Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-03-21 / 6. szám
ACZÉL GYÖRGY A mai A tömegtájékoztatási eszközök szerepe Hiba volna kihagyni a felsorolásból a tömegtájékoztatási eszközöket. Bizonyos nyugati körök nem sajnálnak pénzt és fáradságot, hogy határainkon túlról közvetítsék hozzánk a politikai ellenzék hangját. Erre az idéző- és kérdőjelekkel, gúnyolódással és rágalmakkal „érvelő”, exportált ellenzékiségre fölösleges sok szót vesztegetni, már csak azért is, mert nincs jelentékeny szerepe közgondolkodásunkban. De hogy mégis megnevezzem egy sajátos ismertetőjegyét: szerinte akkor szocializmusa szocializmus, ha szegény, ha dogmatikus, ha merev. Ha azután erre a kaptafára nem húzhatók rá a tények, azaz pozitív irányban kilépünk e kategóriákból, akkor — úgymond — már nem szocializmusról, hanem kapitalizmusról vagy legalábbis a kapitalizmus irányába tett lépésről van szó. Ha fontos tennivalóként említjük a differenciálást, a piackutatást, a flexibilitást, az anyagi javak nagyobb bőségének biztosítását, tüstént ránk sütik a bélyeget: lám, távolodnak a szocializmustól, közelednek a kapitalizmushoz. A szocializmus rémképe, amelynek elevenen tartása a cél, világosan mutatja, hogy mi az antiszocialisták vágyálma Nyugaton: dogmatikus, merev konzervatív szocializmust szeretnének. A Nyugat által követelt „ellenzéki” sajtóval mi a felelősségét vállaló sajtó gyakorlatát állítjuk szembe. Tömegkommunikációs eszközeink — szocialista valóságunknak, céljainknak elkötelezetten — önállóságot élveznek. Igyekeznek híven közvetíteni a közvélemény álláspontját. Anélkül, hogy a fenti értelemben ellenzékiek volnának, kritikusan elemzik mindennapjainkat, tolmácsolják a különböző rétegek olykor nagyon is eltérő véleményét, érdekeit, kívánságait is. Társadalmunk legégetőbb, legaktuálisabb kérdéseiről rendszeresen éles viták folynak a sajtó hasábjain, a televízióban, a rádióban. Hogy csak néhányat említsek a közelmúltból: vita a demográfiai helyzetről, az ifjúság és a marxizmus viszonyáról, a magyar gazdaság innovációs problémáiról, szellemi életünk légköréről, a fiatal értelmiségiek, művészek, írók pályakezdésének gondjairól, fogyasztási szokásaink torzulásáról és így tovább. Szó sincs persze arról, hogy ezeken a vitákon csupa jogos, helytálló, a valóságos érdekekkel egybevágó érv és állítás hangzik el. Sok mindent helyre kell vagy kellene igazítani, olykor többet, mint amennyit szeretnénk. Ez azonban nem teszi kétségessé a vita szükségességét, mit se von le értékéből. Hogy mennyire élesek, milyen elmélyültek és szókimondóak ezek a viták, azt a velünk szemben legellenségesebb rádióadó is tanúsíthatja: miközben bizonygatja, hogy Magyarországon nincs véleményszabadság, a legélesebb kritikai megjegyzéseket a magyarországi visszás állapotokról — külön heti műsor keretében — éppen a hazai sajtó hasábjairól idézi. Aki olvassa a sajtónkat, konformizmussal aligha vádolhatja. magyar társ Az intézmények és a reform Megvan-e azonban a rendszernek az az ereje, hogy a körülmények változásainak megfelelően korrigáljon? Nagyon sok változás történt a döntési módszerekben, de több magyar közgazdász, szociológus és publicista szerint az intézményi rendszert, a döntések centralizálását a változások nem érintették. Egy nehéz gazdasági, nehéz szociálpolitikai helyzetben lehet-e kiutat találni az intézményi rendszer változtatása nélkül? Megengedi-e ez a rendszer a tehetségek szabad kibontakoztatását, a kreatív, vállalkozó kedvű szakemberek érvényesülését, akik nélkül a gazdasági versengésben nem lehet helytállni? Önök azt tartják, hogy a mi intézményrendszerünk statikus, pedig az