Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-10-17 / 21. szám

— Az egyetemen, ahol tanítok, 1970 óta folyik magyar tanítás, heti négy órában — mondta egy dániai nyelvtanárnő. — 1973 óta a magyar nyelv melléktantárgynak számít, tehát tanulása egyetemi végzettséget is adhat.

— A szór vány jelleg megszűnőben van — fejtegette az Egyesült Államokból érkezett honfitársunk. — Ma már szinte mindenkinek van autója, telefonja, és ha egy istenhátamögötti helyen egyes-egyedül él is valaki, csak rajta múlik, hogy anyanyelvén beszéljen, vagy hogy beilleszkedjék egy magyar közösségbe.

Nem folytatom a — nem szó szerinti, de tartalomhű — idézeteket. A kép, úgy vélem, kerek-teljes. A mozaikkövek, bár a világ másmás részéből érkeztek, szépen összeilleszkednek, és a következőket mutatják: Először is azt, hogy szép számmal működnek magyar iskolák, hogy rengeteg lelkes és áldozatkész (nem utolsósorban jól képzett) magyar tanár is van, aki nyelvünket, és nemcsak nyelvünket, hanem kultúránkat is terjeszti — ahogyan ezt egy brémai oktató kollégánk mondta —, és hogy e tanárok nem szűkölködnek tanítványokban, hiszen a szülők nemcsak saját magyarságtudatukat őrzik-ápolják, hanem igyekeznek azt gyermekeikbe is beleplántálni. Másodszor az is látható a képen, hogy mindehhez sok-sok segítséget nyújt az anyaország (könyvek, módszertan, oktatók, mű-1. Molnár Jánosné bemutató tanítása

2 Várdy Béla (USA) az Anyanyelvi Konferencia színhelyén rendezett könyvkiállitáson

*

3. Nagy Károly (USA) átveszi Lörincze Lajostól a Bárczi-emlékérmet

4. Az írók fórumán a Jelenkor szerkesztőségében

5. Az anyanyelvi konferencia vendégeként felszólalt Németh G. Zsigmond (USA) a sikeres Endresz-emlékrepülés egyik résztvevője

vészek kiküldése), de egyre több befogadó ország is, amikor a bevándoroltakat ösztönzi anyanyelvűk megőrzésére. Végül a harmadik lényeges színfolt a képen: a technika, a civilizáció (és nemcsak a telefon, az autó, hanem a magnó, a rádió, például a Szülőföldünk is, vagy a repülőgép), amely segíti az újhazában a magyar nyelv továbbélését vagy megtanulását-újratanulását, elejét veszi a feledésnek, elérhető-közel hozza a messzi-távolit.

Derűs-optimista kép állítható tehát össze a mozaikkövekből, és hozzátehetem azt is, hogy csöppet sem „lakkozott” ez az ábrázolás. Reális és igaz. De reális ,és igaz az is, ami a mozaikdarabkák másik halmazaiéból rakható ki.

A MÁSODIK

—- A második, harmadik és negyedik generációs magyarok közül egyre kevesebben beszélnek és értenek magyarul — állapította meg egy USA-beli nyelvtanárnő —, így egyre többen és többen kénytelenek a magyar nyelvvel és kultúrával angol közvetítéssel megismerkedni.

— Az elsőgenerációs magyarok harmadszülött gyermekeinek 26 százaléka már sohasem használja szülei anyanyelvét — számolt be kanadai kérdőíves felvétele eredményeiről egy kutatónő.

— Adjunk ki speciális nyelvkönyvet az olyan gyermekek számára, akik már vagy még egyáltalán nem beszélnek magyarul — javasolta az az amerikai vendégünk, aki nem sokkal előbb a szórványjellegből fakadó hátrányok megszűnéséről beszélt.

— Milyen jo lenne, ha a Magyar Híreket angol nyelven is kinyomtatnák, hogy azok is megértsék, akik már elfelejtettek magyarul

— mondta angliai honfitársnőnk.

— Tíz éve hozom a gyerekeket a balatoni táborba, és azt látom, hogy maguk között csak németül beszélnek — panaszkodott egy részvevő Ausztriából. — Azt javaslom, hogy a magyar kollégák ne csak néhány órát foglalkozzanak velük, hanem a teljes napon át, és az oktatóknak ezen felül a német nyelvet is érteniük kellene.

— A társadalmi mobilitás, a beosztásban vagy a ranglétrán való előrejutás egyenesen aránylik a befogadó ország államnyelve elsajátításának és kifinomult használatának a mértékéhez — állította és bizonyította az egyik kanadai hozzászóló.

— Megállapítható — mondta a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének kutatója —, hogy a magyar nyelv ma már gyakran nem anyanyelve a külföldre szakadt és ott élő hazánkfiának vagy leszármazottainak, nem is második vagy idegen nyelv, hanem többnyire már csak „nagyanyanyelv”.

Ha összegezni próbálom, milyen kép áll össze ebből a második — és ugyancsak hét darabból álló — mozaikkő-szériából, csak annyit írhatok: lehangoló.

Gyakorlat-használat híján kopik, romlik, pusztul az anyanyelv, különösen akkor, ha az érdek — nem az önös-önző, hanem a létfenntartó — is az új környezetbe való integrálódásra késztet, és még inkább akkor, ha az érzelmek nem ellensúlyozzák — legalább részben — az érdek „nyomását”. Márpedig a gyermekek legtöbbje — elsősorban azok, akik már odakinn születtek, vagy nagyon korán kikerültek —, már csak igen-igen halványan emlékeznek az óhazára, ha egyáltalán vannak róla emlékeik, és így érzelmeik sem lehetnek olyanok, mint azokéi, akik egész életükön át magukban hordozzák — ha akarják, ha nem

— a szülőföld térképét, meg azt is, amit e térkép rejt „szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát”.

