Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-11-14 / 23. szám
RÓNAI PÁL Ezt a nyelvet se tanultam meg! Kétezer, háromezer vagy még több is lehet ilyen? Akárhogy is, éppen annyi, amennyit már sose fogok megtanulni. Szomorú és megalázó beismerés ez, mert valahogy gyerekkorom óta rajongok a nyelvekért, és ha az utcán ismeretlen nyelvet hallok, még ma is borzongat az irigység. Amikor életemben először láttam egy nagy címletű bankjegyet — hétéves lehettem —, valószínűleg ugyanazt éreztem, mint mindenki más: szerettem volna, hogy az enyém legyen. Arra is világosan emlékszem, hogy milyen izgatott kíváncsisággal betűzgettem azt a két szót — SZÁZ KORONA —, amelyet az időközben megboldogult Osztrák—Magyar Monarchia nyolc nyelvén hirdetett a bankó. Fiatalon, titokban, azt reméltem, hogy idővel a lehető legtöbb nyelvet megtanulom, húszat, harmincat, talán még többet is. Egyik tanárom azt mondta, hogy csak az első tizenöt nehéz. Bújtam az európai antikváriumokat, mindenféle fura könyvet beszereztem, hogy majd később, ha időm lesz — mert biztos lesz —, felhasználom őket: egy reto-román nyelvtant a kiejtés megjelölésével, egy húsz leckéből álló malgas nyelvkönyvet, a máltai, La Valletta-i elemi iskolák második osztályos olvasókönyvét, amelynek egyetlen magánhangzó se volt a címében, egy olaszoknak való svéd nyelvtankönyvet . . . valóságos bazámyi szedett-vedett salabaktert, amely ott porosodott a legfelső polcon, ás amelyet szinte ingyen varrt a nyakamba a könyvkereskedő. Telt-múlt az idő, csak nekem volt mindig kevés belőle, Budapest ostromakor örökre szétszóródott a könyvtáram, és az a sok nyelv, az a sok megfejtetlen titok még mindig csúfot űz velem. Helyettem alighanem valaki más tanult meg malgasul húsz leckében. Én meg csak merengek, hogy milyen csodálatos alkalmakat szalasztottam el. Talán egy izlandi könyvben választ találtam volna kétségeimre; talán japán haikaikban fejezte ki egy költő legjobban a gondjaimat. De sose találkoztunk, mintha nem is léteznének, vagy mintha magam se léteznék. Azok a nyelvek gyötörnek leginkább, amelyeket elkezdtem tanulni, de idő, lelkesedés, kitartás híján, abbahagytam őket. Vigasztalhatatlan vagyok, mert nem tanultam meg héberül, pedig néhány évig tanítottak rá. Hasonlóképpen jártam a szanszkrittal, mert aziránt is szenvedélyesen érdeklődni kezdtem. Sajnos, mesterem szerint India szent nyelve nem szavakból, hanem csupán szótövekből állt. Nyilakkal, vonalakkal, számtani jelekkel telt meg a tábla, amelyek a belőle sarjadt görög virágot vagy latin gyümölcsöt kötötték össze a szanszkrit tővel. Csak évek múlva fedeztem fel, hogy a szanszkritban is vannak ám egész szavak, még egész mondatok is, de már késő volt. Egy harmadik tanár, akit csak egyszer láttam, a dán nyelv kapuját állta el, és nem engedett belépnem rajta. A Sorbonne egyik tanfolyamának első óráján történt. Rajtam kívül még öt hallgató volt, mindannyian svédek. A tanár egész órán az ő kiejtésüket javítgatta, amit megrontott a svéd. Az én kiejtésemet még semmi se rontotta, ezért nem is mentem vissza se a második órára, se a többire. Hogy etruszkul se tudok, azt hiszem, annak bocsánatosabb oka van. Pedig a perugiai egyetemen volt etruszkológiai tanfolyam. A tanár meg akarta kedveltetni velünk a tárgyát, ezért elvitt bennünket egy híres etruszk sírhoz, az óváros környékére. De a sírban olyan halottak voltak azok az etruszkok; nem úgy egy Solvejg nevű szőke norvég diáklány. Letettem az etruszkról. A törökről egy nyelvkönyv miatt mondtam le, amelyben kevés szabály volt, még kevesebb olvasmány, egy fia társalgási gyakorlat se, csak rengeteg közmondás. Még szépek is akadtak köztük, például ez: Fekete teve a halál, minden kapuban letérdepel. De én gyakorlatiasabb leckéket szerettem volna, ezért sutba dobtam a könyvet, pedig úgy kedveltem a hangzóilleszkedést, amely akár tíztagú szavakat is létrehoz csupa i-vel vagy u-val. Talán más lett volna, ha legalább egy ilyenféle hosszú, csupa határozói igenév történet is akad a könyvben: „Egy remete, az erdőben mendegélvén, egy kismadár dalát meghallván, megállván és gyönyörködvén a madárdalban ...”, egyetlen múlt idővel a gyors és vad befejezésben: „... felfalatott egy tigris által”. De ezt csak később hallottam. Mi tagadás, némelyik nyelvet a magam hibájából nem tanultam meg. Könnyelműség volt, ha ugyan nem hiba, hogy nem tanultam meg kínaiul Kan Vu barátomtól Párizsban, ahol, bármilyen furcsán hangzik, egy magyar irodalomról szóló tanulmányhoz gyűjtött