Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-08-08 / 16. szám
1 RADNÓTI MIKLÓS Mese a szomorú fűzfáról A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának - az 1930-as évek egyik jelentős hazai irodalmi-művészeti mozgalmának tagja volt Radnóti Miklós. A költő a Szegeden töltött évei alatt írta ezt a magyar népmeséi hatásokat tükröző mesét, amelyet 1964-ben publikáltak először. r 1 Tápé felé, a Tisza parton egy fűzfa. Ha nagyon csillagos az ég éjjel, és világítanak is a csillagok, akkor ráér a hold, fölül a fűzfa tetejére, kinyújtja a nyelvét, és hintázva pihen. És nevetve kérdi ilyenkor a fűzfát: — Meséld el nekem öreg, hogy miért vagy haragos és mért vagy szomorú. A fűzfa már sokszor elmesélte az arany holdnak, hogy mért szomorú, mert sokszor csillagos nagyon az ég, és sokszor ér rá hintázni a hold. De a mese végén mindig kinevette a fűzfát, megnyomorította az ágait, és otthagyta. Haragudott is rá a fűzfa nagyon. Az utolsó években már nem is mesélt, hanem a vízbe nézett, és haragosan visszanyelvelt. — Nem mesélek semmit. Ha nem mégy le rólam, ledoblak a vízbe. Az arany hold nevetett, és még jobban megülte a fűzfát. A fűzfa összeszedte minden erejét, hogy csak úgy ropogott, de a hold erősebb volt mindig. Nem esett le a vízbe. De évről évre jobban kell megülnie a fűzfát, mert az folyton mérgesebb és erősebb lesz. Tavaly egy éjjel, mikor nagyon világítottak neki a csillagok, már kapaszkodnia is kellett, hogy le ne essék. De egyszer le fogja dobni majd, és az arany hold a vízbe fog esni. Nekem elmesélte egyszer a tápéi fűzfa, hogy mért szomorú ő s a többi fűzfák, és én nem nevettem ki, mint a hold. Elmondom, jó? Régen történt nagyon, hogy egy fűzfa volt még csak egész Magyarországon. És ez a fűzfa nem volt még olyan, mint a többi fűzfák. Nem borultak le úgy az ágai, szép egyenes fa volt, és az ég felé nézett, nem a földre. A Duna partján élt, de mondom, sohasem nézett a vízbe. És ez a fűzfa beleszeretett egy cseresznyefalányba, akinek szép derekát fehérre meszelték, nehogy megmásszák a férgek, s egy gazda kertjében élt, aki nagyon megszerette az arany holdat. Büszke volt a cseresznyefalány derekára és arra, hogy kerítés mögött élt, s a gazda szedte le rossz leveleit. És arra, hogy minden évben új fehér szoknyát kapott a derekára. Rá sem hederített a fűzre, aki szerelmes csókjait küldte neki a széllel. Pedig nagyon szerelmes volt a fűzfa, és nyugta sem volt már sem éjjel, sem nappal a szerelemtől. Folyton mozgatta az ágait, és nem bírt megmaradni a helyén. Egyszer egy éjjel kilépett gyökereivel a földből, és elindult a cseresznyefalányhoz. Kicsit poros lett, ahogy gyalogolt az országúton, de azért fölszegett fejjel állított be a gazda kertjébe. A cseresznyefalány aludt. Fölébresztette. — Hogy tudtál ide bejönni? — suttogott rá haraggal a cseresznyefalány. — A kertajtón, arra való az ajtó! — felelte a fűzfa, és szerelmesen beleengedte gyökereit a földbe. — Arra való az ajtó, de nem neked, hanem a gazdának. Mars! — húzta ki meszelt derekát a büszke cseresznyefalány. De a fűzfa megrázta fejét. — Azért jöttem, hogy elvigyelek. Nem akarsz a feleségem lenni? — Nem. — Miért nem? — Mert szegény vagy. Nincs ilyen szép fehér derekad, mint nekem, de nincs gyümölcsöd sem, és rossz szagú vagy — mondta büszkén a cseresznyefalány —, és nem is lesz sohasem! Nem lesz ehető gyümölcsöd. Mért vagy ily szegény? — Mi is olyanok vagyunk, és vannak olyanok sokan még, akik szegénynek születtünk. Mi nem tehetünk erről — felelte csendesen a fűzfa —, de azért szeretsz, ugye? — és kitárta felé a karját. — Nem szeretlek — lökte meg a cseresznyefalány —, mondd, mindig ilyen szegények lesztek? A jóistenke megsegít, ugye? — Nem hiszem, lehet — hajtotta le fejét a fűzfa —, lehet, hogy segít. De egy testvérünk már megpróbálta egyszer, öszszegyűjtött minket, és megindult velünk. Szép erős fűzfa volt, csak úgy zengett, ha átfújt rajta a szél. — És mi történt vele? — kérdezte izgatottan a cseresznyefalány. A fűzfa még jobban lehajtotta a fejét. — Megégették. Megégették máglyán a kerti fák. Jó nedves húsa pattogott a lángok között és elfeketedett. Az emberek között is volt egy ilyen, Dózsa Györgynek hívták. — A kerti fák égették meg? — kérdezte remegő hangon a cseresznyefalány. — Igen, a kerti fák — mondta a fűzfa, de szemében nem volt harag, csak szerelem. — Biztos jól tették akkor! Takarodj, vagy felébresztem a gazdát, és téged is megéget! — kiáltotta a cseresznyefalány. — Várj — kérlelte a fűzfa —, várj egy kicsit! Összeszedte minden erejét, felnyúlt kezével az égre, és leszedte onnan az aranyló holdat. — Látod, neked adom — mondotta mosolyogva a cseresznyefalány felé, és az arany hold röggé változott ujjai között. A cseresznyefalány nevetett, és a fűzfa fáradtan dobta le a rögöt a földre. És az, hogy földet ért, arany holddá lett újra, és az égre repült elérhetetlen magasra, s kinyújtotta a nyelvét. A fűzfa szomorúan húzta ki gyökereit a földből, és lecsüngő fejjel indult el vissza a Duna felé. Közben megcsapta a füveket a harmat, és csatakosan, sárosán ért el régi helyére. Fáradtan hajtotta fejét a víz fölé, a haja előrehullott, kicsit bele is lógott a vízbe, és nem törődött vele, csak keservesen sírt. Így mesélte el nekem egyszer a fűzfa. És azóta nagyon sok-sok év elmúlt. És minden fűzfák ezért szomorúak. A cseresznyefalány és a megégetett testvér miatt. Inkább jobban a cseresznyefalány miatt. De mostanában, ha azt hiszik, senki sem látja őket, megszárítják könnyeiket, kinyújtják a derekukat, felemelik a fejüket. Meglestem. És ha meglovagolja őket a hold, már nem mozdulnak és nem beszélgetnek vele. Gyűjtik az erőt, és le fogják dobni az arany holdat. És összegyülekeznek majd, és nem fognak sírni. Azt mondják egyszer: — A mi életünk is gyümölcscsel áldott. És ekkor, ha a víz fölé hajolnak, látni fogják, hogy az ő életük is gyümölccsel áldott. 23 ILLUSZTRÁCIÓ: LUX KATA I
