Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-07-25 / 15. szám
Paprika és kocsi ipereszappan — nos, ezt ismerjük, sőt az izomerősítő paprikaszesz is kapható ugyanott az illatszerboltokban; de piperepaprikáról ki hallott már? Pedig van ilyen; sőt akár egyenlőségjelet is tehetnénk a két szó közé, valahogy így: pipere = paprika. Bár ez az egyenlőség nem egészen 1 = 1. Hanem lássuk csak! A jó fűszeres töltött káposztát nemzeti eledelünknek tartjuk, s a bele való paprikát is — pedig, ha jól utánanézünk, kiderül, hogy a sok rossz (a karács, a korbács, a kancsuka stb.) között a hódító törökség hozta hozzánk, akárcsak a piíé-t meg a pitéhez való tepsi-1, a kávé-t s a hozzávaló ibrik-et, s a findzsá-1. (Azóta lett a bor mellett a kávé is nemzeti italunk.) Maga a nemzeti fűszerünknek tartott paprika (külföldön „Paprika-ország”-nak is hirdetnek bennünket, s „paprika-party”-ra hívogatjuk mi is külföldi vendégeinket), amerikai eredetű növény, akárcsak a kukorica s a dohány! S mindhárom a Balkán-félsziget felől, a földközi-tengeri kikötők közvetítésével jutott el hozzánk — természetesen csak 1492 után, miután Kolumbusz Kristóf fölfedezte az új világrészt. Nagyon ősi fűszernövényünk már csak ezért sem lehet a paprika! Sőt bármily furcsa: először csak 1748-ban tűnik föl mai neve magyar szövegben, a jóféle magyar paprikás-é meg csak 1796- ban. De hát addig nem ismerték volna az amerikai csípős fűszert a magyarok? Bizony, ismerték: csakhogy más néven! A szintén amerikai eredetű kukorica neve is csak 200 évvel Amerika fölfedezése után bukkant föl nyelvünkben, de az ugyanezt jelentő törökbúza már 1577-ben! S néhány évtized múlva már a törökbors is föltűnik a híres zsoltárfordító tudós, Szenczi Molnár Albert szótárában, ezzel a latin nyelvű értelmezéssel „Piper Indicum”, ami szó szerint azt jelenti ugyan, hogy indiai bors, de hiteles adatok bizonyítják, hogy a paprikát értették rajta. A kukoricá-nak törökbúza, a papriká-nak törökbors neve egyaránt onnan magyarázható, hogy a törökök közvetítették hozzánk mindkettőt, dél felől, a Földközi-tenger felől. (A kukoricát éppen ezért tengeri búza, illetve tengeri néven is emlegették. Jó Arany Jánosunk a Toldiban egyszer vétett az „epikai hitel” ellen, amikor Nagy Lajos király korában, tehát Amerika fölfedezése előtt több mint egy századdal már tengeri-t morzsoltat a nagy falusi házban: „Haj! be zokon esik most hallgatnom téged! Hagyd el, kérlek, hagyd el e fajós beszédet. Máskor, a tűzhelynél tengerit morzsolva Ítéletnapig is elhallgattam volna” — mondja Miklós az öreg Bencének a nádasban.) S a törökbors elvezet bennünket a paprika (meg a pipere) eredetéhez. A bors már igen ősi szavunk, a honfoglalás előtt ismertük: legalábbis a honfoglaló Bors vezér neve (a felső-imagyarországi régi Bars s Borsod megye is az ő nevét őrzi), ezt bizonyítja (vagy nagyon szerette a borssal fűszerezett ételeket, vagy kicsi volt, de erős, mint a bors). Ez a bors szó a honfoglalás előtt a Volga-vidéki ótörök nyelvekből került hozzánk, de végső soron iráni (perzsa) eredetű: s a kereskedők közvetítették onnan a keleti árukkal, fűszerekkel Volga-vidékre. A bors neve — mint Szenczi Molnár Albert szótárából láttuk — a latinban piper volt (az angolban pepper, a németben