Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-02-20 / 4. szám

TÖRTÉNELMI TANULSÁGOK Részlet Száraz Györgynek a tatabányai országos elméleti tanácskozáson elhangzott előadásából Nincs mit tagadni: történelmi tudatunkkal még mindig ba­jok vannak. Ha az okokat keressük, egy kicsit vissza kell mennünk az időben. Sokáig tartotta — részben még ma is tartja — magát egy szte­reotípia — a „bűnös” magyarság­ról, amely sztyeppéi hordaként zúdult a Duna-medence népeire, leigázta és részben magába olvasz­totta őket, s egy évezreden át a rabtartó szerepét töltötte be ezen a tájon. Nos, a honfoglalók — más népektől űzve — valóban hó­dítóként jelennek meg a Kárpát­medencében, s kezdetben valószí­nűleg így is viselkednek. De a népvándorlás korát aligha lehet elvont történelemetikai szempon­tok alapján minősíteni. Az állam­­alapítás utáni századokban pedig nyoma sincs faji-nemzeti elnyo­másnak. Ha alapul vesszük — mondjuk — a 15. század politikai, gazdasá­gi, stratégiai viszonyait, úgy, hogy közben kikapcsolunk mindent, ami későbbi korok eszmevilágához tar­tozik — kulturális és politikai na­cionalizmust, faji imperializmust, etnikai szeparatizmust, utólag tá­masztott elsőbbségi igényeket —. akkor láthatjuk, hogy az „integer magyar állam” elve, de még a kö­zépponti síkságon elhelyezkedő nép viszonylagos vezető szerepe is: abban az időben szükségszerű és megtartó realitás. A történelmi Magyarország valóban földrajzi­politikai egység volt: jól védhető természetes határokkal, egységes vízrendszerrel, egymást gazdasági­lag kiegészítő tájegységekkel, te­hát sokoldalú termelőkapacitással, kitűnő belső cserelehetőségekkel. A környező világban nincs kifelé húzó erő, a határokon túlról csak rabló vagy hódító betörések vár­hatók, amelyek ellen közös érdek a közös védekezés. Az ország ösz­­szes — magyar és nem magyar — etnikumai sem voltak elegendők a természetes határokon belüli te­rület benépesítésére. Részben eb­ből, részben a földrajzi-gazdasági egységből következett, hogy az ál­lamnak nem volt érdeke túlnyo­mulni a határokon. Nem volt fe­szítő túlnépesedés, sem szorító gazdasági kényszer. A különböző idegen etnikumok inkább befelé igyekeztek, nem terjeszkedési, ha­nem telepítési politikára volt szük­ség. A „dinasztikus-birodalmi” po­litika igazából az Anjoukkal kez­dődik, s Mátyással már véget is ér. E politikának a magyarság — sem mint etnikum, sem mint „állam­alkotó” előnyeit nemigen élvezte, inkább terheit nyögte. A kép csak a nemzeti ébredések korában változik. A harc Ausztria ellen már nemzeti alapon is folyik, s elkezdődik a múlt etnikai „kisa­játítása”. Az előbb csak nyelvi­kulturális, majd külön politikai jogokat követelő nemzetiségek ugyancsak megalkotják a maguk történelmi érvrendszerét, a közös múlt újraértékeltetik. A nemzeti ellenállás idején a „rút szibarita váznak” szüksége volt bizánci érckapuk döngetésé­­re, „párducos” hun—magyar ősök fényes tetteire az „előidőkből”. Tragikus, hogy ami itt szükséges volt — mert növelte az ébredő nemzet önbizalmát — az másfelől ellenérzést, sőt gyűlöletet szított. Így vált az ezeréves történelem egyrészt kizárólagosan a magyar dicsőség, másrészt a rab nemzeti­ségek szenvedéseinek krónikájá­vá. Az igazi tragédiát azonban 1867 hozta: a kiegyező Magyaror­szág nem hagyott fel a délibábos történelemszemlélettel, sőt tovább­fejlesztette és a „harminchárom­milliós magyar imperium” áb­rándjának szolgálatába állította, a nemzetiségek ellenében. Pedig a nemzetiségeket nem lehetett elma­gyarosítani, és éppoly kevéssé meggátolni abban, hogy előbb autonómiára, majd elszakadásra törekedjenek. Változtak a gazda­sági-politikai feltételek is, a hatá­rok közelében új, s a belül élő ro­konokra erős vonzást gyakorló ál­lamok alakultak. Mindez együtt most már vitathatóvá tette a poli­tikai-gazdasági egység elvét, s re­ménytelenné az erre alapozott ma­gyar integritásigényt. A „magyar imperializmus” kor­szaka — 1867 és 1918 között — mindössze 51 év. A vád mégis ezer esztendőre terjesztette ki, s a tria­noni békeszerződésben több évszá­zad bűneire mondták ki a „halma­zati összbüntetést”. Tény, hogy a Párizs környéki békék legkemé­nyebben büntetett áldozata Ma­gyarország volt: míg húsz birodal­mi német közül egy került idegen impérium alá, addig húsz magyar­ból hét került kívül az új határo­kon. Képtelenségnek tűnt, hogy a Mátyást szülő Kolozsvár, a Szé­kelyföld, Arad, a vértanúk városa, de még a mező is, Világosvár alatt — egyszerre nem Magyarország többé, s hogy más ország polgárai a „jó palócok”, s Ady „pompás magyarjai” a Kalota partján. És már nem is az látszott alapkérdés­nek, hogy el tud-e tartani nyolc és fél millió embert a 92 ezer négyzetkilométerre zsugorodott ál­lamterület, hanem, hogy az erejét, önbizalmát