Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-07-11 / 14. szám
A báró erdejét már isten tudja mióta vágták a parasztok. Nem is vágták, csak lekopasztották esztendőről esztendőre a százados öreg fákról a gallyat, összenyalábolták és hazavitték. Ahogy másutt megvan a borszüret, úgy itt fát szüretelt a sok szegény falusi. Jó előre megbeszélték, hogy mikor mennek ki csapatostul az erdőbe, ilyenkor már hajnalban fölpakolták a sok nyomorúságos taligát, amire feltelepedett a gyermek meg az asszonynépség, s a szegényemberek lassú meggondoltságával, lusta tempóban megindult a falu, neki az erdőnek. Napközben azután többször is megfordultak a taligák az erdő és a falu között. Némelyek, a kapzsibb népség, annyi gallyat szedtek össze, hogy karácsony táján, amikor még a koldus is csinál valami kis ünnepséget, egy-két taligával eladtak belőle a városban is, s hazahoztak helyette egy szép, zöld fenyőágat meg sok apró színesgyertyát és papiroson csüngő pojácaszívet, kosarat, diót, ahogy az már illendő ilyenkor. Az öreg báró nem sokat törődött velük. Valami nagy politikus volt, miniszter is, fenn lakott a fővárosban, s kisebb gondja is nagyobb volt, mint a tarbereki erdő. Esztendőről esztendőre hevertek asztalán a kasznárja levelei, anélkül, hogy jóformán csak el is olvasta volna. Ahelyett nagy beszédeket mondott, amikről úgy emlékeztek meg otthon az uradalom körül a kisbirtokos urak, hogy: a báró már megint verekedett. Ujjé, de hogy kiporolta az ellenzék bundáját! Amikor az öreg báró meghalt, a fia következett a domíniumba. Ez azután gazda volt, s egy percig sem tűrte tovább szó nélkül a tarbereki erdőben a rablógazdálkodást. Azt mondta, ő maga is le tudja vágni a fáját, nem kér segítséget, s egy kopogósra fagyott novemberi hajnalban, amikor megint kigyülekezett az erdőszélre a sok taliga, puskás urasági hajdúk fogadták a parasztokat. — Akinek fa kell, menjen az udvarba. Az ispán úr cédulákat ad ki. Egy taliga ágnak egy-egy pengő az ára. A sok paraszt összebámult. Sehogy se tudták megérteni a dolgot. Egy-egy kis kompániába szedelőzködtek, megdöbbenve tanácskoztak : — egy pengő a fáért... Azután megint csak rajba gomolyodott össze mind a férfi, az asszony, körül a taligákban sivalkodott a sok gyerek, fáztak, némelyik a ló elé feküdt, hogy az állat meleg párát fújjon az arcába, s nem mozdult a sok emberből egy se. Délfelé kijött a bíró, s azt mondta, hogy igazuk van. Ne hagyják magukat. Ha a báróé az erdő, hát övé, vigye ahová akarja, de az aprófa meg a szárazág a falué. Vágják már harminc esztendeje. Délután pedig jött a zsandár, elvitte a bírót. Erősen összeszorították a csuklóit a lakatos lánccal, s úgy hajtották maguk előtt, meglökdösve egyszerkétszer a puska agyával, mint a lovat. A parasztok jajgatva indultak utánuk, de a káplár a bajonétet mutogatta, s azt mondta, hogy belevágja valakibe. Az asszonyok az emberek elébe álltak, s mormoló, izgalmas csendesség lett, olyanforma, mint valami veszett káromkodás, ami csak az ember belsejébe háborog. Haza nem akart menni senki. Most már eléggé megbeszélték a dolgot, hallgattak. A sok nagy csizma kopogott a zúzmarás, dermedt fűben, egymásra néztek, de mindegyikben egyformán dolgozott az elkeseredés dühe. Éhes pillantásuk fölfalta az erdőt, most már a fáját is, az egészet. Sompolygó, tétová-Thury Zoltán (1870-1900) Kolozsvárott született, eredetileg Köpe Zoltánnak hívták. Szegényedő, „kivérzetP’, de illúziókat dédelgető, erdélyi kisnemesi családból származott; nagyapja újfalusi evangélikus lelkész volt, apja pedig huszártiszt, aki részt vett az 1848-as szabadságharcban, s amikor meghalt (Zoltán fia tízéves volt ekkor) öt gyerekére csak a szegénységét hagyta. Az árvaságra jutott, lázongó lelkű fiú színész szeretett volna lenni, de konzervatív gondolkodású anyai nagyapja, akinek a kegyelemkenyerére szorult, ügyvédet vagy papot akart faragni belőle. „Álma" mégis teljesült, mert közvetlenül az érettségi előtt kicsapták a tanítóképzőből. (A családi legenda szerint ugyanis, Ferenc József arcképével szembefordulva elszavalta az évzáró vizsgán Petőfi versét: „Akasszátok fel a királyokat...”) Vándorszínésznek állt (ekkor vette fel a Thury nevet), ekhós szekéren, betegen és pénztelenül kóborolt Erdélyben, majd egy esztendő múltán, Petelei támogatásával újságírónak szegődött szülővárosában, de nyughatatlan természete továbbűzte Szegedre, majd Pécsre, végül Pestre, ahol képtelen volt Írásaival egzisztenciát teremteni magának. Egy véletlenül kapott százforintos birtokában Münchenbe