Kopik a nyelv, s gyérülnek használói is, ahogyan telik-múlik az idő. Bizonyára helytálló — és nemcsak Burgenlandra vonatkozik a statisztika, amelyet egy odavaló vendégünk ismertetett, hogy tudniillik az első világháború óta, tehát hatvan esztendő alatt több, mint hatvan százalékkal csökkent az ott élő magyarok (illetve a magukat magyar anyanyelvűeknek vallók) száma.

Reális és igaz tehát ez a kép is, pedig éppen ellentéte az elsőnek. De — és ez a lényeges — egyik kép sem igaz, reális, hiteles önmagában, a másik nélkül!

A HARMADIK - A JÖVŐ

Milyen lesz a jövő? Melyik tendencia győz? Az első kép ábrázolta megtartó, vagy a második sötét színeiben feltűnő távolító erő lesz-e erősebb?

Akad néhány olyan mozaikkő, amelyből, ha hiányosan-csonkán is, de egy harmadik — bizonyos értelemben jövőt jósoló — kép összeállítható. Csakhogy ez a kép homályos, bizonytalan. Végső megformálásában ugyanis sok-sok külső tényező is szerepet játszik majd. (A valódi képnél sem mindegy, milyen a külső megvilágítás: napfényes-e vagy pedig viharfelhők árnyékolják a színeket.)

A legfontosabb ilyen faktor: a nemzetközi helyzet. Él-e, fejlődik-e a helsinki szellem? Mert ettől függ, hogy a különböző társadalmi rendszerű országok békésen élnek-e egymás mellett, s az is, milyen szélesre nyithatók, milyen gyorsan emelhetők föl a határsorompók. És ez már szorosan összefügg azzal, amiről a konferencia jó néhány résztvevője beszélt.

— Genfben mindenki nyelvet tanul — mondta egy svájci kollegina —, mert háromnyelvű országban él. De ki és miért tanulja nálunk a magyart? A kereskedelmi szakember bizonyosan nem, mert jól tudja, hogy Magyarországon a három államnyelv egyikével boldogul. Aki magyarul tanul, az bizonyára kötődik az országhoz, a rokonaihoz; az bizonyára időnként haza akar járni.

Lényegében ugyanezt mondta a kanadai pszichológus, a burgenlandi nyelvtanár, éppen úgy, mint a honi nyelvész:

— Egy reintegrációs (én inkább úgy fejezném ki, hogy magyarságmegtartó) folyamat csak akkor reális, ha egyrészt mód, másrészt törekvés van a hazalátogatásra.

De nem múlik minden a „nagypolitikán”. Az egyik USÁ-ból érkezett hozzászóló arra figyelmeztetett bennünket, hogy csak kiváló minőségű szellemi terméket exportáljunk:

— Nagyon sok kárt okoznak a rossz könyvek, cikkek, a gyenge fordítások, sőt még az is, hogyan szereplünk a különböző bibliográfiákban. Ha az utalások régiek vagy szegényesek, annak a kinn élő magyar etnikum látja a kárát.

És a másik oldal:

— Tanári tekintélyem legalább százszorosára emelkedett — így az egyik kollegina — amióta kikerült hozzánk, Angliába a bűvös kocka!

Az is rajtunk, anyaországbelieken (és természetesen a felhasználható anyagi eszközökön) múlik, hogy az anyanyelvi oktatás támogatására még több és még jobb eszközt, könyvet, magnószalagot készítsünk (sok ilyen kívánság hangzott el a konferencián), mint ahogyan az is, hogy szervezzünk olyan táborokat, ahol — egy burgenlandi felszólaló javaslata szerint — a vendéggyerekek nemcsak nyelvtanárokkal, hanem .magyar gyermekekkel is együtt lehetnének, hiszen „gyermek a gyermeknek legjobb nyelvtanára”.

A jövő képét azonban a kinti magyar közösségek is alakítják. Az egyik hozzászóló például kifejtette, hogy a legkülönbözőbb intézmények — egyesületek, klubok, művészeti csoportok stb. — jól segíthetik a nyelv megőrzését, a magyarságtudat életben tartását vagy felélesztését. Ehhez azonban hozzá kell valamit tennem: csak akkor pozitív az intézmények hatása és széles hatókörük, ha nem zártak, ha mindenki számára — politikai vagy egyéb feltételek nélkül, szegregáció mentesen — nyitva tartják kapuikat.

És végül sokat tehet maga a család, a szülő, hogy a nyelv és a magyarságtudat megőrződjék. Már nem tudom, ki és mikor mondta el a konferencián a következő bűbájos történetet: Egy kiváló pszichológiai érzékkel megáldott apa „titkos indián nyelvként” tanította meg gyermekeinek a magyart. A gyerekek pedig szíves-örömest használták ezt a „titkos nyelvet”, különösen az iskolában, pajtásaik vagy tanáraik előtt. (Képzelhető, mekkora volt megdöbbenésük, amikor először hazahozták őket, és kiderült, hogy az ő „titkos nyelvüket” egy egész ország beszéli.)

Azt hiszem, ha megkérdezném e gyermekek édesapját, miért törekedett, hogy nyelvünket, ha kedves furfang árán is, de átörökítse utódaiba, azt válaszolná, amit egy Svédországból érkezett honfitársnőnk mondott:

— Mert anyanyelven fájóbb a szidás és simogatóbb a dicséret. . .

GARAMI LÁSZLÓ

FOTO: GABOR VIKTOR, NOVOTTA FERENCES PROKSZA LÁSZLÓ

13