Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-24 / 2. szám
VIDOR MIKLÓS A tigris, akiről álmodunk Mondd, mért kezdődnek úgy a mesék, hogy: hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú vagy egy ember — Jánoska eltöprengőn rám néz, én pedig meglepett képet vághatok, mert elhallgat. — Mit akarsz ezzel? Vár egy picit, aztán folytatja: — Nem lehetünk azok . . . az a fiú meg az az ember . . . például én vagy te? Még mindig nem értem, mire akar kilyukadni. Bizalmasan előrehajol, és suttogóra fogja: — Én csak azt szeretném kérdezni, hogy velünk nem történhet mese? — Esetleg . . . elképzelhető — mondom óvatosan. — És az nem baj, hogy itt ülünk nálad a szobában? — Mért, azt hiszed, csak a világ végi erdőben meg a gyémánthegyen történhetnek mesék? Jánoska visszazökken, jól befészkeli magát a karosszék mélyébe, oldalt dönti a fejét. — Hát akkor történjen legalább egy . . . úgyis ráérsz, nem? Elnevetem magamat. — Ilyen egyszerűen azért nem megy, hogy csak úgy belép a mese az ajtón. — A csukott ajtón! — figyelmeztet Jánoska, nehogy mindjárt a legelején elhibázzam, mert a mese csak úgy igazi, ha nem kell kopogtatnia, és bebocsáttatást kérnie előbb. — Különben az ajtó mellékes, nem azon múlik. — Hanem micsodán? — Rajtunk — mondom nyomatékosan. — A mi mesénk csak rajtunk múlhat. Jánoska elszántabb nálam. — Jó, majd segítek! Te csak kezdd el! Egyszerre eszembe jut: — No látod, nem lehet csak úgy bolondjába holvolt-holnemvoltozni, ha fogalmad sincs, mi jön aztán! Előbb ki kell találni egy valamirevaló fickót, aki nekivágjon a világnak, de legalábbis egy egészen rendkívüli medvebocsot — persze rózsaszín orrút és égszínkék szeműt —, aki, tudom is én . . . És most Jánoska ártatlanul közbeszól: — Lehetne mondjuk az a tigris, akit hiába próbálok lerajzolni, nem? Tessék! Már megint föladta a leckét! — Mért, olyan különös tigris? Nem válaszol mindjárt, zavarban van, bele is pirul, mint aki elszólta magát, aztán mégis bevallja: — Azt nem tudom egészen biztosan . . . olyan közelről még nem láttam, mint téged. Mire odaérnék hozzá, mindig eltűnik . .. — Elfut? Megijed tőled? — A tigris? — Jánoska csupa méltatlankodás. — Meg se mozdul. . . aztán egyszerre nincs sehol. Miféle tigris lehet az? Most már engem is elfog a kíváncsiság. — Hol találkoztál vele egyáltalán? Cirkuszban? Az Állatkertben? Akkor könnyű volna lerajzolni, akár még le is fényképezni ott a rács mögött! De az ő tigrise végtelen tágas mezőn áll, iszonyú messze. És valahányszor elindul felé, maga is érzi, hogy soha, soha el nem érheti. Vágyakozón mondja: — Csak ha egyszer megmozdulna, és szembelépkedne ő is, ha nemcsak én akarnám, hogy találkozzunk! Csönd van. Abban a bejárhatatlan messzeségben fölvillan előttem a tigris. Áll, figyel. Pontosan tudja, hogy őt emlegetjük. — És . . és mondd csak, régóta ismered? — Nem. — Ismét suttogóra válik a hangja, de most az izgalomtól. — Mikor egészen kicsi voltam, akkor még üres volt a mező . . . Talán el is takartam volna a szemem, ha fölbukkan, féltem volna. — Persze. És most igazi titkot közöl velem: — Még csak kétszer láttam. Mintha megsejtenék valamit: — Éjszaka? Jánoska egészen aprót bólint. Aztán kiigazítja: — Neki nincs éjszaka, csak nekem. De mikor épp előttem van, akkor. . . tudod, nem ő jön el hozzám, hanem én kerültem oda a mezőre, és süt a nap. rettenetes erővel süt a nap, alig lehet kibírni... és senki más, csak ő egyedül. . . mintha várna. — Jánoska lehunyja szemét, hogy fölidézze. — Azért is szeretném lerajzolni magamnak, de még ha úgy tudnék rajzolni, mint apa, akkor se sikerülne. Nem, a tigris nem arra való, hogy lerajzolják, érezzük mind a ketten. Egészen más, mint fogva tartott rokonai, akiket bárki megbámulhat, őt sosem ejthetné el a leggyakorlottabb vadász sem, hogy aztán eladja, és a porondon léptessék föl, tűzkarikákat ugrassanak vele, s a mutatvány végén tanácstalanul morduljon vissza a nézőtér tapsfergetegébe. Jánoska egészen ritka pillanatokban gondol csak rá. Eddig nem is beszélt róla. — Tudod, a múltkor a téren kettesben voltunk Viktorral, a barátommal. Labdáztunk. Aztán egyszerre csak körbefogott egy csapat idegen gyerek. So-ILLUSZTRÁCIÓ: BÁLLÁ MARGIT kan voltak, és láttam rajtuk, hogy el akarják venni a labdát. Viktor már nem merte felém dobni, csak behúzódott vele egy pad mögé, és úgy kapkodta a szemét egyikről a másikra. Akkor odamentem mellé, átfogtam a vállát. Odasúgta, hogy most mindjárt megvernek bennünket. És én egyszerre éreztem, hogy onnan a mező végéből, ahová még sose bírtam eljutni, figyel a tigris. Nem mozdul most sem, csak vár. Várja, hogy elfutok-e, és akkor már tudtam, hogy ott maradok, akárhányan vannak is. Azok a fiúk csak nézték, valamelyik csúnyán elröhögte magát, én meg egészen csöndesen annyit mondtam Viktornak: „Ne félj!” Aztán, nem tudom mért, már látszott rajtuk, hogy elment a kedvük az egésztől. „Hagyd, ezek hülyék” —"mondta a röhögős, és felénk rúgott egypár kavicsot, aztán megfordult, és a többi utána. Viktor később megkérdezte, hogy én igazán nem féltem? És nem értette, mért nem szaladtunk el. Jánoska arca most nagyon komoly. — Azelőtt, tudod ... a tigris előtt. . . biztosan én is elszaladtam volna, de most már nem lehet. Ösztönösem mind a ketten az ajtóra sandítottunk. Nem, nem kattan meg a kilincs, és a lassan lopózó sötétedésben sem tűnnek föl a sárga-fekete csíkok. Pedig beléphetne, nincs aki megakadályozhatná, ha egyszer elszánná magát. A teljes mozdulatlanságban Jánoska halkan megjegyzi: — A, hiába lessük! — Még akkor sem jön. amikor egészen egyedül vagyok. — Hirtelen átfut arcán a fölismerés. — Te nem is láthatod soha, csak a te tigrisedet. S aztán már szó sem esik róla. Odakinn leszáll az este, fölkattintom a villanyt. Zavartan hunyorgónk a ránk törő fényben. — Látod, tőlem vártad, aztán a végén te meséltél nekem —• jegyzem meg. Csodálkozóan nagyra nyílik sötét szeme. — Ez nem mese — mondja kicsit szomorúan. Aztán váratlan büszkeséggel fölemelkedik: — Elhiszed? Én pedig rábólintok. — Tudom. 26