vesztett nemzet képes lesz-e megtartani önmagát. Elmaradt a nemzeti önvizsgálat, minden bajunk forrása Trianon lett, s mindenre gyógyír: a törté­nelmi Magyarország visszaállítása. De kitűnően érvényesült a „bűvös körök” logikája is: a kisantant ál­lamok nemzetiségpolitikája felhá­borította a közvéleményt, alátá­masztotta a Horthy-rezsim irre­dentizmusát : ennek fokozódása odaát ismét kisebbségellenes intéz­kedésekre vezetett, ami idebent megint csak az ingerültséget nö­velte. A legtragikusabb mégis az volt, hogy látszatra kettévált a nemzet és haladás ügye, az illegalitás kö­rülményei. Mivel a tömegek útja balra el volt reteszelve, a konzer­vatív-reakciós rezsim iránt növek­vő szociális és nemzeti elégedet­lenség végzetes „kivezető” utat ta­lált: a nacionalizmust és „szocia­lizmust!’ együtt kínálgató fasiszta vagy fasisztoid ideológiák felé. Az évtized végére tisztul a lég­kör. A német veszedelem kezdi egy táborba hozni a kettétépett progresszió erőit. A nyilaspárt amilyen gyorsan duzzadt tömeg­­párttá, ugyanolyan gyorsasággal zsugorodik össze a negyvenes évek kezdetén. De a fáziskülönbség most már behozhatatlan: sorsunk közben a náci Németországhoz köttetett, s a rezsim urai előbb — az „országgyarapítás” bűvöleté­ben — nem akarják, később pedig már nem tudják elszakítani a szá­lakat. így lett 1945 egyszerre felszaba­dulás és újabb nemzeti trauma. Az első világháborút mindkét oldalon imperialista célokért vívták. Ma­gyarország a Monarchia tagjaként sodródott bele: s bármily nagy volt is a büntetés, annak igazság­talan volta, ha a fájdalmat nem is, a szégyent csillapíthatta. És volt Tanácsköztársaság, és volt fegyve­res önvédelmi harc. De a második világháborúban volt rossz és jó ol­dal, és mi a rossz oldalon álltunk. Koncként kaptunk Trianon által elvesztett területeket, vérrel fizet­tünk érte egy rablóhadjáratban; s mindezt betetézte a magyar zsidó­ság szörnyű sorsa, Szálasi totális háborúja. 1920-ban felfújt nagy­nemzeti tudatunk kapott léket, de reménykedhettünk egy igazságo­sabb rendezésben; 1944 után nem­zeti önbecsülésünk károsodott. Még érveink sem voltak: a 25 éves ellenforradalom mindent kompro­mittált. Történelmünk egészét be­árnyékolta az „úri” történetfelfo­gás, az ezeréves határokat követe­lő irredentizmus emléke; igazából nem emelhettünk szót még ősho­nos magyar tömegek jogfosztása, kitelepítése ellen sem, mert köz­vetlen múltunkban ott volt Üjvi­­dék, ott voltak a zsidótörvények és deportáló vonatok. El kellett fo­gadnunk, hogy mi csináltuk az el­ső prefasiszta rendszert Európá­ban, hogy mi voltunk Hitler utolsó csatlósai — s ezzel akaratlanul be­lenyugodtunk a sommás ítéletbe: „fasiszta nép” vagyunk. Pedig a logika kicsavart volt. Horthy rendszere nem „népi tala­jon” termett, hanem idegen fegy­verek kényszerítették a nemzetre, és így éltek vele a történelmi osz­tályok. Szálasi pedig a rendszer végterméke volt. A nyilas párt­szolgálatosok pedig nem kisebbít­hetik a 19-es vöröskatonák érde­meit azért, mert Szálasi közelebb van hozzánk az időben, mint Stromfeld Aurél. Kialakult viszont — már a for­dulat éve tájékán — bizonyos „csak népi” történelemszemlélet: történelmietlen ugyan, de jogos, mint igazságtevés, az előző „csak­­úri” felfogás ellenében. Az elődök története négy eseményre zsugo­rodott: a Dózsa-felkelésre, a Rá­­kóczi-szabadságharcra, 1848—49- re és 1919-re. De mivel még a né­pi-nemzeti szemléletbe is beszü­­remkedtek a nagyon eleven nacio­nalizmus bizonyos elemei, az ag­gály megszülte a nemzeti történel­met alábecsülő „csak internacio­nalista” végletet, s a végletnek is végén a felfogást, amely szerint 1945-ben nem új szakasza kezdő­dött a történelmünknek, hanem akkor kezdődött a történelem. Az 50-es évek elején aztán va­lahogy megédesedett ez a plebejus történelem. Beleszüremkedtek még az egykori „úri” szemlélet sémái is: már-már Thaly Kálmán érzel­mes nyalkaságaira emlékeztetett a kuruc kort idéző operettszínpad, csak épp tűzről pattant pórleá­nyok mórikálták magukat az ud­varházak szende leányasszonykái helyén, s cukorszínű népfiak fúj­ták a nótát a szattyáncsizmás bri­­gadérosok helyett. Voltak persze ennek az időszaknak tragikusabb torzításai is: hisz aligha kapha­tott valós értékelést az az 1919, amelynek egyes legfőbb vezetőit a munkásmozgalom árulóiként tar­tottak számon, s az a magyar el­lenállás, amelynek életben maradt kommunista szervezői koncepciós perek áldozatainak szemeltettek ki. Csak az ötvenes évek végére kö­vetkezett el — nem kevés tapasz­talat birtokában, és immár sürge­tő igénnyel — az, amit nevezhe­tünk történelmi önvizsgálatnak, újraértékelésnek is, de amit én legszívesebben úgy neveznék: tör­ténelmünk teljes birtokbavételé­nek folyamata. 7

Next

/
Oldalképek
Tartalom