Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-07-11 / 14. szám

— Nem megyünk! Menjenek maguk, mi dolguk van itt?

fölintett az égre. A parasztok komoran fordultak el tőle.

Egy gyerek rögöt hajított bele a tömegbe. A kemény sár a tiszt lába előtt puffant szét. Még nagyobb lett a lárma, rekedt, vad ordítozás töltötte be a tiszta, hideg reggelt. A tiszt várt. Mikor észrevették, hogy nem veszíti el a fejét, csöndesebbek lettek, csak akik hátrább állottak, a tájékozatlanok kiabáltak még, egyenként hallgatva el, amint észrevették, hogy mindig kevesebben és kevesebben vannak.

Végre szóhoz jutott a főhadnagy. Körülnézett, keresett egy értelmes arcot, s amikor megtalálta, magához intette az öreges, komoly képű parasztot.

— Magyarázza meg a barátainak is, amit mondok. Mostantól számított két óra hoszszáig várok. Azalatt kitakarodhatnak az erdőből. Ha akkor még ember lesz itt. másként diskurálunk. Értette?

— Igen, tiszt úr, de nem megyünk ám .. . Előbb hozzák vissza a bírót.

— Az a zsandár dolga. — Mielőtt elment volna, még egyszer visszafordult. — Emberek, minek mondanék maguknak mást, mint ami igaz. Higgyék el nekem, baj lesz, ha nem engednek. Mi nem vagyunk zsandárok, aki bekíséri ezt vagy azt, hanem aki velünk jön össze, az itt is marad a gyepen.

A parasztok lármázni kezdtek.

— No, no, talán nem olyan hangosan.

— Hangosabb is lesz még, ha a puska kezd beszélni.

A tiszthelyettes leheveredett a köpönyegre a katonák előtt. Sápadt volt, s izgatottan beszélt a főhadnagy fülébe, de csak halkan hogy ne hallják meg a katonák.

— Nem katona kell ide. Háború ez? Ilyen népség ellen indítanak minket.

A főhadnagy rászólt:

— Hallgass.

A főhadnagy megint előkereste a maga emberét.

— Volt katona?

— Voltam.

— Tud németül?

— Nem.

— Hát ki tud?

— Senki.

Erre elővett a zsebéből egy írást, csapkodni kezdte a kezével a kiterített lapot, s most már ő is elvesztette a nyugalmát.

— Maguk bolondok, meg vannak veszve. Ide nézzenek. Bele van írva a parancsba, hogyha nem mennek szépszerével, hát lövünk. — Kirántotta a kardját, s lökdösni kezdte azt a parasztot, aki legközelebb állott hozzá. — Nem megy? Takarodjon! Nem akarom a vesztüket, bolondok.

— Nem megyek. A mienk az erdő. Nem parancsol itt az úr. Az enyém meg ezeké . ..

— A király mindenütt parancsol.

— Itt még az se. Ez itt mind a paraszté. Apám meg nagyapám is vágták.

A főhadnagy elhallgatott, s intett a tiszthelyettesnek.

— Jer.

Visszamentek, s újra végigheveredtek a köpönyegeken. A katonák mozogni kezdtek, megigazítottak magukon egy szíjat, némelyik a bajonétot próbálta kihúzni a hüvelyéből, újra visszacsapkodva, hogy vígan jár-e, az elfoglaltságukat akarták beletakargatni a hiábavaló mozgolódásba, s odasandítottak a tisztek felé a köpönyegre, amiről kifehérlett a nagy ezüstóra. A mutató rohant előre a számok között. Elöl az altisztek számítgatták a perceket, s minden nagyobb numerusnál, amit áthágott az időszámító kis acélérc, érezték, hogy átszalad rajtuk a hideg.

