Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-02-21 / 4. szám
<* 1. A cirkusz tetőzetéről trapézek lógtak le, olyan magasságban, hogy az embernek borsódzott a háta, ha arra gondolt: micsoda szédülés fogná el azt, akinek odafenn kellene ülnie, a legmagasabban levő trapézek valamelyikén, görcsösen szorongatva a trapéz két kötelét, s percekig hiába várva, hogy mikor hozzák már a szabadító létrát?!... A trapézek alatt és között könnyedén rezgő sodronyok girlandozták a tetőt; ezekhez az alacsonyabbra lenyúló trapézről lehetett feljutni, ahová vonalnyi vékonyságú s negyedkörben fölfelé kanyarodó út vezetett: az egyik oszlop árbocrúdjáról a tetőzethez fűződő kötél. A porond fölött a függőágyaknál nem sokkal szélesebb sodronyháló volt kifeszítve; szerencsétlenség esetén ennek kellett felfognia a levegő tornászát, ha ugyan a művész véletlenül beléje esik és nem csak közel hozzá, a porondra. A közönség izgatottan várta a mutatványt. Mi lehetne érdekesebb, az idegeket kellemesebben, erősebben ostorozó valami, mint: látni, hogyan küzd egy hozzánk hasonló nyomorult féreg hosszú perceken át az életéért, minden mozdulatával, izmainak minden rezdületével, idegszálainak minden legcsekélyebb munkájával a halál ellen harcolva, mert hiszen elég egy hibás, egy rosszul kiszámított moccanás, egy önkéntelen reflexmozdulat, csupán annyi izgatottság, amennyi odalenn mindenkit elfogott, és már kitöri a nyakát? Páratlan izgalom ez, olyan gyönyörűség, amelyet az ember az istenektől lopott; mert van-e valami, ami inkább isteni eredetű, mint kíváncsisággal nézni a nálunk nyomorultabb embernek, a nálunk alsóbbrendű lénynek az életért való kínos vergődését?! Minden arcon a kéjes borzongás kifejezése ült. Ha tudták volna, hogy ez a nyomorult ember, ez az alsóbbrendű lény, aki a halál veszedelmével mulattatja őket, hirtelen meg fog őrülni odafenn, abban a pillanatban, amikor teste egész súlyával himbálózik a fejük felett, ott, a legmagasabb trapézen! 2. A kötéltáncos megjelent, és csókot intett a közönségnek. A hagyományos hiedelem kívánja így. A közönség az úr. A levegő tornásza is a közönségből él, mint mindenki. Ha nincs közönség, nincs kenyér. És ha a levegő tornásza akárhogyan erőlködik, ha kificamítja a lábát, ha betöri az oldalbordáját, ha annyit ugrándozik, hogy örökre nyomorékká teszi magát — akkor sincs kenyér. — Isteni közönség, imádlak! . . . és csókolom a talpadat, mert eltartasz, mint hű kutyádat! — ezt mondta a köteles formában eljátszott csók, amelyet a hagyomány és a megszokás parancsolt rá. Hanem ez volt az utolsó rendes mozdulata. Mialatt felszökött az árbocra, véletlenül lepillantott a közönségre, amit még sohase tett, és meglátta a feléje bámészkodó arcokon a kéjes borzongás kifejezését, ami még sohase tűnt fel neki. És mert az agya már nem volt rendben, ezt gondolta: — Nini, hogyan lesik, hogy vajon nem töröm-e ki a nyakamat?! Vannak közöttük, akik szeretnék, ha véletlenül lezuhannék. Ilyet még nem láttak. Vágyódnak rá, hogy az élményeik közé besorozhassanak egy ilyen jelenetet is, először a szokatlan mulatságért, s aztán mert szeretnék elmondani, hogy láttak ilyet is. Tökéletes nyugalommal, tökéletes biztonsággal haladt tova a nyaktörő úton, úgy sé-Ambrus Zoltán (1861-1932) A magyar századforduló irodalmának legtöbbre tartott írástudója, akiben kora a fegyelmezett stilus és magasrendű ízlés, szellemi igényesség fejedelmét csodálta, Debrecenben született, apai ágon nemesi eredetű, „lófőszékely" családból. Nagyapja állatorvos volt, apja papnak készült, de 48-ban honvédnak állt, majd bujdosott, végül szerény polgári viszonyok közt élő vasutas lett belőle. Apja foglalkozása következtében Ambrus korán elkerült szülővárosából (Móricz Zsigmond később meg is jegyezte, hogy nem talált semmi „debreceni" ízt Írásaiban): Budapesten jogot tanult, majd a Földhitelintézetben dolgozott, amelynek igazgatója, Arany László fölfigyelt a tehetségére, s egyengetni kezdte útját a századvégi Budapesten. A kialakuló nagyváros világa szolgáltatta aztán Ambrus írásainak kiapadhatalan nyersanyagát. „Nincs hitelesebb krónikairója a századforduló Budapestjének Ambrus Zoltánnál - irta róla Illés Endre. - Hetenként megénekelte, kigúnyolta, bírálta, megsértette, kiengesztelte ezt a hirtelennövekvő, gyanús kamasz-várost." 