Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-08-08 / 16. szám

Hódmezővásárhely igencsak nagy luxust enged meg magának, hiszen a város nagyságához és lélekszámához képest sok művészt tart el. Ez lehetne a jámbor krónikás első gondolata, amikor megtudja, hogy több mint harminc művész: festő, szobrász, keramikus, textiltervező él ebben az alföldi városban. Ez az érzésünk még tovább mélyül akkor, ha a telepszerűen elhelyezett műtermes lányok, ahogy a festők mondják: „más a levegő színe”. E felismerés nyomán már a századfordulón jelentős művészeti központtá alakult a város. A vásárhelyi iskolát ezt a sajátos világú, népi témájú realizmust olyan nevek fémjelzik, mint: Iványi-Grünwald Béla,

László Fülöp, Tornyai János, Rudnay Gyula, Nagy István, Kohán György festészete.

A városhoz való vonzódás és kökásoktól átsétálunk a Vásárhelyi Művésztelep Virág utcai vendégházába, vagy kikocsizunk az ihlető szépségű Tisza-parti falucskába, Mártélyra, ahol műtermek húzódnak a hatalmas ártéri fák árnyékában.

Mi vonzza vajon a művészeket ebbe az álmos, nyaranta perzselő hőségben fürdő, biliárdasztal simaságú alföldi városba?

A válasz legfőképp a festők szemszögéből értékelhető. Hódmezővásárhely alig valamivel a tenger szintje fölött fekszik, tehát alacsonyabban, mint a környező városok: Szeged, Szentes és Makó. Ebben az alföldi „teknőben” mások a fényvisszaverődési viszotődés másik oka mélyen emberi tartalmú kapcsolatra utal. Ezt a mai vásárhelyi festők is így fogalmazzák meg: „Eszes, dolgos nép él ezen a tájon. Érzik, tudják, hogy szükség van a művészetre, hogy a mi munkánk az ő életükről szól, életüket gyarapítja. Amikor a tanyavilágban élő arató, kévéző embereket festünk, kézzelfoghatóan is érezzük szeretetüket, hogy nem tartanak bennünket kapakerülő léhűtőnek. A vásárhelyi őszi Tárlatokon —, amelyen csak a helyi illetőségűek és a vásárhelyi művésztelepeken alkotók állíthatnak ki —, az ünneplőbe öltözött parasztok is ott vannak és vásárolnak képeket. Egyszóval

24