Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-12-24 / 25-26. szám

* ¥

H

ároméves koromban, fiú létemre, nekem is volt babám. Petinek hívták, meg nem mondhatnám már, milyen alkalomra kaptam. Peti bohócbaba volt. Arcán lila-sárga csíkok virítottak, az orra pirosra festve. Azt hiszem, amolyan tréfás-csúnya képe lehetett, felnőtt szemmel nézve. Énnekem több volt, mint a legszebb francia baba: nagyon szerettem. Aludni se mentem nélküle, magamhoz szorítottam kék-piros, felemás ruhás bohóctestét, mintha attól félnék, hogy elveszítem, s álmomban is óvnom kellene.

Különös, azóta réges-rég feledésbe merült nyelvünk volt Petivel, mert naphosszat sugdostam a fülébe, s bölcsen bólogattam válaszaira. Vele közöltem fölfedezéseimet: a nyitva hagyott kamrában megpillantott mazsolás zacskót, a hátsó lépcső végében a padlásra vezető rejtekajtót, a szerszámosláda mélyén talált, különös sodrású, bordó zsineggombolyagot. Peti komolyan meredt rám nagy, barna szemével, s megértőn őrizte a rábízott titkot. Még a mindig fülelő, zsömleszínű mackónak sem árult el soha semmit.

Egyszer meg is szöktünk Petivel. Nagytakarítás idején történt, mikor nemigen jutott ránk figyelem. Nem tudom már, melyikünknek szottyant kedve sétálni egyet, de a másik tüstént ráállt. Karomra kaptam Petit, s elindultam vele lefelé a lépcsőn, ki a kapun a forgalmas utcára. Jó ideje csavarogtunk már, megálltunk a játékbolt kirakata előtt, végigmustráltuk a cukorkásüzletek ezüstpapirosba burkolt csemegéit, s nyalogattuk a szánk szélét egyetértőn.

Valamelyik bevásárló szomszéd néni hozhatott vissza a harmadik utcából. Ügy emlékszem, ropogós kis verést kaptunk a tilos kalandért. Persze mindketten tudtuk, hogy csakis a mackó árulhatott el bennünket irigységből, amért őt otthon hagytuk. Vagy két napig szóba se álltunk vele.

Mióta tartott már barátságunk, nem adhatnék számot róla. Talán még ma is összedugnám a fejem Petivel, ha okos

VIDOR MIKLÓS

Peti

tanácsra van szükségem, de hol van már Peti! Vidám, kipingált bohócképe eltűnt mellőlem, pedig ha rajzolni tudnék, élethűn varázsolnám a papirosra, anynyira előttem van most is.

Egyik reggel fedeztem föl, hogy Peti beteg. Az arca ugyanolyan derűs maradt, mint mikor legelőször pillantottam meg, de a teste, jaj, a teste soványodott, fogyni kezdett ijesztőn! Ha nekiiramodtunk, hogy fussunk egyet, szemem előtt szóródott ki belőle a babáknak életet adó fűrészpor. Szomorú kis csík jelezte útunkat, amerre jártunk, végig a lakáson, a folyosón vagy a játszótéren. Szegény Petin nemsokára úgy fityegett már a kék-piros tarka bohócöltözék, mint akibe hálni jár a lélek.

Lefektettem, betakargattam, még az ebédemet is odavittem neki, de nem volt étvágya. Aztán egy-két nap múlva sehol sem találtam.

— Petit elvittük a kórházba, hogy meggyógyuljon — vígasztalt édesanyám.

Én pedig vártam vissza, viszsza rendületlenül. De hiába múltak a hetek, Petiről még mindig nem érkezett hír. Egy

este aztán kisírt szemmel ültem az ágyamban, nem bírtam elaludni. Nagyon hiányzott már.

Akkor újságolta el édesanyám, hogy Peti meggyógyult már. Épp tegnap küldött levelet — meg is mutatta! —, hogy kiengedték a kórházból.

— És mikor jön haza? — kérdeztem türelmetlenül.

Mintha villanásnyi töprengés futott volna át édesanyám szemén.

— Még nem jön haza. Elutazott Párizsba, hogy sok-sok játékot hozzon neked. Csak karácsonyra érkezik vissza.

Elszomorodtam. Sokáig törtem a fejem: hát olyan messze van az a Párizs? Vagy talán jobb barátot talált nálam Peti, s most azzal játszik? Lehet, hogy hozzám vissza se akar jönni, megfeledkezett rólam? Mert én nem feledtem el, se a nehezen közeledő karácsonyig, se a mai napig.

S aztán végre elérkezett a nagy nap: a mennyezetig érő karácsonyfa alatt ott sorakoztak a játékok rendben. Hatalmas várat őriztek a villogó szuronyú ólomkatonák, hintaló ringott a kályha előtt piros kantárral, aranyos nyereggel,

karcsú hegedű feküdt a fenyőágak alatt.

És közvetlenül a fa tövében, kicsit elbújtatva ott ült szétvetett karral egy kék-piros, felemás ruhás bohócbaba, lila meg sárga csíkok az arcán, piros orral, magabiztos mosolygó képpel. Néztem, néztem sokáig, kerestem rajta a régi, meghitt vonásokat.

— Nézd csak, itt van Peti! Visszajött Párizsból! — lelkendezett anyáim. — Ezt a sok mindent hozta neked!

összemarkolta a szívemet valami. Aztán kigördült a könynyem, és némán nemet intettem. Mert nem Peti volt az. Egy idegen bohócbaba, akivel nem lehetett beszélni, sétálni menni, és még a mackó, az irigy, árulkodó mackó is sokkal előbb lehetett volna a barátom, mint ez a betolakodott, sosem látott, kipingált fajankó ott a fa alatt. Hiába tárja szét a karját, hiába olyan tréfás a képe, én ezt a babát sosem fogom szeretni, nekem Peti kell, a régi Peti, levert orrával, összekarmolt, csillagos homlokával . ..

Nagyon bánatos voltam azon a karácsonyestén. A várnak, a hintalónak, a hegedűnek sem tudtam szívből örülni. A bohócbabát meg kezembe se vettem. Se akkor, se később. Pedig édesanyám még azt is mondta: ez sokkal szebb a régi Petinél. Hová lett végül is? Nem emlékszem rá.

Azóta sok minden történt. A rövidnadrág lefoszlott rólam, fényképen látott gyerekarcomra nem ismerek rá. De néha, mikor elszomorodom, újra eszembe jut Peti. És akkor arra gondolok, egyszer talán mégis elutazom abba a gyönyörűséges, idegen nagyvárosba. S mikor lelépek a vonatról, a pályaudvar forgatagában, a sok-sok ismeretlen arc között egy ismerős fut majd felém: lila-sárga csíkok virítanak az arcán, piros az orra, s én végre magamhoz ölelhetem kék-piros bohócruhájában a hűtlenné lett, édes, csúf Petit.

ILLUSZTRÁCIÓ: LUX KATA

50