Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-11-28 / 24. szám

összközműves, fürdőszobás stb. A maradék két százalék egyébként a régi pentelei pa­rasztházakat jelenti. Minden gyerek óvodába járhat, az iskolákban egy műszakos a taní­tás .. s ha már újságokból idéztünk, írták rólunk azt is, hogy a Vasműben működik az acél kohója, a városban pedig az emberek ko­hója. Bármilyen fellengzősen hangzik is ez, én, aki az első pillanattól kezdve itt dolgozom, én is sokszor tapasztaltam azt, ahogy a vert­­padlójú vályogkunyhókból jött parasztembe­rek megtanultak a modem emberhez méltó körülmények között élni. Horváth László szól közbe. — Hadd mondjak el egy történetet, hogyan vált az emberek tömege közösséggé. Felesé­gem 1950 őszén úgy jött ide, hogy addig ma­rad csak, míg egy kabát árát össze nem gyűj­ti. Akkoriban még én is az építkezésen dol­goztam egy kőművesbrigádban. No, az asz­­szony — akkor még csak udvaroltam neki —, panaszkodott, hogy lemaradtak a munkával. Aznap éjjel, brigádtársaimmal felhordtunk az épülő ház első emeletére vagy huszonötezer téglát, hadd lepődjenek meg reggel. — Valahányszor arra járok, ez mindig eszembe jut. S ha összejövünk a barátokkal, szóba kerül az eset. S ha látom a házakat, amelyeket én is építettem, a várost, amelyet mi hoztunk létre a semmiből, olyasmit érzek, amit nem lehet elmondani. * Tudom, mert nem először jártam Dunaúj­városban, hogy az itteniek legendásan lokál­­patrióták. Csak az ő kötődésük más, mint a több százéves történelmi hagyományú váro­sok lakóié. Az ő lokálpatirotizmusuk gyökerei nem a múltból, hanem a jelenből táplálkoz­nak. Nem öröklöttek, hanem teremtettek. Azoik hozták létre, akik idesereglettek és itt marad­tak. S furcsa volt hallgatni, ahogy Illyés Jó­zsef generációkról beszélt. Az első generáció ezt tette, a második úgy élt... s hogy a har­madik generáció most nő fel. Szokatlan, ha ezeket a máshonnan ismerős kifejezéseket egy magyar város lakóival kapcsolatban használ­ják. * — Ki kellene már írnunk a város határában azt is, hogy megtelt — tréfálkozott dr. Virágh Rudolf, a városi tanács titkára, mikor arról beszélgettünk, hogy az eredetileg 18 ezer főre tervezett lakótelepből mára már hatvanezer lakosú várossá fejlődtek. S a századfordulóra százezer lakossíd számolnak. — Mi az oka ennek a máig ható dinamiz­musnak? — Egy város olyan, mint egy gyerek. Ha megszületik, saját önfejlődési törvényei sze­rint növekszik. A jelentősebb tényezők közül elsőnek iparszerkezetünket emelném ki. A Vasmű a férfiak számára teremtett munkaal­kalmat. Törvényszerűen a nőket foglalkozta tó üzemek is idetelepültek: a fésűsfonoda, a ruhagyár, a fehérneműgyár, a cipőgyár. A la­kosság növekedése megkívánta a szolgáltató­­ipar fejlesztését. S nem elhanyagolható ténye­ző, amit hivatalosan úgy neveznek: természe­tes szaporulat. Nincs még egy város Magyar­­országon, ahol a lakosság számához viszonyít­va ennyi gyerek születne. — Létezik-e még a „forró drót”? — Ha arra gondol, hogy telefonálhatunk-e „fel” ma is Pestre, ha valami problémánk akad, az már nincs. Akkor szükséges volt, hi­szen egy város épült itt. Ma ez felesleges. Ahogy a Vasmű belenyugodott, hogy a város nem a hozzá tartozó lakótelep, ugyanúgy a város is beleilleszkedett a megyei közigazga­tási szervezetbe. Ma Dunaújváros ugyanolyan város, mint a többi. Legfeljebb fiatalabb. POKORNY ISTVÁN FOTO: BARANDY ISTVÁN / 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom