Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-03-21 / 6. szám
Egyszer a nyavalyás magánzóra, Rembrandt régi, nevezetes műfestőre rájött a vágy, hogy cselekedjék: elment, elindult előpénzt kérni, ebben foly le úgyis egész élete, külön beteg volt azért, mert már régen nem uzoválta. Festett alattomban egy kis képet, valami maradék vászondarabra: sötétben villogó asztráltestet, ő maga sem tudta, mit, és azt se, hogy polgári származásra kicsoda az illető. Érezte csak. És érezte, hogy el kell adni, de csak úgy, hogy majd visszaváltja, ha jobb kerül. Hogy ezt a festett rongyot végérvényesen megvegyék, valóban nem remélte. Sok képe volt már ilyen módon az elszánt gazembernél. Az illető kép-, hegedű- és spinét-szerszámkereskedőt Becker néven írták be az anyakönyvbe annak idején, és ezen a néven nevezetes a műtörténelemben is. De hamisítások vannak világszerte e nagy könyvben — és a kereskedőnek szerencsére álneve is volt: Mosusz. Alkalmasint átható illata miatt, mely ellenkezően hatott, úgyhogy a rendes képírók, bár a pénznek a mai természetrajza már ki volt fejlődve, hacsak nem kellett, nem is keresték föl. De kellett Rembrandtnak legfőképpen és legsürgősebben. Oldalvást, hogy az egyensúlyt el ne veszítse, tántorgott a palotasorra, mert hol lakott volna másutt Mosusz, mint itt, szemben a muzsikaházzal, amelynek csúcsíves ablakai tisztelettel néztek bárányszemet az uzsorás ablakaival. Az előlegkérő betántorgott a kapun, amely pont úgy csengett, mint harmincöt esztendővel ezelőtt. — Mi sem változott! — szólt magához Rembrandt, és kínjában röhögött. Remélte, hogy nem találja otthon, vagy esetleg elköltözött. Esetleg el is takarították, egy-két öllel alább, ahová leköltözködött az utolsó időben csaknem minden ismerőse. Mosuszt sajnálta volna; arcátlanul gonosz és kedves volt, amióta csak ismerte. Szorongott, hogy kivitték már a zsidó temetőbe. Eh, mit zsidó. Ha az volt, az volt. Lehet, hogy föníciai volt, vagy abból az ivadékból való, akiknek már a magját sem ismerjük. Nos hát, Becker Mosusz württembergi német volt, és mielőtt műárus lett volna, egészen ifjú korában fiatal keleti leányokat szállított a szerelemfaló nagy orosz városokba, de a kisebbeket sem vetette meg. Mint házasember jött vissza Amsterdamba, és a szegény kis rossz nők után csaknem átmenet nélkül a művészek és hasonló könnyelmű legények bőrevételére adta magát. Furcsa, de érthető dolog, hogy a kettő majdnem összefüggő. Mosusz alapjában véve lenézte, sőt nemegyszer tényleg le is köpte az eladásra kínált, jó képet. Megcselekedte azt magával a leydeni ténsúrral is, aki egyszer valami kis szentképet hozott neki, ahol a szentek között majorság kaparászott a földes pádimentumon. — Mi ez? Ez mi! Koldusbotra, akasztófára akarsz juttatni? Ha az egyházatyák ezt meglátják! Piha! — és leköpte a képet, sőt ezúttal nem adott előleget, talán csak az egyetlenegyszer nem. pedig tudta, hogy az előpénzen csak ő nyerhet. Négy esztendeig nem is beszéltek ezután. Igaz, hogy az ágensnek új, fiatalabb és főleg olcsóbb arckép- és műfestők jelentkeztek. Rendesebb emberek. Tisztábban is öltözködtek. Nem durva mesteremberfiúk, hanem illatos patikusfik. Rendes céhbeliek, akik pontos időre szállították és liliomfehérre fényesítették ki a hentesnék borvirágos arcát. Az igazba becsömörlött a holland köztársaság, és az édes olasz hamisítás divatba jött. Jöttek az új legények, akik festmények után festették a