Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-12-24 / 25-26. szám

Bartók nyelvén

Waidbauer Iván zongoraművész, zeneszerző, zenetörténész professzor az egyesült államokbeli Providence-ben él, a Brown egyetem tanára 1981 őszén részt vett a Budapesten megrendezett Bartók Szimpozion rendezvénysorozatán. Itt-tartózkodása során ellátogatott a Magyarok Világszövetségének székházába, ott készült az alábbi beszélgetés.

zényletével adta 1906-ban Bécsben, akkora sikerrel, hogy azt koncertmeghívások sorozata követte Kolozsvártól Angliáig. Néhány évi bukaresti tartózkodás után — ahol konzervatóriumi tanár volt és a királynő kamaramuzsikusa — 1915-ben Berlinben telepedett le. Itt a — szintén magyarhoni — Artur Nikisch vezette Berlini Filharmonikus Zenekar első koncertmestere és állandó szólistája lett. Hangversenyezett a környező országokban és Norvégiában, valamint Angliában is.

Berlini éveiben ismerkedett meg Drewett Nora zongoraművésznővel, akit feleségül vett s akivel rendszeresen adtak szonátaesteket. Eközben az élet Berlinben egyre nehezebbé vált, ezért Kresz Géza otthagyta a Filharmonikusokat, tanítást vállalt, és Gregor Piatigorskival triót alakít, majd amikor 1923-ban Boris Hambourg csellista — Ysaye-nál együtt tanultak —váratlanul meghívja Torontóba konzervatóriumi tanárnak és egy megalakítandó kamaraegyüttesbe, azonnal lemondja a következő évadra vállalt koncertkötelezettségeit, és áthajózik Kanadába.

Az 1924-ben megalakult Hart House vonósnégyes pár év alatt Kanada legjelentősebb kamara együttese lett és számos amerikai és európai turnéjukon megnyerték a közönség és a kritikusok tetszését, lelkesedését. Működésük tizenkét éve alatt csak magában Torontóban 120 hangversenyt adtak.

Repertoárjuk bámulatosan gazdag volt, a reneszánsztól a kortársi kompozíciókig terjedt, s Kresz Géza hatására a kvartett népszerűsítője lett a kortárs magyar zenének; Bartók, Dohnányi, Kodály, Kosa, Weiner és mások műveit mutatták be.

Kresz Géza kapcsolata Európá— Igen sok magyar zenész él külföldön.

— Egy hónapnál tovább én még sohasem voltam távol Magyarországtól. Két-három hét után mindig eszembe jutnak olyan apróságok, amiket otthon majd el kell intéznem. A legfejedelmibb környezetből is visszavágyom a környezetembe, a munkámhoz. Most is bár több mű megírása foglalkoztat, svájci és francia utam miatt nem kezdtem el a komponálást, mert ha belevetem magam a munkába, akkor már állandóan csak arra gondolok, s ilyenkor az ember nem tudja nyitottan befogadni és feldolgozni az egyéb élményeket. Egyszóval én afféle növényember vagyok. Nehezen szakadok el a talajtól. Persze vannak vándorló, alga természetű emberek is, akik bárhol megtapadnak, ha úgy hozza a sors. Ezt nem elítélően mondom. Mert rendkívül jó érzés az,

val kanadai tartózkodása alatt sem szakadt meg, évente zenei kurzusokon tanított Ausztriában, s igyekezett fenntartani kapcsolatait Magyarországgal is, abban a reményben, hogy a több mint húszévi távoliét után talán egyszer majd hazatér. Ez 1935-ben következett el, amikor kinevezték a Zeneakadémiára tanárnak.

Itthoni lehetőségeiben azonban némileg csalódott, mivel a tanításban sok nehézsége akadt, s a koncertezést sem tudta folytatni azon a színvonalon és olyan számban, ahogy ezt Berlinben vagy Kanadában tette.

Különös, de éppen előadóművészi lehetőségeinek korlátozódása eredményezte Kresz Géza itthoni legmaradandóbb tetteit: egy sorozatot a Nemzeti Múzeumban ..Múzeumi Matinék” névvel, melyben — az ő szavaival — „ ... első hallásra érthető, spontán örömet adó ...” Főleg barokk és klasszicista műveket adtak elő, köztük több 20. századi bemutatóval. Megalapította a zenei gimnáziumot — ez jelenleg a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola, valamint a Nemzeti Zenedében — melynek 1941-ben lett az igazgatója — olyan reformokat javasolt és hajtott végre, melyek ma is érvényben vannak.

A háború után visszatért Kanadába, ahol kvartettjét „nemzeti intézményinek tartották, élete hátralevő tíz évében, már túl a hatvanon, feleségével forró sikerű szonátaesteket adtak, s amikor 1959-ben meghalt, Kanada egész zenésztársadalma gyászolta.

Kresz Géza egész életében őszintén hitt abban, hogy az értékes zenének mindenkihez el kell jutnia, hogy „ ... ezreknek legyen osztályrésze azok közül, akiket magasabb kultúrszintre hozni a művész feladata”.

KIRÁLY PÉTER

ha külföldön találkozom magyar zenészekkel, ők mindig tudnak arról, ha a magyar zenei életben történt valami fontos dolog, feltűnt egy jó hegedűs, vagy született egy jó mű. És büszkék is rá. Nemcsak Európában, hanem a többi kontinensen is szinte minden zenekarban ülnek magyar zenészek. Sok szólista, karmester nevével találkozhatunk a külföldi plakátokon. Van egy tágabban értelmezett Magyarország is, amelyben az emberek érzik egymást, tudnak egymásról. És ez jó, megtartó érzés. Véleményem szerint a nagyvilágban élő magyarságnak, a távollevőknek szüksége van arra, hogy állandóan érezzék az anyaország szívverését. Mert ez valamiképpen segíti őket abban, hogy harmóniává oldja kettősségüket, a két hazához való tartozásukat.

— a —

— Kedves professzor úr, a magyar zenei lexikon adatai szerint az Ön édesapja, Waldbauer Imre alapította 1910-ben a világhírű Magyar Vonósnégyest. Ilyen családi háttérrel indult ön a zenei pályán, amely a későbbiekben is szorosan összekapcsolódott Bartók nevével.

— Az említett kvartett alapításához még nagyapámnak, Waldbauer Józsefnek is volt némi köze, aki az akkoriban közismert Hubay-féle vonósnégyes brácsása volt. Bartók I. Vonósnégyesét már ők is megpróbálták játszani, de valahogyan nem sikerült.

— Annyira idegen volt talán Bartók zenéje annak a generációnak?

— Nehéz volt és talán kicsit idegen is. Akkoriban mindössze két-három alkalommal ültek össze próbálni és máris koncertdobogóra léptek. Bartók műveivel ezt ma sem lehet megcsinálni, mint ahogyan Debussy zenéjét is sokáig kell ízlelgetni, gyakorolni és főleg megérteni. Akkor a nagyapám azt mondta apámnak és barátainak — akiknek egyébként eszük ágában sem volt kvartettet alapítani — próbáljátok meg és játsszátok Bartók és a kortársak műveit.

— Az ön családjában tehát három generáció foglalkozott Bartók Béla műveivel. Vajon, kinek sikerült legmélyebbre jutni, kinek sikerült legjobban interpretálnia Bartókot?

— Véleményem szerint nincs teljes értékű definitiv előadási mód. Minden előadás, minden művész, más-más aspektusát, lehetőségét villantja föl, vagy emeli ki egy-egy darabnak. Természetesen torzításmentesen, az adott mű nyújtotta lehetőségek között. De nincsen olyan előadás — legalábbis én még nem hallottam —, amely egy zeneműben rejlő összes lehetőséget egyszerre bemutatja. Tehát nehéz lenne a kérdésre egyértelmű feleletet adni. Számomra természetesen meghatározó volt apám Bartók-felfogása és játéka. Részben ösztönösen, részben kifejezetten az ő útmutatásai alapján játszottam és játszom néha ma is Bartók zenéjét. Aztán persze döntőek voltak azok az ihletett percek, amikor Bartókot hallgathattam zongorázni. Néhányszor házunknál kamarazenéitek, akkor én lapoztam neki. És bár elég aprócska voltam, mégis mélyen hatott rám játékmódja, fantasztikus koncentráló képessége. Bartók nagyon gondosan figyelte a kottát, úgy éreztem, mindig félt a tévedéstől, még saját művei esetében is. Bár mindig nagy tisztelet

övezte otthonunkban, amit a zenéről mondott, vagy tett, az, mondhatom szentírás volt, mégis egyenrangúként, felnőttként kezelt engem is, holott mindössze hat-hét esztendős voltam. Apám ragaszkodott ahhoz, hogy ha a barátai, Bartók és Dohnányi nálunk játszottak, én is jelen legyek. Ez volt talán zenei neveltetésem egyik alappillére.

— Hogyan alakult később az Ön zenei pályája? Miért hagyta abba a koncertezést, miért szakított a zeneszerzéssel, miért választotta a zenetudományt élethivatásul?

— Hatéves koromban kezdtem zongorázni, 1946-ban kaptam művész-diplomát a Zeneakadémián. Közben zeneszerzést tanultam a ma is élő tanárok legjobbikától, Kadosa Páltól. Az ő szaktudása és bölcsessége további zenei pályámon, sőt egész eddigi életemben elkísért. 1947-ben mentem Amerikába, a Harvard egyetemen zenetudományokat hallgattam, Gombosi Ottó és Walter Piston növendéke voltam. Akkor értettem meg igazán, hogy egy jó muzsikus tud komponálni, de attól még nem biztos, hogy jó zeneszerző. Amerikában vagy koncert-karrierjét egyengeti az ember, vagy tudományos munkát folytat. Én ez utóbbi mellett döntöttem.

— Mit tanult a zongoraművész, mit a zeneszerző és a zenetörténész, Waldbauer Iván, Bartók Bélától?

— Hogy a zenész mit tanult meg, annak megítélésére nem vagyok illetékes. Én ma is azon hangzások és játékmód követője vagyok, amit Bartóktól és Dohnányitól tanultam. Be kell vallanom, zeneszerzőként én „Bartókműveket” írtam. Talán éppen azért nem komponálok ma már, mert a zenében csak az ő nyelvén tudtam megszólalni. Amikor végül is 1957-ben New Yorkban a Bartók-hagyaték kezelője felkért az anyag rendezésére, akkor ismerkedtem meg igazán Bartókkal, az emberrel. Akkor láttam, hogy páratlan akarással három ember munkáját végezte, noha nem volt teljesen egészséges. Ha elhatározott valamit, azt legrövidebb időn belül végre is hajtotta. Amikor 1907 táján úgy gondolta, meg kell tanulnia románul, nyomban megrendelte a nyelvkönyveket és rövid időn belül már beszélt is! önmagát sosem kímélte, a munkában lelte gyönyörűségét. A világ ma méltóképpen elismeri munkásságát, és örömmel mondhatom a világ másik sarkából, hogy rajta keresztül az egyetemes magyar zenei kultúrát is. LINTNER SÁNDOR

9