1886-ban a Nemzet (Jókai lapja) levelezőjeként Párizsba került, s az ott töltött idő a forrása sokat emlegetett „franciásságának", amelynek alapján a modern magyar irodalom akkortájt szerveződő csoportosulásai és új fórumai (A Hét, majd a Nyugat) saját művészi törekvéseik vezérét, vagy legalábbis előfutárát látták - egy ideig - benne. Mindenesetre: az ő sokirányú munkássága valósította meg irodalmunkban az „európai magyar író egyik legszebb példáját” (Gyergyai Albert). 1891-ben, egy művészregény keretében írta meg irodalomtörténetileg legjelentősebbnek tekintett munkáját, a Midas királyt, amely a születőfélben lévő polgári Magyarország társadalmi viszonyainak, emberi erkölcseinek a legnagyobb igényű ábrázolása, s amelyben a naturalista ízű környezetrajz és lélekelemzés az újromantikus szecesszió hangulataival keveredik. Évtizedeken át irt, racionalista világosságot árasztó esszéivel és színikritikáival e műfajok legtekintélyesebb képviselője volt. 1917-ben meghívták a Nemzeti Színház igazgatói székébe, ahonnan a forradalmak alatt tanúsított magatartása miatt 1922-ben eltávolították. Ettől kezdve szinte „csillagközi magányban, remeteelvonultságban" (Kosztolányi) dolgozott haláláig Üllői úti lakásában, ahol megszakítás nélkül négy évtizeden át élt - önjellemzése szerint - iskoláskönyvekbe kínálkozóan puritán és átlátszó életet. Személyiségének és művének talán legjellemzőbb vonását fejezte ki Ignotus, amikor azt mondotta róla: „mosolygó szkepszis, amely azonban mégis halálba megy az igazságért”. D. M. A Nltl-TAIICIS tálva a sodronyon, mint más a bálteremben. De míg máskor csak a mozdulataira ügyelt, most egyébre gondolt: — Tulajdonképpen szemtelenség, hogy olyan nyugodtan ülnek a helyükön! Mennyire bíznak az ügyességemben! Vakmerő kockázattal számítanak művészetemre; egészen rám bízzák, hogy nem esem a nyakukba! Vagy talán nem is az ügyességemre építenek, hanem abban bizakodnak, hogy éppen úgy ragaszkodom az élethez, mint ők! A megszokás egy biztos mozdulatával felkapott a legalsó trapézra, és így szólt magában: — Pedig miért ragaszkodnám hozzá?! Majd, amint egy vakmerő lendülettel feljebb haladt a magasba, az alant mozgolódó, apró fejek láttára hirtelen úgy tetszett neki, mintha most az egyszer odalenn hagyta volna egész szomorú életét, mintha madártávlatból látná maga alatt ezt a szomorú életét, mintha innen a magasból egyszerre átfogná a szeme az alant hagyott múlt minden eseményét, s mintha valami kísérteties világosságnál egyszerre látná mindazt a sok rosszat, amit valaha a többi ember okozott neki. Ebben az egy percben eszébe jutott mindaz, amit egy életen át a rossztelkűségtől szenvedett, az a temérdek rossz, amellyel az egész világ keserítette meg az életét, abban az időben, amikor még egy-két kedves lényért élni szeretett volna. Arra gondolt, hogy odalenn már nincsen senkije, akit szeretne, és hogy azoktól, akik még élnek, nem várhat egyebet, csak azt, amit eddig köszönhetett nekik: a rosszat. A tigrisszökésnek nevezett ugrással megkapta a legfelső trapézt, és fölpenderedett rá; a közönség tapsolt. Az ismerős, gyűlölt hangra a levegő tornászán kitört az őrület. A trapézon ülve lenézett a tömegre, s abban a tébolyban, mely Néróból ily szavakat csalt ki: „Bár minden rómainak csak egyetlenegy feje volna, hogy egy csapással levághatnám!...” — morogni kezdett: — Ha mindenkit agyontaposhatnék, aki valaha tiport rajtam, a nyakatokba ugornám! Ebben a pillanatban, ahogy gyűlölködő tekintete végigfutott a tömegen, az egyik páholyban egy magányosan ülő, vörös pofaszakállas urat pillantott meg, aki szinte hanyatt dőlve bámészkodott fel rá, s látható élvezettel szemlélte a mutatványt. 18
