Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-11-14 / 23. szám
A magyarországi nemzetiségek a 19. század első felében A múlt század első felében létrejött a modern magyar nemzet, s ez a folyamat lezajlott — számos eltéréssel természetesen — a lakosság többségét alkotó nem magyar népek körében is. Az eltérések a nemzetiségek többnyire különböző társadalmi szerkezetéből adódtak. Csak a kortársak szerint is más megítélés alá eső horvát nemzetiségnél nem volt számottevő az eltérés, ahol a nagybirtokos arisztokrácia, nagy létszámú kisnemesség, széles paraszti tömegek jelenléte erősen emlékeztetett a magyar társadalom szerkezetére. A horvát parasztok egy része nem jobbágy volt, hanem személyileg szabad, s katonai szolgálata fejében használta földjét az úgynevezett katonai határőrvidéken. A németek közül az erdélyi szászok polgári jellegű társadalmat alkottak, csakhogy ezt a zárt polgári jellegét feudális kiváltságok őrizték meg. Magyarországon a német városi polgárság ekkor már elindult a természetes elmagyarosodás útján, a paraszti tömegeket pedig még nem érintette a nemzeti ébredés. A románok, a szerbek, a szlovákok és a kárpát-ukránok (ruszinok) fejlődését az jellemezte, hogy nemességük a rendi kiváltságok révén a magyar nemességgel olvadt egybe, s éppen ebben a korszakban kezdett nyelvileg is elmagyarosodni. Tömegeit a jobbágyi kötelékekben élő parasztság és a városi kispolgári rétegek alkották. A szerbek és a románok esetében egy kis rész ugyancsak határőrvidéki szabad katona-paraszt volt. Jelentős szerepet játszott a fő közlekedési vonalak mentén letelepedett szerb kereskedő polgárság is. Valamennyi nemzetiség körében nagy jelentőségei kapott az értelmiség, elsősorban a papi értelmiség. A görögkeleti, illetve a görög katolikus egyház bizonyos értelemben a nemzeti egyház szerepét játszotta. Ez az értelmiség tudatosította magában elsőként elkülönülését a magyaroktól s egy más nemzethez való tartozásukat. Azt hirdette, hogy nemzetük mindig is volt, csak most éppen alszik, s ebből a halálos álmából kell felébreszteni. Ezért beszéltek már a kortársak is a nemzeti ébredésről. Az ébresztésnek első és legfontosabb teendőjeként a nemzeti nyelvet kellett megteremteni, hogy azon szóljanak a néphez, azon tudatosítsák a nemzethez való tartozásukat. Irodalmi formában általánosan elfogadott nemzeti nyelve a 19. század elején egyik nemzetiségnek sem volt. A szlovákok közül az evangélikusok a középkori cseh nyelvet használták irodalmi nyelvként, a katolikusok különböző nyelvjárásokon írtak; a szerbek a szlavenoszerbnek nevezett, szerb szavakkal megtűzdelt oroszt beszélték: a horvátok pedig nyelvjárásokat j beszéltek. A görög katolikus (unitus) román papok már a 18. század végén kezdték irodalmi nyelvvé emelni a népnyelvet, megtisztítani a nem latin eredetű szavaktól. A horvát Ljudevit Gaj a szerbhez legközelebb eső nyelvjárást fogadta el horvát irodalmi nyelvként, ezt a szerb Vük Stepanovic Karadzic már korábban a szerb irodalmi nyelv rangjára emelte. A szlovákoknál kezdeti kísérletezések után Ludovit Stur a közép-szlovák nyelvjárást tette meg irodalmi nyelvvé. Az ekkor kialakított nyelvek mind a mai napig megmaradtak irodalmi nyelvként. Egyedül a ruszinoknak nem sikerült még ekkor saját irodalmi nyelvet kialakítaniuk. Az irodalmi nyelven versek, elbeszélések, regények, színdarabok születtek, kezdték kibontakozni a nemzeti kultúra körvona 2 Történelmünk képekben 45.nEmZETEK ÉBREDÉSE 10
