Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-07-25 / 15. szám

DALCSOKORRAL ANGLIÁBA Nemrég kezembe akadt egy régi könyvecske: hajdani diákkorom­ban vásárolhattam meg Peterdi Kázmér „Tánc és illemtan”-át. Eb­ben olvastam: „Ha először megy valaki valahova látogatóba, úgy illő, hogy valamiféle csokrot vi­gyen magával!” A szerző bizonyára virágcsokor­ra gondolt, de kollégáimmal, Ga­lambos Erzsivel, Felföldi Anikó­val, Harsányi Frigyessel, valamint karnagyunkkal, Körmendi Vil­mossal úgy gondoltuk, helyesebb, ha dalcsokorral látogatunk el Ang­liába. Nagy örömmel készültünk a Magyarok Világszövetsége szer­vezésében rendezett előadásokra, háromórás zenés-táncos műsort ál­lítottunk össze, amelyben az ope­rettől — a musicalig, a kabarétól — a sanzonig ízelítőt adtunk a ha­zai szórakoztató műfajokból. Londoni megérkezésünk után Darlingtonba utaztunk, ahol a pá­lyaudvaron azonnal felismertük azokat, akik vártak minket. Mo­­kány fekete emberke sietett felénk tárt karokkal, mögötte fekete ba­juszos, magas fiatalember. Pilla­natok alatt elhelyezték számtalan bőröndünket autójukba és máris indultunk első fellépésünk színhe­lyére Teeside-ba. A teeside-i ma­gyarság szétszórtan él, de a klub lelkes vezetősége mindent elkövet, hogy virágozzék és terjedjen a magyar kultúra a városkában. Er­ről különben magunk is meggyő­ződhettünk, amikor műsorunk kezdete előtt bemutatták műsoru­kat, amelyben egy tíz év körüli kislány szavalt, majd egy valami­vel idősebb lányka Bartók-dara­­bot zongorázott. Ezt követően fia­tal lányokból álló énekkar Bartók­­dalokat énekelt. A tánccsoport be­mutatójával ért véget vendéglá­tóink műsora, amelynek végén odamentem az egyik kislányhoz, hogy gratuláljak neki. A kislány angolul válaszolt, mert nem tudott magyarul. Mint megtudtam, az énekesek többsége se tud. Így az­tán valóban megható volt hallgat­ni szép kiejtéssel énekelt dalaikat, amelyek betanítása nagy munkát jelenthetett magyar pedagógusuk­nak. Az Angliában élő magyarok kö­rében sok a vegyes házasság, és így nem csoda, ha sok családban a gyerekek a mama vagy a papa nyelvét beszélik jobban, legyen az angol vagy magyar. Azon sem sza­bad csodálkozni, ha a magyar elő­adásokra emiatt inkább csak a magyarul tudó családtagok jön­nek el. Turnénkon az egyik leg­nagyobb örömet az jelentette, hogy a nézőtéren teljes létszámban je­lentek meg a családok. Ugyanak­kor annak is örültünk, hogy elő­adásaink után — ha néha csak egy rövid vacsora ideiéig is —, alkal­munk volt közelebbről is megis­merni azokat, akik a nézőtéren ültek. Meghitt és személyes be­szélgetés alakult ki az ismerős „is­meretlenek” és az ismeretlen „is­merősök” között. Bradfordban a Kossuth Egye­sületben egy hölgy borult Galam­bos Erzsi nyakába; „Emlékszel? Együtt voltunk valamikor görlök az Operettszínházban?” Előadás után jönnek az autogramkérők. Az idősebb korosztály tagjai — mi­közben elém tolják a papírt —, majdnem mind ugyanazt mond­ják: „Láttuk ám annak idején a művész urat a Csárdáskirálynő­ben !” Egy fiatal lány Felföldi Ani­kó öltözőjében csillogó jelmezeit nézegeti. Valaki átfogja a vállam: „Szereti még a kaszinó tojást?” Kicsit értetlenül nézek rá. Elmo­solyodik, aztán sóhajt: „Pincér voltam a Fészek klubban... én szolgáltam ki valamikor magát is, sőt a papáját is!” Másnap reggel utazunk vissza Londonba. Régi és újdonsült ba­rátaink kikísérnek az állomásra. Nehéz elválni tőlük. Kölcsönösen ígérjük, hogy mielőbb találko­zunk. Odahaza vagy itt Angliá­ban. Egymás szavába vágva kiált­ják: „Rajtunk nem múlik!”... Izgatottan készülünk a londoni fellépésekre. Innen-onnan is hall­juk, hogy a londoni Magyar Kul­túr Körnek nagyon igényes a kö­zönsége. A Politechnikai Központ ébenfaborítású szép színházter­mében a szeretet árad felénk a sorokból, és ezt a színész megérzi. Körmendi Vilmos ujjai alól friss ritmusok szólalnak meg. Felföldi és Harsányi nóták és cigányda­lok fergeteges egyvelegét adja elő. Már vége felé közeledik a műsor, amikor megpillantom a nézőtéren egyik kolléganőmet az Operettszínházból, akivel huszon­hat éve nem láttuk egymást. Ö volt abban a hajdani Csárdáski­rálynőben az egyik cica. Belekez­dek a „Jaj cicá”-ba, és annál a sornál, hogy „nem hagylak el, nem én soha”, leugrok a színpad­ról odalépek „hűtlen” cicámhoz, felviszem a színpadra, és vele éneklem — táncolom el a népsze­rű számot. Azt hiszem, ezt a pilla­natot sokáig nem fogja elfelejteni sem