Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-07-25 / 15. szám
KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL A mennyei vacsora Volt egyszer két koma. Az egyiket Csinos komának hívták, a másikat Felefejnek. A nevét egyik sem érdemelte meg, mert Csinos koma rút volt, Felefejnek meg nem hiányzott egy darab sem a fejéből. Egyszer a két koma megéhezett, s elment halászni. Halásztak egész álló nap, de egy nyúlfark nem hosszú, még egy akkora halat sem fogtak. Utóvégre rájuk esteledett, de csak nem hagyták abba, hátha legalább kóstolóba fognak valamit. Kárba veszett minden igyekezetük, halat még látni sem láttak, nemhogy fogtak volna. Holott kopogott a szemük éhségükben. Akkor hagyták csak félbe a halászást, mikor úgy beesteledett, hogy se a vizet nem látták, se egymást. Messzi volt a falu, haza nem érhettek. Különben sem kívánkoztak haza, hiszen az éhség űzte őket ide a patakpartra. Körülnéztek hát hálóhely után. Ingben-gatyában jöttek el hazulról. Most meg fáztak kegyetlenül. Kaparásztak a bokrok alján, száraz fű után, hogy azon aludjanak. Amint kutatnak, kaparásznak, egyszer csak megvakkan valami a bokorban. Megfogják. nézik, hát egy kicsike verőmalac. Megörvendtek, hiszen olyan régen nem ettek már, hogy azt hitték, nem való a szájuk másra, mint beszédre. A malackát leszúrták, tüzet raktak, megpörkölték, s megsütötték nyárson szép pirosra. De mire a malac megsült, úgy összezsugorodott, hogy több volt a nyárs, mint a pecsenye. Csinos koma nézi, nézegeti a malacot. Utóvégre megszólal: Kolozsvári Grandpierre Emil A csodafurulya című könyvében a magyar népmesekincs legszebb darabjait gyűjtötte össze. Megtaláljuk az összeállításban az erdélyi népköltészet csodálatos remekeit, a palócok ősi meséit is. Ebből a könyvből adunk most ízelítőt. — Hallod-e, koma. Mondanék én valamit. — Meghallgatom — válaszolt Felefej. — Ez a malac úgy megcsappant, hogy ez már nem is malac. — Kicsike, bizony — hagyta rá Felefej. Csinos koma tovább folytatta: — Ez a vacsora úgy megcsappant, hogy ez már nem is vacsora. Ha ketten esszük meg, nem jóllakni fogunk, hanem boszszankodni. — Ez bizony igaz — mondta Felefej —, de mit cselekedjünk, ha más vacsora nincs? Csinos koma hallgatott egy darabig, tűnődött, tépelődött. Aztán megint megszólalt: — Mondanék én valamit, koma. — Meghallgatom — válaszolt Felefej. — Aludjunk egyet, koma — mondta Csinos koma. — Aludhatunk — hagyta rá Felefej —, csakhogy attól nem lakunk jól. — De ne csak aludjunk, koma — folytatta Csinos koma —, hanem álmodjunk is. A malacot pedig az eszi meg, aki szebbet álmodott. Elgondolkozott Felefej erősen. Minél tovább gondolkozott, annál jobban tetszett neki az ajánlat. Vagy álmodik, vagy nem álmodik, de hazudik ő a komájának olyan álmot, hogy a szája is tátva marad. Ha meg ő mond szebb álmot, övé a malac. Még a gyönge csontját is megeszi. Ahogy ezt elgondolta, mindjárt el is aludt. Csinos koma csak ezt várta. Fogta a bicskáját, fogta a malacot, s enni kezdett jóízűen. Nem sietett, mert úgy ízlik az étel igazán, ha sokat forog a szájban. Mikor a hús elfogyott, leszopogatta a csontokat, s kiszívta a velőt belőlük. — No ez jólesett — mondta magában. Azzal elterült ő is, és aludt nyugodalmasan. Hajnaltájt Felefej fölriadt. Az éhség serkentette föl. Látta, hogy a komája húzza. Megbökte, hogy ébredjen föl. Csinos koma megdörzsölte a szemét, aztán megkérdezte: — Mit álmodtál koma? — Gyönyörűt álmodtam — dicsekedett Felefej —, amióta a világ a világ, halandó ember ilyen szépet nem álmodott. — Mondja csak — biztatta Csinos koma. — Hát én azt álmodtam — mesélte Felefej —, hogy az égből leeresztettek egy hosszú lajtorját. A vége éppen ideért, ahol most a lábam van. Meg is rúgtam egy kicsikét, hogy lássam, nem dől-e el. Meg se rezdült, pedig akkor már tizenkét hófehér angyal lépegetett lefelé. Jöttek szép lassan. Mikor ideértek hozzám, a főangyal megkérdezte, hogy nem haragszom-e meg, ha meghív vacsorára. Miért haragudnék? — mondtam én. Azzal már lépegettem is az angyalok között, föl a lajtorján. Odafönt terített asztal várt. Leültem, az angyalok etettek-itattak, hoztak mindent, amit szemem-szám kívánt. Csinos koma akkor megkérdezte. — És jól megvacsoráztál odafönt a mennyországban? — Én igen — mondta Felefej. — Gondoltam én, hogy így lesz — mondta Csinos koma —, azért, amikor ott láttalak a mennyei asztalnál, mindjárt felkeltem, s megettem a malacunkat az utolsó falásig. Mert ha te jóllaktál odafönt az égben, miért ne lakhattam volna jól én is idelent a földön? Elbúsult Felefej erősen, mikor ezt hallotta. De szégyellte volna beismerni, hogy komája túljárt az eszén. ILLUSZTRÁCIÓK: LUX KATA 23
