Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-11-14 / 23. szám
kuan — ma is áhítatosan őrzöm —, amelyben Kan Vu megmutatta a nevemet: latin betűkkel volt írva, és gyönyörű írásjelek voltak mellette. — Ajánlást is íltam magának — mondta. — Két nagyon litka betű is van benne. Csak legalább a szogd nyelvet megtanultam volna, öt hónapot töltöttem egy „munkatáborban” — a nácik találták ki, és sok ezer volt belőle — és ott egy kedves barátommal találkoztam egyszer, aki már a keleti nyelvek híres szakértője volt. Amikor nem azzal foglalkoztunk, hogy leromboljunk egy házat, és ötméternyire felépítsünk egy éppen olyan másikat, mindketten olvasással védekeztünk a kétségbeesés ellen. A barátom egy szogd szövegkönyvet hordott a zsebében. Ha jól emlékszem, a régi Perzsia szent nyelve volt a szogd, és — magyarázta a barátom — csak valami tíz nyelvész ismeri a világon. Én lehettem volna a tizenegyedik! De az istállóban. ahol éjszakára meghúztuk magunkat, egy csillagjós volt a szomszédom. Ez azt jósolta nekem, hogy megszabadulok a táborból, eljutok valami messzi földre, és egészen új életet kezdek. Hát ezekhez nem volt nélkülözhetetlen a szogd nyelv. (Ugyan él-e még az a szegény csillagjós? Hát az én tudós filológusom, aki annyira nem találta a helyét abban az embertelen környezetben? Vajon túlélte a koncentrációs tábort, a deportálást, a tömegmészárlást?) Olyan nyelvekkel is találkoztam, amelyekbe azért nem kezdhettem bele, mert valamelyik társam tartotta a jussát hozzájuk. Ha a katalánnal foglalkozom, egy kedves barátom területére tévedek. aki később, évek múlva, magyart tanított (ugyan kinek?) a barcelonai egyetemen. Egy másik ifjú ismerősöm a japánt sajátította ki. De különösen a magyar szegény rokonainak, a finnugor nyelveknek volt meg mindnek a gazdája. Egy barátom a cseremiszt foglalta le, ahhoz többé senki se nyúlhatott. Az első világháború alatt, a sok ezer orosz fogoly közül előkerített egy írástudatlan cseremiszt, hatósági engedéllyel kézbe vette, és több kötetnyi népmesét facsart ki az agyából, amelyek meg is jelentek egy külön erre a célra kitalált ábécével lejegyezve. Egy másik ismerősöm a családi emlékek közt apjának a vogul névmásokról írt terjedelmes monográfiáját mutogatta. Onnan is el a kezekkel. De minek hibáztassunk embereket, könyveket, körülményeket? Amit meg kellett tanulni, úgyis megtanulta az ember. Húsz évvel ezelőtt, egy párizsi antikváriumban, az utcán megláttam egy vaskos portugál szótárt; tíz frankért árulták. Meg akartam venni, de valaki, akivel voltam, lebeszélt róla: — Ugyan! Sose lesz szükséged portugál szótárra. De két óra múlva, most már egyedül, megint abban az utcában jártam, és nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy megkeressem a szótáramat. Már eladták, és én azt hittem, örökre megszakadt a kapcsolatom Latium utolsó virágával. Talán jobb is, hogy annyi nyelv zárva maradt előttem, és nem tárta fel a rejtelmeit. Milyen csalódás lett volna, ha azt tapasztalom, hogy az örményben is bőven van közhely. Háfiz nyelve pedig a legsilányabb frázisok melegágya! Brazília, 1948 A szerző Latin és mosoly című könyvéből. Európa Könyvkiadó. 1980 A testedzés és ügyességfejlesztés eszköze volt a célba lövés, illetve célba dobás. Ennek érdekes nyelvi emléke tárgy szavunk, noha mai nyelvéi-zékünk számára ez már elsősorban csak eszköz, élettelen test értelemben él. Pázmány Péter azonban még ezt írta: ..Tárgyul és lövő tzélyul tette, mellyre nyilait lövöldözte.” A zsoltárfordító Szenei Molnár Albert bibliafordításában pedig ezt találjuk: ..Nyilad, mind az tárgyra, lövöd ortzájokra.” Ez a tárgy nem más, mint az ófrancia targe megfelelője, ami pontosan azt jelentette: kerek pajzs. így, ebben a jelentésben került át hozzánk is, mivel pedig a céllövéseknél, célba dobásoknál „céltárgyul” egyegy ilyen kéznél levő kerek pajzsot tettek ki. nem csoda, hogy a tárgy fölvette a cél. az a dolog, amire valami irányul jelentést. Például a nyelvtanban a tárgy az, amire a cselekvés irányul. A targe, azaz a tárgy a lovagi élet szavaként került az előkelő udvari emberek közvetítésével. Mint sportszó nem maradt meg, de a francia szó átkerült nyelvünkbe később német közvetítéssel is, tárcsa alakban: „más két tárcsa-lövő puska, ezüstös” — olvassuk egy 1688-i leltárban. S itt a „tárcsa-lövő puska” céllövő puskát jelent, mivel a tárcsa ekkor még pajzs, céltábla jelentésben élt nyelvünkben. Később aztán fölvette mai (forgó)korong jelentését is, s így már a lóversenyzésben is előfordul („a tárcsák felállítása”). Akárcsak a tárgy s a tárcsa, maga a sport is ófrancia eredetű, de nem közvetlenül onnan került hozzánk, hanem angol közvetítéssel : az angolok az ófrancia desporl főnevet vették át, amely azt jelenti szórakozás, játék, kedvtelés, ebből lett az angol (to) disport (oneself) szórakozik, kiugrálja magát jelentésű ige, s a disport, szórakozás, játék, kedvtelés főnév, amely idővel sport-tá rövidült. Hozzánk csak 1843-ban érkezett el a szó, jellemzően a vadászattal kapcsolatban: „A körösladányi vadászatok ... bevégeztetnek ... Az idei sport igen jól ütött ki” — olvashatjuk a Honderű-ben. SZILAGYI FERENC NYROM Hárfa (alumínium) Nagy sikerű kiállítást rendezett a bécsi Graben egyik legnevesebb kiállítótermében Piszer Mária — művésznevén Nyrom — Ausztriában élő magyar képzőművész. Az acél-, bronz-, alumínium plasztikáit, valamint grafikáit és táblarajzait felvonultató tárlatot Sebestyén György, az Eisenstadtban megjelenő művészeti folyóirat, a Pannónia főszerkesztője nyitotta meg. Esőcsepp (alumínium) 21
