Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-09 / 1. szám
A nyolcvanéves Jávor Pál 1902. január 31-én Aradon született. 1959. augusztus 14-én Budapesten halt meg. Mérlege voltaképpen rendkívül egyszerű: idén lenne nyolcvanéves, de már huszonhárom esztendeje halott, ötvenhét évet élt. Micsoda fél évszázad volt azonban ez! Űjkori történelmünk legmozgalmasabb s legborzalmasabb évtizedei. Az első világháborút még gyermek fejjel élte meg és át, látta a fronton harcoló katonák fantasztikus erőfeszítéseit, majd — színészpályájának emelkedésével —, szemtanúja lehetett a fasiszta pestis terjedésének. 1944 sötét, vérzivataros őszén sok százezer üldözött sorstársával együtt végigjárta a poklok poklát, a megkínoztatások és megaláztatások kálváriáját. Amikor felszabadult, hazatért, de hamarosan — a hidegháborús években — újból kint rekedt, hazátlanná vált. A távoli Amerikában kereste — és nem találta! — boldogulását. 1957. november 25-én érkezett végleg haza. Most már azonban két nagyon szűk esztendő állt csak rendelkezésére, hogy egyre hatalmasodó betegségével birkózzék és a hazatalálás meg a munka örömében megtalálja gyönyörűségét. Ebben a gigászi küzdelemben végül alulmaradt. Huszadik századi színháztörténetünk kevés olyan színészegyéniséget tart számon, aki — hozzá hasonlóan —, évtizedekkel később is ennyire elevenen élne az emberek emlékezetében. S az ő hatósugara szinte az egész világra kiterjed, mindenütt fellelhető, ahol magyarok élnek. Los Angelestől Tel-Avivig, Sydney-től Stockholmig nincs olyan magyar közösség, ahol neve hallatára ne tolulnának fel az egykor látott színházi szerepek, jó vagy rossz filmek egész sora. Mi az, amivel így, szinte kitörölhetetlenül bele tudta magát vésni a nemzedékek emlékezetébe? Elsősorban a sorsával, azzal a nehezen felfelé törekvő, de rendületlen elszántságával, ahogyan ki tudta magát küzdeni a vidéki színészet útvesztőiből. Pályája legelején Székesfehérvárott, Esztergomban, Veszprémben, Kaposvárott, majd Szegeden játszott. Szegedről — újabb kerülővel — jutott el a fővárosba, ahol sokoldalú tehetségét a bonviván szerepkörre próbálták leegyszerűsíteni. Fiatal volt, látványosan viselte a szmokingot, valamelyes énekhangja is volt, tehát a szívrabló szerelmes fiú szerepköre éppen jól állt neki. Ö mégis kevésnek találta. Másra, többre vágyott. Tudta, hogy a színészmesterség: jellemábrázolás. 1930 nyarán így került a Vígszínházhoz, ahol újabb erőpróbák elé állították. Mielőtt azonban bármi is történt volna vele s pályáján, valami nagy, sőt, túlzás nélkül megrendítő esemény rázkódtatta meg a színésztársadalmat : megszólalt a film! Az addig sután, kapkodva pergő képeket, a némafilmet, felváltotta a hangosfilm. A színészeknek most már beszélniük kellett, hangvételük meghatározta egy-egy film karakterét, végső soron az egész hazai filmgyártást. Ebben a folyamatban döntő szerepe volt Jávor Pálnak. 1931. április 29-én Budapesten fölavatták az első hangosfilmstudiót, a Hunniát s ettől kezdve 1945 nyaráig, vagyis tizenöt éven át amerikai tempóban készítették vele a hazai játékfilmeket. Ennek az egyre hevesebb és mind elszántabb filmcsinálásnak kétféle eredménye volt: ő lett minden idők legnépszerűbb magyar moziszínésze, színpadi pályáján azonban csupán néhányszor sikerült megközelítenie a számára elérhető magaslatokat. Az a korlátlan és ma már egyszerűen elképzelhetetlen népszerűség, amelyet filmjeivel vívott ki, nem volt egyenes arányban azokkal a színészi teljesítményeivel, amelyekért voltaképpen ezt a pályát választotta élethivatásul. Pályájának mérlege tehát bizonyos hiányokkal zárult, nem így azonban emberi küzdelmeinek sorozata, amelyben mindvégig felül tudott maradni, ö már 1939 őszén ízelítőt kapott, mit is jelent az „új” rend, a fasizmus. Bécsben forgatták A dunai hajós című német filmet. Erre a kirándulásra feleségét is magával akarta vinni, aki azonban a hírhedt nürnbergi törvényeknél fogva „nem kívánatos személynek” számított a nácik által megszállt Ausztriában. Amikor ez kitudódott, Jávor lemondta szereplését és tüntetőén távol óhajtott maradni. Az akkori magyar kultuszminiszter azonban közbeavatkozott — nehogy a náci Németország a kelleténél is jobban nehezteljen szövetségesére —, és Jávor, feleségével együtt végül is megérkezett Bécsbe. Ám míg ő a filmgyárban, a felvétel színhelyén tartózkodott, feleségét — az előzetes ígéretek ellenére —, a Gestapo letartóztatta. Ilyen volt tehát első találkozása a fasizmussal, amelyet méltán gyűlölt és megvetett. Amikor felszabadult, higgadt és tárgyilagos őszinteséggel így vonta le a tanulságot: „Sok százezer magyar polgártársam szenvedte végig azt, amit én, sőt annál is többet. De míg a százezrek nagy része a tébolyult nácik fajvédelmi gőgjének áldozata lett, én magam provokáltam a sorsot, magam kerestem az üldözés gyötrelmeit.” 20