Pfeffer stb.), s ez mind a bors jelentésű görög peperi származéka. Nálunk a paprika neve, mint láttuk, kezdetben törökbors volt, az angoloknál red pepper, vagyis vörös bors, a németeknél spanischer Pfeffer, azaz spanyol bors. Vagyis a legtöbb nyelv az apró szemű, csípős fekete fűszernövényről nevezte el az új fűszert, persze megfelelő módosítással : színére vagy eredetére utaló jelzővel látva el. Nos, a paprika szó magának a bors jelentésű peperi-nek a származéka: a balkáni déli szláv nyelvek látták el a görög jövevényszót az -ika növénynévképzővel, s így lett a peperi-ből — némi hangtani változással — paprika, amely már a fűszernövényre, illetve szarv alakú, húsos termésére utalt. (A görög szó végső forrása az óind pipari, amely a borsfa bogyószerű termését jelentette.) És itt jutottunk el a piperé-hez! Régi szépprózánk mestere, Heltai Gáspár 1566-ban Kolozsvárott kiadott meséiben ezt olvassuk: „Job teneked egy darab száraz kenyered, hogy nem a kazdagnac (= gazdagnak) az oe soc (= sok) piperes tál étke” — ahol is a piperes azt jelenti: „fűszeres” (borsos vagy paprikás). De hogyan fejlődött ebből a piperes-ből a magát cicomázza jelentésű piperéskedik ige, illetőleg a cicoma jelentésű pipere? Mert a szótározó Szenczi Molnár Albert ilyet is írt már: „Láttyuk, hogy ez kevély világ az ő tárafarás, sinóros oeltoezetekkel mely igen pipereskedgyék, pompáskodgyék.” Hát olyasképpen, hogy a háziasszony a húsfélét, de még gyakran a rétestésztát is meghintette finoman borssal, azaz „meg piperézte”, „fölpiperézte”, ízessé, vonzóvá, kellemessé tette, így aztán a pipere már 1621-ben föltűnik a fűszer mellett díszítés jelentésben is. (A mai finom, illatos pipereszappan, s a piperecikkek neve tehát ide vezethető vissza.) Ilyesformán tehát a pipere meg a paprika neve valóban egy tőről sarjadt (végső soron a fűszeres illatú India pipari nevű borsfájáról). A törökök hozta töltött káposztába az amerikai eredetű törökbors (azaz piros paprika) éppúgy jár, mint a valódi fekete bors (ez meg végső fokon perzsa eredetű, mint láttuk), de a jó sertéshússal, s dagadóval meg a vastag tejföllel s az utána csúszó jó somlaival, egrivel, tokajival megöntözve igazi jó magyar étel lett, akárcsak a paprikás csirke, a csirkepaprikás vagy a szegedi halászlé, s a hortobágyi gulyáshús. * — Hány lóerős az új kocsid? — kérdezzük „Folkszi”-ját (VW) bütykölő barátunkat, s eszünkbe sem jut, hogy a pöfögő kocsi-k elé nem is olyan régen még prüsszögő táltosokat, eleven „lóerő”-t fogtak. De hát az idők nagyot változtak: a kocsi (a régi lovas kocsi) szinte kizárólagosan gépkocsi-t jelent ma már (ahogy a toll sem madártollból készül, hanem golyós „toll”-ak, töltőtollak, rosttollak stb. szorították ki). De nem erről az érdekes jelentésváltozásról, -fejlődésről akarunk most írni, ami a tárgyak megváltozását kíséri nyomon. A kocsi jelentésváltozása magában is érdekes, de még érdekesebb az eredete, s európai — sőt tengerentúli — vándorútja. Bármily hihetetlenül is hangzik: Magyarországról indult el a kocsi világhódító útjára, hogy mint coach érkezzék meg az Üjvilágba, Amerikába is. Pontosan a Kolumbusz Kristóf fölfedezését követő évben, 1493-ban bukkan föl az első adatunk a kocsi-ról, egyelőre latin nyelvű szövegben: „Item Curriferis kochiensibus qui de Buda hue Agriam cum família mea duxerant dedy den. ill C.” — Vagyis: „hasonlóképpen a fcocsiszekerek hajtóinak, akik Budáról ide Egerbe családomat lehozták, adtam 97 dénárt”. De olasz szövegben már 1487-ben előfordul a „Caretta da Cozj”, vagyis: a „Kocs-i (Kocs községbeli) szekér”. Herberstein Zsigmond, világutazó osztrák diplomata, aki orosz földön is megfordult, s a magyarok ott élő nyelvrokonairól is hírt hozott, 1518-ban hazánkon utazott át, s Commentario de Rebus Moscoviticis című munkájában igen érdekes följegyzést hagyott ránk a kocsiról, illetve a kocsi szó eredetéről. A latinul írt munkában az erre vonatkozó szöveg így hangzik magyarul: „A negyedik pihenő és előfogatváltó hely hat mérföldre Győrtől, Kocs(i) községben van, amelyről a kocsi szekerek nevüket vették, s amelyről közönségesen mindmáig neveztetnek.” Másutt részletesebben is írt a kiváló, kényelmes kocsiszekerekről: „1518. ápr. 20-án Innsbruckból elindultam, és Bécsből kocsikon Buda felé folytattam utamat. A kocsi (Kolzschi) neve, a Budán innen tíz mérföldnyire levő Kocs falutól ered, ezen jármű elé három lovat fognak, vasalás igen kevés, úgy szólván semmi sincs rajta, a fuvarossal együtt négy személy számára van rajta hely, Budától Bécsig, tehát 32 mérföldnyi utat, egy nap és egy éjjel tesz meg, útközben azonban még ezenfölül 5—6 mérföldenként etetnek is, Győrött, azaz feleúton, lovakat váltanak. A kocsik igen kényelmesek, mivel élelmiszereket, ruhát, ágyat, italt, szóval mindennemű szükségletet magunkkal vihetünk.” Nyugodtan mondhatjuk, hogy a magyar iparosok leleményét s keze munkáját dicsérő híres kocsiszekereknek ekkor már európai hírük volt. Avila y Zuniga spanyol történetíró nem sokkal később szintén megemlékezett a magyar találmányról Commentarios de la guerra de Alemana hecha por Carlos V. en. 1546 y 1547” című munkájában. A koszvénytől gyötört uralkodó a kényelmes magyar fedett hintót használta utazásaihoz, amelyben még aludni is tudott: „V. Károly födött szekérben feküdt le aludni, az ily járművet Magyarországon kocsinak nevezik, az elnevezés és a találmány ezen országból ered.” Máig is coche a jármű spanyol neve, de megvan a franciában is azonos alakban, az olaszban cocchio formában; a németeknél a Kutsche jelentése hintó, kocsi (s a kutschieren ige jelentése: hajtani, a svéd kusk szintén a magyar szóra vezethető vissza, s természetesen átkerült a szomszédos népek nyelvébe; a románba, a szerb-horvátba, a lengyelbe, a szlovákba, de még a törökbe is). Minderről még annyit érdemes megjegyeznünk, hogy a szekereiről híres Komárom megyei Kocs község neve alkalmasint ótörök eredetű kos szavunkkal azonos, s hogy a magyar „kocsiszekér” azért válhatott Európa-szerte híressé, mivel a könnyű favázú, s felfüggesztése révén hintáló jármű (innen a hintó elnevezés is), nagyon kényelmes közlekedési eszköz lehetett. Legkedveltebb változata fedett és párnázott volt. Az automobil magyar neveként a gépkocsi pontosan nyolc évtizede bukkant föl először nyelvünkben: „százával pöfög már (Párizsban) a ... gépkocsi” — írta a Budapesti Hírlap 1900. július 4-én. Az egykori lóvontatású kocsi neve más nyelvekben is átszármazott a több lóerős automobilok nevéül. SZILAGYI FERENC 21