festményeket és nem a közönséges élet után. És nem vesztek össze senkivel. Tánclépésben jártak, viszont az öregedő Nagra-parti medve nem akart muzsikára táncolni. Rosszul folyt a Harmensz sora. és Mosusz Bródv Sándor (1863—1924) Az új magyar irodalom egyik atyamestere Egerben született. Apja bor- és gabonakereskedő volt, aki a kiegyezés után tönkrement. A fiatal Bródy rajztanár, festőművész szeretett volna lenni, a megélhetés kényszere azonban rászorította, hogy kishivatalnoki munkát vállaljon rokona békés-gyulai ügyvédi irodájában. Békéscsabán adta ki, 1883-ban, első novelláskötetét, Nyomor címmel, amelynek előszavában hitet tett a szociális kérdéseket merészen feszegető, az élet sötét oldalait szépítés nélkül felmutató zolai naturalizmus irányzata mellett. Jelentkezésének sikeréhez és országos visszhangjához legfeljebb a Mikszáth Kálmáné fogható a nyolcvanas években. A fővárosi lapok szerkesztőségeinek ajtajai sorra megnyíltak előtte. Bródy írásainak „a táblabíró stílus" nehézkességeit széttördelő nyelve irodalmunkban elsőként fogadta be a beszélt pesti nyelvet, melynek pletykálkodó kedvből, karikirozó iróniából, kajánságból szőtt „kellemes gonoszságával iskolát csinált" (Szerb Antal), s amelyet épp olyan „népnyelvnek" tekintett, mint az alföldi, vagy a dunántúli beszédet. Máig játszott darabjaiban (A dada, Tanítónő), s máig eleven regényeiben (A nap lovagja, Ezüst kecske) kemény, erkölcsi igazságot kereső szenvedéllyel festette meg a hazai kapitalizmus légkörét, sorvasztó társadalmi hatását. Folyóiratot indított (Fehér Könyv, 1900- 1902), amelyet egymaga írt tele, s egy másikat (Jövendő, 1903-1905) Ambrus Zoltánnal és Gárdonyi Gézával együtt szerkesztett, amelyben a majdani Nyugat-nemzedék több íróját is közölték. Az első világháború után emigrációba kényszerült, ahonnan csak 1923-ban tért haza, meghalni. Az emigrációban írta meg Rembrandtciklusát, művészetének utolsó nagy fellobbanását, Rembrandt alakjába a saját életének és az örök művészsorsnak a tragikumát is megrázó erővel beleszőtte. Életművének ezek a legszebb, legmodernebb novellái. D. M. REMBRANDT ELADJA A HOLTTESTÉT nem volt rest ezt az alkalmatosságot is a maga javára értékesíteni. Nem lehetett rajta keresni. Nem volt érdemes fönntartani az öszszeköttetést. És ha még megalázkodott volna, udvarolt, hízelgett volna, óraszámra ott ült volna az ágens officinájában. Elmaradt. Annyi év Után vajon fogadja-e most, hogy fogadja a betámolygót? Beeresztette. És Rembrandtnak az volt a fontos, hogy a műárus még megvolt, itt volt, szótlanul helyet mutatott neki: — Ülj le, úgyis látom, hogy alig állsz a lábadon. Hallottam már mindent, hallottam! — szólt a szokottnál is rekedtebb hangon. Abban a mértékben, ahogy a pénze mind jobban csengett, a hangja mind fakóbb, csaknem fahangú lett. Süketebb is. Azelőtt, ha valami tűrhető üzletről volt szó, minden hangot meghallott. Most már, úgy látszik, ez se izgatta. Az úgynevezett tisztesség lépett előtérbe, és az a valaki, aki a betűket iderakja, valóban kétségbe van esve, hogy retrospektive nem tud valami igazgatóféle címet adományozni Becker polgárnak. Rembrandt kiabált: — Te a régi vagy, te a régi, kedves Mosusz vagy. Látom, most is megnyálazol mindent, a pénzt is, a papirosokat is. Miért? A képkereskedő nem felelt, annál jobban nyálazta, számolta a különféle valutákat, és még a szokottnál is édeskésebben rosszkedvű volt. Ráripakodott a barátjára. Mert mi