utazott, ahol éppen a szecesszió vivta csatáit az akadémizmussal. Thury Hollósi Simon törekvéseinek a hive, s mivel München ekkoriban az európai politikai emigráció egyik központja; orosz nihilisták, lengyel szabadságharcosok, francia anarchisták gyülekezőhelye, ebben a légkörben végleg kikristályosul a sok nyomorúság, gyerekkori szenvedés és megaláztatás folytán amúgy is a forradalmi gondolatokhoz vonzódó karaktere és szemlélete. Amikor 1895-ben hazatért, a Pesti Napló szerkesztőségében kapott állást, s ahogyan halálakor irt nekrológjában Lövik Károly leírta őt, „a redakciós füstös, fakó világitású szobájában csöndben, ingujjra vetkezve, fekete ruhában és fekete nyakravalóval, olyan volt, mint egy orosz nihilista". - A magyar kritikai realizmus nagy ígérete volt. Színpadi szerzőként a tisztikar valóságos életét bemutató, s éppen ezért a hadsereg vezetőségének a követelésére betiltott Katonák c. darabjával keltett nagy feltűnést. (A darabról a fiatal Ady Endre is lelkes méltatást irt a Debreceni Hírlapban.) A novellista Thury pedig elsősorban a századvégi paraszti nyomorúság, kiszolgáltatottság és lázongás sötét és kegyetlen világának ábrázolójaként alkotott maradandót. Az életet akarta, a múlt századi nagy oroszok szellemében megidézni, s az volt a meggyőződése, hogy „aki az életet festi, annak okvetlenül találkoznia kell ezekkel a végletekkel”, amelyek az Emberhalál című novella lázongó parasztjainak a drámáját is előidézik. _. .. U. M. zó tehetetlenséggel bámulták pár lépésnyire maguk előtt ezt a beláthatatlan rengeteget, s még mindig nem voltak elkészülve arra, hogy mit csináljanak. Az egyik odamorgott a másiknak: — Az asszony előtt restelli az ember. Ide bolondítottuk őket, aztán most meg olyanok vagyunk, mint a tolvajok. Percről perce sötétedett, s várandósabb lett a hangulat. Közelebb bújtak egymáshoz, mindegyik mondani akart valamit. Azért még csak sunyi találgatás volt az egész, egyik a másikból akarta kinézni, vajon mit gondol. Némelyikben már lihegett a düh, s egyszer aztán nekirontottak az erdőnek. Egy-két nekivadult ember ment elöl, magasra emelve a fejszét, mint valami zászlót s a többi utána. Most már ordítva szabadult ki belőlük mind a hang, amit eddig magukba fojtottak, rohantak előre a fák között, és megint övék volt az erdő. Messzire kihallatszott a fejszecsattogás meg a hangos összevissza lárma, amivel nekiestek a nagyúri jószágnak. Ez már nem volt a csöndes tallózás, hanem a nekiéhezett emberek dühe, pusztítás, ostrom a más tulajdona ellen. Mikor ilyenre fajult a dolog, siránkozni kezdtek az asszonyok. — Elvitte a zsandár a bírót. Vágjad: a tied!! — Baj lesz belőle ... A hajdúk futva mentek vissza a faluba. A báró mindenfelé telegrafált, zsandárt, katonát kért. Mi, fővárosi újságírók akkor mentünk ki, amikor már három nap óta dúlták az erdőt a parasztok, s azt kiabálták: minden a mienk! Előbb csak biztatták egymást, ezzel, azután már annyiszor mondták, hogy elhitték, meggyőződésük lett. — Az apám is vágta meg a nagyapám is! A mi vonatunkkal félszázad katona is érkezett egy főhadnaggyal, s a sok városi úr meg a csöndes katonaság együtt ment ki az erdőbe. A parasztok összefutottak, amikor közéjük ment a tiszt. Zavarosan, összevissza kiabáltak, s most már az asszonyok lármáztak a leghangosabban. — Mit akarnak?... A mienk, minden a mienk . . . hagyják békében a szegényembert, ha dolgozik ... Az asszonyok nekimentek a katonáknak is, akik hosszú sorban, a puskára támaszkodva jámboran egymásra bámultak, s nemigen tudták, miről van szó. — Menjetek innen, hagyjatok nekünk békét! Egy szőke, hosszú gyerek csendesen, kicsit reszkető hangon szólt rá egy erős, kövér aszszonyra, aki a puskáját akarta kirángatni a kezéből. — Tovább, néném, tovább innen, ne bajoskodjék ... — Akkor már mintha sejtette volna, hogy mi lesz a dolog vége, kérni kezdte: — Menjen haza, menjenek haza mind ... Egy káplár arra jött, s durván tovább lökdöste az asszonyt. Azalatt szóhoz jutott a főhadnagy. — Emberek, a maguk javára beszélek. Menjenek haza, baj lesz. Azért jöttünk ide, hogy magúkat kizavarjuk az erdőből, mert az az uraságé. Írás van róla. Ha nem mennek szépszerével, másként beszélek. A katona nem tréfál. Lássák, mennyi van itt. — Mink se vagyunk kevesen. — Azok szúrnak, lőnek. — Itt a fejsze. Ezt egy ember mondta, de amint belekongott hangja a csöndbe, egyszerre kiabálni kezdett mind. — Nem megyünk, minden a mienk! v Körülvették őket az asszonyok, s most irt ár összevissza, a dühbe belesápadva kiabáltál??-‘ ^ EMBERHALÁL18