ILLUSZTRÁCIÓ: KOVÁCS LÁSZLÓ

Odaát szervezkedni kezdett a másik tábor. Egyre fenyegetőbb lett a hangjuk, s nemhogy fogytak volna, de mindig tömörebb és nyüzsgőbb lett az emberboly, amibe összegabalyodtak. A mutató pedig szaladt a nagy ezüstórán, amit maga elé tett a főhadnagy a köpönyegre. Egy óra letelt már, amikor újra feléjük indult a főhadnagy. Most már vele ment a tiszthelyettes is, közelről akarta látni ezeket az embereket, s ő is mondott valamit németül, amit nem értett meg senki. Mikor látta, hogy hiába beszél, idegesen hadonászott, mutatta a kardot meg a revolvert, s

Túl pedig munkához láttak a parasztok. Újra fölfogták a fejszét, s nekimentek a fáknak. Olyan volt a munkájuk, mintha a halállal birkóznának. Szakadt róluk a verejték, a vénemberek ledobták magukról az ujjast, kiabáltak:

— Neki, hé! Vágjad! — A gyöngébbek erőre kaptak a többi fanatizmusától, s biztatták magukat, nagyokat rikkantva: — Héjjé! Ne félj, pajtás! — Szétszóródtak hosszú, ritka sorba, dongott fejszéjük alatt a sok korhadt nagy fa, amint belesuhintottak. Némelyik megrekesztett, a taligák fölé pillantott a tisztásra, szeretett volna fölkapni egyre a sok közül és elnyargalni, de már nem volt ereje ahhoz sem, hogy szembeszálljon a lázzal. Sunyin, remegve pillantottak az egymással suttogó tisztek felé, s biztatták egymást.

— Ne félj, nem lő. Nem mer.

Újra közéjük ment a főhadnagy. Halvány volt, tétovázva beszélt, s nagyokat nyelt, amíg egymás mellé rakta a szavakat.

— Nem mennek kendtek?

— Nem. A maga erdejében úr a paraszt is.

Az egyik fölemelte a fejszét, s a főhadnagy

felé suhintott vele.

— Leütöm az urat, ha nem megy innen.

A főhadnagy is kardot rántott, s végigvágott a fejszés ember arcán. A tömeg még magához sem tért, már náluk volt. Rekedten kiabált.

— Kimennek az erdőből, vagy nem?

— Nem, az istennek se. Egy életünk, egy halálunk ...

A tiszthelyettes egy fa mögé állott, s hozzátámaszkodott vastag derekához. Reszketett, hogy majd hanyatt nem bukott, mint egy tuskó.

— Aki akar, menjen amíg tud.

A fa mögé ment a kadéthoz, valamit akart neki mondani, de amikor látta, hogy milyen állapotban van, szó nélkül otthagyta. Megint a parasztok felé tartott, s a dühtől reszketve kiabált.

— Marhák, barmok! Ki innen!

A parasztok egyszerre követ, rögöt, tüskét dobáltak feléje. Egy kemény rög a homlokán találta, s föltaszította feje tetejére a sapkát. Széles vörös szalagban indult meg homlokáról a vér, végig az arcán, le a zubbonyra. A parasztok veszettül ordítottak, most már közelebb jöttek, s kopogni kezdett a sok kő és keményre fagyott sár a katonák fején. — Neki! Üsd agyon! Verd a kutyát! — kiabálták a túlsó oldalról. A főhadnagy zsebkendőjével a vért törülgette le szeméről, hogy lásson. Mikor visszanézett a legényekre, látta, hogy azok is véresek, kettőt közülük puskára fektetve vonszol hátra a többi. Lihegett, levegő után kapkodott, s még egyszer átkiabált a parasztokhoz.

— Ki az erdőből! Ki!

Mikor újra kőzápor repült el a feje fölött, félreugrott a katonái elől, és vezényelt:

— Tűz!

Egyszerre dördült el valamennyi puska, s azután nagy csend lett. Iszonyú füst takarta el a világot, nem lebegve magasabban mint az ember szeme, s azután hallatszott, hogy dübörög a föld a sok csizma dobogása alatt, amint rohantak le a másik oldalon. A taligákban nyerítettek a lovak, azután egymás után összeakadva, egymásba gabalyodva rohant végig a mezőn mind, a gazdátlanokat magával vitte haza a ló őrült vágtatással. A fák között pedig halottak és sebesültek feküdtek sorjában, nyögve, jajgatva, némelyiknek utolsó sóhajtását fogta föl az, aki éppen ráhajolt, egy öreg paraszt pedig a könyökére támaszkodva siránkozott, míg mindig gyöngébb és gyöngébb lett a hangja:

— Mert egy kis fát gyűjtött az ember télire, egy kis forgácsért, amit összeszedtünk ...

19