Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-02-20 / 4. szám

A magyar nemzetté válás, a nemzettudat fejlődésének csillagórája a népek tavaszán, 1848-ban volt. E szerencsés történelmi pillanatban a haza és a haladás, a magyar szabadság és a világszabadság gondolatköre összecsendült egymással. A reformkor és a szabadságharc küzdelmei erős nemzeti öntudattal alapozták meg a magyar társadalmat a XIX. században. A hanyatlás, a torzulás — bár jóval messzebbre nyúlt vissza — az 1867-i kiegyezés után, a dualizmus korában indult meg. A korszak — jelentős civilizációs és gazdasági eredményei ellenére — nagy tehertétellel súlyosbította a szomszédainkhoz fűződő viszonyt és önmagunk reális értékelését. A kiegyezéssel Magyarország betársult a Habsburgok nagyhatalmába. Bár a Monarchia nagyhatalmi értéke és ereje nem volt túlságosan nagy, semmiképpen sem volt valóságos elsőrendű nagyhatalom, ideig-óráig annak tűnt, s ez a látszat a magyar vezető rétegeket elkápráztatta. A nagyhatalmi nemzettudatot közvetítették, terjesztették a sajtóban, tanították az iskolában: Magyarország nemcsak a kettős Monarchia része, de rövidesen központja lesz; a magyarságot illeti a hegemónia Európa e térségében.

— Mivel magyarázható ez az irreális nagyhatalmi nemzettudat?

— A vezető réteg nem mérte fel a magyarság reális erejét, helyzetét a szomszédokhoz való valóságos viszonyát, a nemzeti fejlődés szükségszerű tendenciáját, amely az önálló nemzeti államok kialakulása felé mutatott. Egyfajta valóságvesztés jellemzi e kor köztudatát. A nagyhatalmi nemzettudat párosult egy konzervatív nemzetkarakter-képpel. E szerint a magyar kifejezetten államalkotó tehetség, politikai vezetésre hivatott nép. Ez a felfogás az uralmi „rátermettséget” szembeállította a szakmai-tárgyi szakszerűséggel. A valóságos polgári erényeket, a szorgos kereskedelmi-ipari tevékenységet mélyen lenézte az értékrendet megszabó nemesség, a dzsentri szellemű középosztály. A jobbik esetben kalmárnak, de inkább csak handlénak tartották a kereskedőt, tőzsérnek, spekulánsnak a pénztőkést, a bankárt és szolgafélének a kisiparost, a munkást. A kiegyezést követően ez az anakronisztikus, külpolitikailag irreális és az önismeret szempontjából is torz polgárellenes szemlélet hagyományozódott nemzedékről nemzedékre.

— A századforduló után megjelentek a radikálisok. Jászi, Ady nemzedéke, akik más magyarságtudatot akartak kialakítani. Menynyiben hatottak ők a köztudatra?

— Ady nemzedékének új magyarságeszménye a demokratikus értelmiség szűk csoportját ragadta meg. Ez a nemzettudat radikálisan új volt: elvetette a nagyhatalmi gondolatot, a szomszéd kis népekkel, az egysorsúakkal való összefogást tette értékké, a magyar nemzeti jellemben pedig a szabadságkeresőt, az elnyomottak, az üldözöttek magyarságát. A konzervatív rendi-nemesi hagyománnyal az újítót, az innovátort állította szembe. Ez az eszmény azonban a századelőn nem vált általánossá, annál is kevésbé, mert a radikális reformnemzedék is több vonatkozásban a hagyományos magyar állameszme híve vagy foglya volt.

— Érthető, miért érte Trianon olyan rettenetes, váratlan csapásként a magyarságot. Hogyan sikerült az új realitással szembenézni?

— A háború után sem az uralkodó osztály, sem baloldali ellenzéke nem tudott kíméletlen tárgyilagossággal szembenézni a vereséggel és felmérni a katasztrófa okait. Egy emberöltőn át nem sikerült tudatilag a helyére tenni Trianont, és azt hiszem, ez máig is így van. Trianon teljes elvetése volt a legegyszerűbb, a belső ellentéteket is, a realitásokat is

elködösítő válasz. Aztán jött a nagy politikai fordulat: a „mindent vissza!” tagadásra a békerendszer és következményeit elfogadó beletörődés. Ez is egyoldalúság volt, nem nevelt egészséges nemzettudatot. Meg kellett volna már régen mutatni, hogy a régi Magyarország felbomlása, akárcsak a Monarchiáé, a történeti fejlődés szükségszerű következménye volt. Felnőttek a nemzetek, a szlovákok, a románok, a délszlávok, a kárpátukránok és maguk akartak dönteni sorsukról, Ehhez joguk volt. A súlyos igazságtalanságok: színtiszta magyar területek elcsatolása, magyarok millióinak kisebbségi sorba kényszerítése azonban nemcsak szemben állt mindenféle demokratikus elvvel, hanem elfedte

NEMZET

ÉS

KÖZÖSSÉG

Beszélgetés

Hanék Péter történésszel

A magyar nemzettudat változásairól zavarairól, torzulásairól szólt Hanák Péter történész, a Magyar Nemzet munkatársának, Józsa György Gábornak adott interjújában.

a magyar közvélemény előtt a törvényszerű folyamatokat és megakadályozta az alternatívák keresését. Amint alternatívák nélküli, imperialista volt a béke, ugyanúgy nélkülözte az alternatívákat a válasz: a békerendszer teljes tagadása. Megint csak a reális tájékozódás érzéke pusztult, a környezetismeret sorvadt el a középrétegek, az értelmiség java részénél.