anyagot. De riasztó dolgokat tudtam meg tőle. Szinte naponta együtt ebédeltünk egy Victor Cousin utcai kínai étteremben, ő pálcikákkal, én meg, a pincér különleges kegye révén, késselvillával. — Hogy halad a tanulmány, Kan Vu úr? — kérdeztem egyszer tőle. — Mái mindjált kész — válaszolt azon a lötyögő, de kifogástalan nyelvén. — Mái csak az van hátla, hogy letisztázzam. A tanulmány két hónap alatt készült el. A tisztázás egy évig is elhúzódott, de még akkor se volt meg. Csodálkoztam a dolgon, de a barátom megmagyarázta: nem megírni volt nehéz azt a tanulmányt, hanem szépen letisztázni. — Tudja, megpróbálok néhány olyan bonyolult lajzolatú jelt elterjeszteni, amelyet mái több mint száz éve nem használnak. A halmadik limet se mindig könnyű megtalálni. No meg az allitelációk! Nem akartam elhinni, hogy egy egyszerű tanulmányhoz rím kell meg alliteráció meg olyan cikornyás írásjelek, de a barátom váltig azt hajtogatta, hogy márpedig úgy van. És egy esztendő múlva megérkezett Sanghajból egy folyóirat, a Ki ta ven hio jen ci A bajvívástól a párbajtőrözésig A magyar sportnyelv I. Habár a testedzést, testgyakorló játékot jelentő sport szó nem sokkal a szabadságharc előtt, 1843-ban bukkan föl nyelvünkben, nem mondhatjuk, hogy elődeink nem ismerték s nem kedvelték a harciasabb küzdő vagy a könnyedebb ügyességi játékokat. Azt, hogy lovas nemzet vagyunk, nem mi állapítottuk meg magunkról, s hogy jól nyilaztak őseink, azt is egyöntetűen vallották keleti és nyugati krónikások, az utóbbiak azt is följegyezvén, hogy „a sagittis Hungarorum libera nos Domine” — „a magyarok nyilaitól ments meg Uram, minket” — fohászkodások hangzottak fel, amerre a portyázók megfordultak. A bizánci érckaput buzogánnyal bezúzó Botondról, a német császárt kürtjével agyonsújtó Lehel vezérről krónikáink szólnak, de Lajos király nagy erejű vitézéről, a vendégoldalt fél kezével fölemelő, a felbőszült bikát megfékező Toldi Miklósról, s a Mátyás királynak malomkőtálcán vizet nyújtó Kinizsi Pálról is fennmaradtak mondáink. E nagy példákhoz nem is maradtak méltatlanok az utódok, mikor a testi erő, ügyesség már nem pusztán katonai, honvédelmi célt szolgált, hanem csupán a nemes versengést, vetélkedést. Az ilyen testedző versengések sem voltak idegenek elődeinktől, habár fő céljuk ezeknek is a harcedzettség fejlesztése volt. Gondolunk itt a bajvívásokra, lovagi tornákra, a pályafutásokra, a célba lövésekre, célba dobásokra. Nos ezeknek van már némi nyelvi bizonyítéka is. A párviadalt a régi nyelv bajvívás-nak nevezte; már a XIV. században feltűnik a szó, s az 1527-i Érdy-kódex a vele kapcsolatos igét is említi: „mynden ky bayt akar vynya” (mindenki bajt akar vívni). Ez a baj a harc. ütközet jelentésű szláv boj-nak felel meg (ez pedig egy ütni jelentésű Bity ige származéka). A baj aztán közszó lett nálunk (gond. nehézség, betegség jelentésben), de a sportnyelvben is tovább élt: a bajnok e baj származéka (s már a XIV. században előfordul nyelvünkben), a bajnokság pedig a nagy erejű Toldi Miklós tetteiről szóló XVI. századi histőriás ének címében bukkan föl először: „Az híres neves Tholdi Miklósnak jeles cselekedeteiről és baynokságáról való história.” A nyelvújítók a duellum magyarítására használták fel a régi szót: „Duellum . . . Lehet azonban különös viadalnak vagy párbajnak is nevezni” — olvassuk 1806- ban. A szó megmaradt, sőt a sportnyelvbe is bevonult: 1903- ban ezt olvassuk a Nemzeti Sportban: „Amerika vívóbajnokságai ... A verseny háromféle fegyverrel folyt: vívótőrrel (foils), párbajtőrrel (Degen, duelling swords) és karddal.” A vítőr Arany János klasszikus Hamletfordításában is előfordul. Mert a pengét is jól forgatták eleink. De egyelőre maradjunk a lovasjátékoknál, a viadaloknál. Ez a viadal is a vív igen származéka: már a XIV. században feltűnik. A (verseny) pálya ma szinte minden futó-, ugrósport, minden labdajáték nélkülözhetetlen feltétele. Már a XV. században feltűnik nálunk, mint olasz jövevényszó. Az olasz pallio, amelyből származik, eredetileg azt jelentette palást, bő köpeny, s mivel az ünnepi versenyek győztesei hajdan jutalmul díszes köpenyt, illetve köpenyszerű kelmét kaptak, kialakult egy correre ü pallio, szó szerint: a köpenyért fut, vagyis versenyt fut értelmű kifejezés, amely aztán hozzánk is átkerült pályát fut formában, sőt Ambrosius Calepinus híres tíznyelvű szótárában, a XVI. században már feltűnik a Pállya futó hely is — amelyből aztán mai pálya szavunk lett, eredetileg csak futópálya értelemben. 20
