerekedett, mindig többet és többet nézegetett a sarokban álló sétapálcája felé. — El kell innen menni! — mondogatta most már álmában. És egy szép napon valóban útra kelt. Hol akadhat meg az ilyen jámbor zenész, ha nem éppen a legkönnyelműbb hölgyek társaságában? Hősünk fennakadt, és pendelyszagú utcákban vitte tovább a térde felé ereszkedő golyót. Ezekben az utcákban daloltak lefüggönyözött ablakoknál. A házak igen barátságosak voltak, nevetve fogadták az embert, ha valahová belépett. A házmester rendszerint kezet csókolt, a lakók cvikipuszit adtak. — Milyen balga voltam, hogy nem jöttem rá az élet ízére! — dohogott magában a gordonkás. Elővette szerszámját, és teli szívből muzsikált a barátságos ház lakóinak; siratót, ha sírni való kedvük volt, vidítót, ha kedvük felcsapongott. Házimuzsikus lett, akit bizonyos tisztelettel fogadtak mindenütt a barátságos házakban. — Sokat szenvedett szegény — mondogatták, mintha meleg borogatást raktak volna a gordonkás fájdalmas térdére. A golyó azonban megint csak tovább vándorolt. Mendegélt barátságtalan helyekre is, ahol a gordonkásnak azt mondták, hogy már nincs szükség zenélésére, megöregedett, megmutatták neki, hogy merrefelé van az ajtó. A golyó, a térdtől lefelé ereszkedve, elvitte gordonkásunkat ama régi korcsmalányhoz, aki azóta a korcsma tulajdonosnője lett, és nagy szemeket vetett a zenészre: — Mi nem tartunk zenét! — mondta. — Pedig még látható a sebhelyem — felelt megalázkodva a gordonkás. — Az ördög kíváncsi a maga forradásaira! — felelt a korcsmárosné, és svungba hozta magát, amint egy fekete bajszos, hóhérképű legény az ajtón belépett. Felkereste a testtől búcsúzkodó golyó ama éjsötét hölgyet, akihez illemleckék végett járogatott a gordonkás. Az éjsötét hölgy ezt mondta: — A kártya megmutatta, hogy eljön. Ám az uram azóta meghalt, magam jövendölésből élek. öt forintért kivetem magának is a kártyát. No, most még a budai asszonyság volt hátra, mielőtt sarkába érne gordonkásunknak a vándorgolyó. Az asszonyság éppen férjhez ment, és az ura baltafokkal tanította móresre. — Az én életemet nem fogod keseríteni, mint a bolond cigányét — harsogta a székvágó-tuskó külsejű úriember. A gordonkás belátta, hogy akármint ügyeskedik : öregségére mégiscsak egyedül maradt a pisztolygolyóval. Egyedül, a város végén, mogorván, mint a varjak, amelyek a téli fán ülnek; csendesen, mint a szú, amely nem tud percegni, amikor a szobában kacagás hallatszik. Ott üldögélt a tűz előtt, néha elővette hangszerét, de az se akart mindig szolgálatára lenni, mert az is inkább az asszonyokat szerette. A golyó ezenközben leért a gordonkás lábasarkáig. Kidudorodott, kikívánkozott, kifelé, új teendők után vágyakozott. A gordonkás bicskát vett elő, kivágta a golyót a sarkából, és elküldötte annak, aki valaha belelőtte: a zongoristának. — Próbálja ki ő is az életet! — mondta, és néha, télen, ha meleg volt a kályha, nevetni is tudott. 1926 ILLUSZTRÁCIÓ: WÜRTZ ADAM 19