— Mi volt a helyzet a második világháború után?

— Erős ellensúlyozás következett, 1945, de különösen 1948 után az ország vezetői „tapintatosan” kezelendő, kényes kérdésnek tekintették a magyarság sorsát, a szomszédokhoz való viszonyát, de egyben könnyen, sőt, csaknem magától megoldhatónak is. A dualizmus és a Horthy-korszak illúziókkal és nagyzási mániával teli nemzettudata helyébe önlefokozás, kisebbrendűségi érzés lépett. Mintha a múltbéli hibáink miatt nemcsak a képességet, de a jogot is elvesztettük volna saját sorsunk formálására, a kelet-középeurópai nemzeti egyenjogúságra. Sok meggondolásra érdemes ok játszott ebben szerepet: egyfajta felelősségérzet az elmúlt évszázad hibáiért, az elnyomásért, a szomszédokkal való viszony elmérgesedéséért. Szemléletünk gyökeres megváltozását akartuk bizonyítani, de aztán a kiengesztelésből túlkompenzálás is lett. A fiatal szocialista nemzedék ugyanakkor erősen bízott a nemzetköziség gyors és egyértelmű győzelmében. Hittük, hogy a kizsákmányolás megszüntetésével együtt hamarosan eltűnnek a nemzeti ellentétek is. Az akkori vezetés alábecsülte a nemzeti közösség erejét, s a benne rejlő haladó lehetőségeket: nem vette figyelembe, hogy a szocialista rendszer tartósan nemzeti keretekben konszolidálódik. így aztán egy újfajta irreálpolitika következményeiként a nemzettudat erősen relativálódott és ismét súlyos zavarai keletkeztek.

— Változott-e a nemzetnek mint megkülönböztetett közösségi formának a jelentősége?

— Egész Európában a közösségformálódás változásainak lehetünk tanúi. Az ipari társadalmakban a fogyasztási javak megszerzése a tömegek által elérhetővé, a kollektivitást megelőző értékeszménnyé vált. Amint az individuális célok kerülnek előtérbe, a közösségek bomlásnak indulnak. A hagyományos formákat aláássa világszerte a centralizáció is, amellyel szemben lokális ellenszerveződések indulnak.

— Nemzeti országban regionális érdekcsoportok lépnek fel, ezek tudatilag a lokálpatriotizmus formáját öltik; etnikai különállás esetében viszont baszk, breton, walesi, flamand és hasonló mozgalom formájában jelentkeznek, s a szeparatizmusig is vezetnek. Vegyünk egy abszurd példát: ha Somogy megyében baszkok laknának, akkor a somogyi lokálpatriotizmus baszk nacionalizmus formáját öltené, talán még robbantgatnának is. Minthogy nincsenek baszkjaink, Kaposvár remek színházat csinál és kulturális eredményeire büszke.

— Magyarság nemcsak a mai Magyarországon él, hanem nagy számban a szomszéd országokban, nemzeti kisebbségként és elszórva az egész világban. Kit tekinthetünk ma a nemzet részének?

— A magyar nemzet évszázadok alatt alakult ki. Trianon tehát kialakult nemzetet szakított szét, olyan magyarokat csatolt el, akik őslakók voltak hónukban, akár csak a szlovákok, a románok, a horvátok. (Valamennyien itt éltek a középkortól, nem új „telepesek”, meddő dolog tehát a honosság prioritásán vitázni.) A külföldön élő magyarok kötődése kettős, állampolgári lojalitás fűzi őket országukhoz, de nyelvileg kulturálisan, tudatukat tekintve a magyar nemzethez is. Ez könnyen okozhat tudati konfliktusokat, kiváltképpen, ha az együttélés demokratikus elveit megsértik. Valamennyi érdekeltnek, különösen a többségi nemzet vezető csoportjának arra kell törekednie, hogy csökkentse, kiküszöbölje és ne élezze a kettős kötődés konfliktusait. Ez mindannyiunk részéről a nacionalizmus elleni egyenlő arányú és jogú harcot kíván, anélkül, hogy a kisebbségeknek föl kellene adniuk saját nyelvük, kultúrájuk ápolását, nemzeti közösségük megtartását. Modern nemzettudat nem állhat meg a népek e „Bábelében” az együttélés demokratikus szabályainak, intézményeinek, magatartásformáinak kialakítása nélkül. Nemzettudat, demokratizmus és a nemzetek közötti barátság eszméje csak együtt és egymást erősítve oldhatja fel e térség belső konfliktusait, görcseit, egymás elleni indulatait. 1848 és 1918 óta tudhatjuk — s bizony rég tudnunk kellene —, hogy nincs külön magyarkérdés, szlovák- vagy románkérdés, hanem csak együttesen, egymással „szinkronban” lehet magyarok, csehek, szlovákok, lengyelek, románok, délszlávok nemzettudatát, nemzeti és nemzetközi közösségét kialakítani és tartósan megőrizni.

6