természetesebb és szebb, hogy egészen addig, míg teljesen el nem esett, legkedvesebb barátjának nevezte az öreg piktort. Most is tegezte. — No, ugyan terólad szépeket beszélnek Amsterdamban! Tudod-e, jobban utálnak, mint a varangyos békát! Rembrandt téglavörös lett, hirtelen méreg — pedig nem volt mérges — fogta el, kedve támadt, hogy behorpassza a másik kopasz homlokát, de lecsitult. „Ennek a szaracénnak igaza van — gondolta —, csakugyan engem utálnak, de menynyien, és miért? Csak azért-e, mert nem lehetett velem csinálni semmit, amit ők akartak. Mert nem engedelmeskedtem senkinek sem. Makacs voltam.” Elhallgattak. A két ősellenség nem nézett egymásra, belülről szemlélték egymást, mély megvetéssel. Az alkusz türelmetlenkedett, szeretett volna a haszontalan embertől megszabadulni, ingyen melegedett nála, a jó illatú, meleg szobában. Szép és jó szagú virágok voltak a Mosusz asztalán, elfogyasztja ingyen a rossz szagú csavargó. Feléje fordult: — No, mi jót hoztál? Mit akarsz? Azt remélem tudod, hogy a kép és a papiros nem kell senkinek se, még ha fizetnek is rá. A házak tele vannak, nincs hely a pincékben se, konyhákban se, a pervétákban se. Ha valami csinos új holmid, de csakis új, régi nem kell, ilyesmid ha volna eladni valód? Olyan ruhadarabféle, amilyent az orvos uraknak szoktál festeni volt, amíg becsületes ember voltál? Most már sértegette is, mert ingyért bánhatott vele úgy, mint a kutyával, ha mást nem lehetett rajta keresni. Most már csakis ezt. Rossz ember azért nem volt Mosusz, és azt, hogy igazán rossz valaki, még nála ezerszer rosszabbra se lehet úgy egyszerűen és biztosan rámondani. Hogy lehetett volna Mosusz gonosz, amikor jó volt a saját gyerekeihez. És ez mégiscsak a fődolog. Vagy nem? Nem! A mosuszillatú most is arra gondolt, hogyan lehetne ettől a haszontalan férfiútól valami hasznos dolgot a gyerekei számára megszerezni. De mit? Mit? — A fiad, Titus, a szép, akit hercegnek neveltél, hallom meghalt. Kár, rosszul nevelted. Agyonitta magát! — szólt gyengéden, mert arra gondolt, hogy az egyik puklis lányát, míg fiatal volt, most elvétethetné a tönkrejutott jó ismerőse elzüllött fiával. Az egyiket majd talpraállítja, a másikat meg kineveli. Mindjárt kész volt a tervvel; egyáltalán az aszu-koponyában úgy születtek a tervek, mint a nyű. — Emlékszel a kislányomra, olyan nagy lett, mint amilyen a fiad lett volna. Olyan szép lett a lány, amilyent te nem láttál! — dicsekedett az apa. — Emlékszel a szemére, olyan volt, mint a fekete virág. És tüze is volt, mint a fekete gyöngynek! — szólt Rembrandt tompa hangon. A szempárra emlékezett is, a szívébe volt belevésve. És arra is emlékezett, hogy nagyon kedves és jó is volt, és nemegyszer kötött üzletet Mosusszal a lánya miatt, mert nem hihette, hogy ennek a kedves púposnak a nemzője végképp ocsmány legyen. — A háta megjavult a kis tündérnek? — kérdezte a kérencsélő, és e pillanatban már nem is volt eszében a kérés. — Az, az a semmiség? Kinőtte. Kigyógyíttattam, ki fogom gyógyítani. Pénzkérdés, tehetem. Vele, miatta, semmi bajom nincs. — Hát a fiad? Patikárius vagy orvos lett? — Mind a kettő. És temetésrendező is. Mindhárom jobb együtt. Nem nevettek. — „A három kis kék koporsóhoz” című üzlet az övé — folytatta a kereskedő a dicsekvést. Majd meg hirtelen elkeseredett: — Egy baj van, a fiamnak nincs hullája, nem kap Amsterdamban. Még a szegények se adják oda: ha van nekik, elássák és büsz-18