ő, sem én!... Londonhoz tartozik a nagyki­terjedésű Croydon, ahol két ma­gyar egyesület is van. Egymástól elég távol, kilométerben is és fel­fogásban is. „Nehéz őket össze­hozni!” — mondta valaki. Nos, ez nekünk, illetve nem is nekünk, hanem az éneknek, a táncnak, a muzsikának és talán műsorunk hírének is, némileg sikerült. Hi­szen a Magyar Egyesület előadá­sain a rendezőség felfedezett jó néhány érdeklődőt a Pannónia Egyesület tagjaiból, s két nap múlva a Pannónia Clubjában rendezett előadáson nagy szám­ban megjelentek a Magyar Egye­sület tagjai. Mindkét helyen lel­kes, humorra, szórakozásra, mu­zsikára vágyó közönséggel talál­koztunk. A rendezőség ezúttal is kellemes színházi körülményeket teremtett számunkra. Turnénk utolsó előadását Bris­tolban tartottuk, ahol az angol és magyar nyelvű meghívó jelezte, hogy a vezetőség „nemzetközi” közönségre számít, nemre és kor­ra való tekintet nélkül. Ez utóbbit igazolta, hogy a fiatalság 18 éves korig féláron nézhette meg az előadásokat. Galambos Erzsi pesti dalokból összeállított egyvelegé­ben, amikor lement a nézőtérre, és azt énekelte, hogy „Jóska, le­velet hozott a posta” mindig oda­ment valakihez, hogy elolvastas­son vele egy levelet, amit egy bi­zonyos Jóska angolul írt szerel­mesének. Ha fiatal emberhez ment, akkor az illető mindig fo­lyékonyan olvasta a szöveget, de egy bristoli bácsi csak forgatta a kezében a levelet, aztán azt mondta: „Nem tudok én kérem angolul, hiszen még csak har­minc éve élek itt!” Találkoztunk régi és új bará­tokkal, akikkel minden együtt töltött nap és óra élmény és em­lék marad. Beszámolómban szán­dékosan nem írtam neveket, mert nem szerettem volna, ha véletle­nül akár egyvalaki is kimarad. Találkoztunk sok száz emberrel, akiknek a barátságát hazahoztuk szívünkben. Számunkra nem le­het nagyobb boldogság, mint ha ők is megőrzik a szívükben kis társulatunkat, amellyel hozzájuk ellátogattunk. RÁTONYI ROBERT RIESLER ANTON (1900 táján szü­letett Németiádon) pár hónapos ko­rában került külföldre szüleivel, akik Brazíliába (Rio de Janeiro) vándoroltak ki. A keresett 1945-ben mint katonai attasé járt Magyaror­szágon, és újsághirdetés útján keres­tette itthon élő rokonait. Keresi uno­kahúga Riegler Anna Keresztespusz­táról. HEGEDŰS BÉLA és felesége MÁ­RIA, valamint gyermekeik: ATTILA és ZOLTÁN után érdeklődik Kardos Anton és Rozália Svédországból. A keresettek 1962-ben Torontóban (Ka­nada) éltek. HAMMER JÖZSEF hajógépész­mérnököt és MANCI nevű feleségét — akik Nackából (Svédország köl­töztek át a hatvanas években Kali­forniába (USA) — keresi Kardos Anton és Rozália Svédországból. BOLVÁRY GYÖRGYI (született 1924 körül) volt budapesti lakost — aki 1948—1949-ben Párizsba (Franciaország) költözött, ahol férj­hez ment — keresi Boross Gyuláné, leánykori neve Pólyák Eleonóra az USA-ból. SCHANNEN MIKLÓS (1935. no­vember 2-án született Lúgoson, anyja neve: Cséman Margit) 1956-ban kül­földre ment és Angliában telepedett le. Keresi édesanyja Budapestről, mert 1958 óta semmit sem tud fiáról. BODY BÉLA (1930 táján született, anyja neve: Palkutyin Anna) és Ma­gyarországon élő rokonai között 1940 körül megszakadt a levelezés. Utolsó levelét Ausztráliából (GRANBOUR­­NE, Vic.) írta. Keresi Budapestről Fodor András és unokatestvére. TÚRI JÓZSEF (Nagykörösön szü­letett 1955. november 18-án, anyja neve Szána Eszter) 1973 nyarán ment külföldre. 1978-ban írt utoljára, akkori címe: Passingford Bridge Stapleford, Tawney Essex, England volt. Örökségi ügyben — édesapja meghalt — keresi Nagykőrösön lakó édesanyja. HERMAN LÁSZLÓNÉT (leánykori neve: PÁZMÁN ILONA) — aki Jász­­jákóhalmán vagy annak környékén született 1924 körül — keresi Boross Gyuláné (Pólyák Eleonóra) az USA- ból. A keresett és a kerestető utol­jára 1965-ben Budapesten találkoz­tak. VAJDA ENDRE (Kecskeméten született 1954. március 14-én, anyja neve: Karcsú Magdolna) szobafestő­mázoló 1974 óta él külföldön. Svéd­országban (Göteborg) telepedett le. 1979. februárban egy képeslap útján adott hírt magáról, azóta semmit sem tudni róla. Keresi testvére Jenő Kecskemétről. Kérjük kedves olvasóinkat, akik ismerik keresett honfitársainkat, kö­zöljék velük kérésünket, hogy vegyék fel a kapcsolatot az őket keresőkkel. A Magyarok Világszövetsége kész­séggel továbbítja leveleiket a keres­­tetőkhöz. Címünk: MAGYAROK VI­LÁGSZÖVETSÉGE. BUDAPEST, H—1905. 22

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom