Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-09-19 / 19. szám
■/Mii v. JOBB KAPCSOLAT Azon a véleményen vagyok, hogy a munkánkban igazi, komoly, jelentős változtatást nemigen kell végrehajtani. Javítgatni kell, jobbítani kell a módszert, új eszközöket bele vinni, de alapvető változást aligha kell végrehajtani. Szerepelt itt a hídhasonlat, hogy ha megvan a híd, akkor már az, hogy befestjük a korlátot, vagy valamelyik részét rendbehozzuk, nem számít. Minden hasonlat sántít, ez nem sántít olyan nagyon. Tehát azt mondanám, jó, menjünk bele ebbe a hídhasonlatba. Megvan a hidunk. Ez a híd az az eszköztár, az az intézményrendszer, az a kapcsolatrendszer, amelyet mi kialakítottunk. Igen, ez így van, de ezen a hídon még nagyon kevesen járnak. Azaz nem élnek annyian ezekkel a lehetőségekkel, mint szeretnénk, mint kedvező, mint hasznos volna. Sokkal több iskola kellene, sokkal több jól dolgozó klub, egylet, egyesület, és sokkal több, sokkal jobb, sokkal életképesebb kapcsolatok, mint amilyenek vannak. Azt hiszem, hogy erre a hídra még nagyonnagyon sok embert kellene irányítanunk, a megkezdett munkát folytatnunk minőségileg emelkedettebb formában. De tovább is vihetjük a hídhasonlatot. Ennek a hídnak egy kicsit elavult egyik-Eredményes konferenciát zártunk. Ezt bizonyítja a különböző szekciók nagyon gazdag ajánlása, témagazdagsága, a zárónyilatkozat, egyhangúlag fogadtuk el, ezt bizonyítja, hogy egységesen választottuk újjá a védnökséget. Jól zárjuk tehát ezt a tíz esztendőt. Persze nagyon sok teendő lesz ezután is. Fel kell dolgozni a konferencia teljes anyagát, számba kell venni minden felszólalást, minden javaslatot, végig kell gondolnunk mi az, amit teljesíteni tudunk, mi az, amit nem. El kell majd készítenünk ennek a konferenciának is megfelelő publikációját. Eredményes volt a konferenciánk azért is, mert szabadon elmondhatta mindenki a véleményét és a nézetét. Olyan véleményeket is, és nézeteket is, melyek egy részével nem tudunk egyetérteni. Barátaim, miniket összeköt egy nagyon lényeges és alapvető do-Lőrincze Lajos vitazáró beszédéből másik szerkezete. Sőt vagy ezt is mondhatnám, hogy egy másik híd is kellene mellé. Gondolok arra, hogy a tankönyvsorozatban egyik-másik könyvnek hiányzik a módszertani része, hiányzik bizonyos segédeszköz, vagy egész sorozat. Tehát ezt ki kellene egészíteni. Ha azt mondom, hogy egy új híd is kellene, akkor arra gondolok, hogy az intézményrendszeren belül egy egész más tankönyvcsoportra is szükség van. Elhangzott ez a fölszólalásokban, elhangzott a munkabizottságokban, és helyet kapott a határozati javaslatokban is. A munka során kiderült, hogy akiknek mi tankönyvet kell, hogy írjunk, akiket szeretnénk a nyelven keresztül is a magyar kultúrához, Magyarországhoz, a magyarsághoz közelebb hozni, egyáltalán nem tudnak magyarul. Róluk sem mondhatunk le. Ez megint egy új eszközrendszer, de alapjában véve nem különbözik az előzőktől. Nem találtunk ki valami egészen újat, nem foglalkozunk egészen mással, pontosan azzal foglalkozunk, amivel eddig, segítséget adunk a határainkon kívül élő magyaroknak, magyar származásúaknak abban, log. A közös anyanyelv. Bár körünkben vannak olyanok is, akik nem magyar anyanyelvűek, a különböző körülmények folytán tanultak meg magyarul, de most már együtt dolgozunk. Mégis, az alapvető az anyanyelv, közös kultúránk, ennek féltése, ápolása. Sok dolog van, ami elválaszt bennünket. így alakult sorsunk. Ez a történetünk. Önök tizennyolc más állam polgárai. Más államnak tettek állampolgári hűséget. Így alakult sorsuk. Nem szolgálja tehát a közös célt, az anyanyelv, a kultúra ápolásának ügyét, aki ebbe a hajóba olyan témákat akar hozni, amelyek megosztanak bennünket. Nem szolgálja ezt a célt. Mi azt tűztük valamikor zászlónkra, és jó, hogy a konferencia megerősítette, hogy nyelvünk és kultúránk ápolása az az út, mondjam azt, ösvény, amelyiken mehetünk, más nincs. S még valami. Persze, azt hiszem, valamennyiünkben él egy egyehogy a magyar nyelvet, a magyar kultúrát, a magyarsághoz való tartozás érzését, a magyarságtudatot megtartsák. Maradjunk a hídhasonlatnál, mert ha egyszer megtetszik egy ilyen hasonlat, akkor könnyű vele továbbmenni. Vigyázzunk arra, hogy ezt a hidat nagyon meg ne terheljük. Leszakad. Mit jelent ez a mi gyakorlatunkban? Azt láttuk már most is. Amikor számot vetettünk azzal, hogy mit csináltunk eddig, láttuk, hogy sokkal többet vállaltunk, mint amit elvégezni tudtunk. Alapjában véve nem rossz, mert mindig többre kell nézni, mint amit az ember meg tud csinálni. Mire is gondolok? Arra, hogy itt a konferencián is felmerült több minden, hogy jó volna még ezt elvégezni, jó volna, ha ezt is magára venné a konferencia. Ám ahogy a beszélgetésekből, a javaslatokból kiderül, az írószövetségnek, különböző minisztériumoknak, a kulturális intézményeknek, és sok minden egyéb intézménynek, szervnek a feladatát kellene, hogy ellássuk, önmagában ez nem meglepő, hogy ilyesmik felmerültek, mert hiszen ezek a feladatok kapcsolódnak egymáshoz. Mondjuk, az egyetemi oktatás. Ha az egyetemi oktatást mi — a magyar oktatást — nyakunkba vennénk úgy egészében, akkor bizony igen nehéz dolgot vállalnánk. Felmerült például, hogy a fordítások kérdésével kellene foglalkozni. Biztosan nagyon érdekes volna, hát hiszen a fordítás nyelvi kérdés. De a mi szempontunkból azért ennek nem az a része érdetemleges gond, félelem, kicsit szorongás is. Mi lesz velünk? Mi lesz népünkkel, mi lesz nyelvünkkel? És nemcsak egyesek privilégiuma, hogy szomorkodnak, vagy dühbe jönnek, ha bárhol a világon olyan jelenséget tapasztalnak, hogy az anyanyelve miatt szenved valaki. Ha anyanyelvi mozgalomról van szó, és a mi közös ügyünkről van szó, a tisztesség is és az etika is azt kívánja, hogy először kérdezzük meg magunktól: Van-e még magyar szó New Yorkban? Van-e még magyar szó Pittsburgh-ban? Mi van Olevelandben? Kölnben, Aachenben, Münchenben, Sáo Padlóban? És milyen ez a magyar nyelv Budapesten? Az anyanyelvi mozgalom nagyszerű intézmény. Büszkék lehetnek rá mindazok, akik ezt csinálták. Elsősorban külföldi barátaink, mert nekik volt nehezebb. Hogy ez mennyire nagy intézménnyé vált, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy bizonyos vita folyik az apaság körül, és egyre többen vállalják a születés körüli bábáskodást. Ha ez egy hamvába ölt vállalkozás lenne, valószínű, hogy nem jelentkeznének ilyen igények. De hát nagy utat tettünk meg. »• •• •• KÖZÖS ÜGYÜNK Gosztonyi János zárszavából kés, amikor ennek az elméleti részét kidolgozzuk. A már meglévő mű — az a fontos számunkra, hogy az a mű kezébe kerüljön az olvasónak, hogy az működjön, hatásos legyen. Persze, ha itt az Anyanyelvi Konferencián nyolctíz-tizenöt barátunk megjelenik, aki ezzel foglalkozik, akkor bátran lehetne ezt a kérdést is úgy idehozni, hogy szimpoziont, találkozót, értekezletet szervezünk számukra, ahol kapcsolatba kerülhetnek olyanokkal, akik a fordítás kérdéseinek a szakemberei. Azt hiszem, hogy az Anyanyelvi Konferencia az irodalom terén nagyon sokat tett. Tessék megnézni az Antológiát, tessék megnézni azokat a kiváló tanulmányokat a nyugati irodalomról, ezek az Anyanyelvi Konferencia nélkül nem jöttek volna létre. Az Anyanyelvi Konferencián vetődtek fel ezek a kérdések. De az irodalomnak az összes feladatát, gondját, baját megint nem vállalhatja az Anyanyelvi Konferencia. Meg kell nézni, mi az, ami ide tartozik, és meg kell nézni, melyik az a szerv, intézmény, testület, amely ezt meg tudja oldani. Azt hiszem, hogy ez a konferencia jól sikerült. Sok jó találkozás volt, sok jó előadást hallottunk, és olyan bemutatókat, olyan folklór bemutatót, ami megint, azt hiszem, mindnyájunknak feloldozás, felüdülés, szívbéli öröm volt. Meg vagyok győződve, hogy ezzel is tovább jutottunk. Arra kérem azokat, akik az alapkérdésben egyetértenek velünk, szilárdan, jó meggyőződéssel, és másokat is meggyőzve dolgozzanak tovább. őrizzük meg ezt a mozgalmat. Olyannak, amilyennek indítottuk. Nagy érdek fűződik ahhoz, honfitársaim, hogy azon a hajón és azzal a zászlóval hajózzunk tovább, amit tíz évvel ezelőtt erre a hajóra tűztünk, mert ez egy tiszta és becsületes lobogó. Most befejezzük a konferenciát. Egy nap, két nap, egy hét, kettő, s Önök otthon lesznek. Más környezetben, más viszonyok között, ahol más a nyelv, mások a föliratok, mások a szokások, talán mások a törvények. Hogy alakul sorsunk, mennyi lesz Önöknek egyéni örömük, mennyi lesz bánatuk, ki látja azt előre? De segítse Önöket mindabban, ami ránk vár a jövőben, annak az öt-hat napnak az emléke, amit együtt töltöttünk itt. Gondoljanak mindig jó szívvel Pécsre, gondoljanak mindig jó szívvel, jó érzéssel a IV. Anyanyelvi Konferenciára. És ha sorsuk nehézségeket hoz majd, adjon erőt az itt eltöltött napok emléke, további sikeres, közös harcunkhoz, melyet önként vállaltunk valamennyien, és hogy ezt konferenciánk bizonyítja, érdemes volt ezt a harcot megvívni.