elmúlt huszonöt évben rengeteget fejlődött. Ezzel együtt még az út elején vagyunk, intézményeinket tovább kell fejleszteni. Az önállóság jelentősége hallatlanul megnőtt. Az olyan gazdasági vezetők, mint Burger Róbert, Horváth Ede, Szabó István vagy a Skála áruházak vezérigazgatója, Demján Sándor, akiket az idén Állami-díjjal tüntettek ki, ebben az intézményi rendszerben is kreatív, önálló döntésre képes emberek. Intézményi rendszerünk ma már nemcsak engedi ezt, hanem éppen ilyen embereket, ilyen magatartásformákat követel, bár létezik természetesen nem kevés konzervativizmus is még. Nincs-e egy alapvető probléma az egész reformkérdésben? Azoknak a jelenlegi területi és országos vezetőknek kell végrehajtaniuk a reformokat, akik ■ az új győzelmével esetleg helyüket veszthetik. Igen gyakran azoktól várják a reform bevezetését, akiknek tulajdonképpen az egész egzisztenciájuk attól függ, hogy a régi típusú rendszer megmarad-e ... A vezetők nagy többsége képes a reform végrehajtására, meg tud újulni, intézményét is meg tudja újítani. Ez érdeke is, hiszen ezzel a magatartással erősíti morális és anyagi egzisztenciáját. Nem abban érdekelt tehát — az ön kérdése nem volt logikus —, hogy konzerválja a régit, az idejétmúlt, korszerűtlen viszonyokat, hanem ellenkezőleg, abban, hogy alkalmazkodjék a ma követelményeihez. Ilyen körülményeket igyekszünk teremteni — és ha ön figyelmesen elolvasta a legutóbbi pártkongresszus dokumentumait, amelyek a vezető erőket önálló és gyorsabb döntésre sarkallják, sőt kényszerítik, látnia kellett, hogy ez valóban így is van. Reformellenes valaki? Biztosan van ilyen. Például minden olyan ember, aki megmerevedett, megállt a fejlődésben, természetszerűleg az új akadályát jelenti. Sajnos, a megszokás is az emberi természethez tartozik. Sokszor hallok például arról, hogy az emberek nehezen változtatnak lakást, még ha egy jobbat kaptak is cserébe, egyszerűen azért, mert a régihez hozzászoktak. Ezzel én sem többet, sem kevesebbet nem akarok mondani, mint azt, hogy az embereket türelemmel kell kezelni; a túlzottan radikális változtatások, ha nem győzzük meg az embereket, nem szolgálják a haladást. I Honnan veszik észre, hogy valaki egy vezető állásban nem felel meg, hogy feladatának elvégzésére nem alkalmas? A vezető állásúaknál is érvényesíteni kell a teljesítményelvet, a reform és a társadalom fejlődése nyomán pontosabban és közvetlenebbül mérhető, hogyan dolgozik a vállalat, mi az eredménye. Ez minősíti a vezetést, az alkalmasságot, alkalmatlanságot. Mindebben óriási jelentőséget tulajdonítok a demokráciának, a közösség ítéletének, amelynél szigorúbbat nem tudok elképzelni. Az emberek egyre kevésbé hajlandók eltűrni, hogy a titkár, a tanácselnök, a gyárigazgató, a szövetkezeti elnök vagy más tisztségviselő érdekeik ellen tegyen. Elismerem, hogy nálunk lassúbb és nehezebb az ilyen emberek leváltása, mint tulajdonképpen szükséges lenne. A folyamat megkezdődött; lehet, hogy lesznek még visszaesések, megtorpanások, de maga a folyamat nem fog megállni. Az 1968-as reform kezdete és a nyolcvanas évek feladatai között sok a különbség. Nem utolsósorban az, hogy a nép tizenkét évvel érettebb lett; a feladatokat másként ítéli meg ma, mint tizenkét éve, és ez a tisztségviselők iránt támasztott magasabb igényekben is kifejezésre jut. I Ma tehát politikailag könnyebb, de gazdaságilag nehezebb a helyzet, mint öt évvel ezelőtt volt? Gazdaságilag, s talán társadalmilag is bonyolultabb a helyzet — mert fejlettebbek vagyunk. A gazdasági nehézségeket azonban, bármennyire komolyak is, nem szeretném dramatizálni. A XII. pártkongresszus az emberi tényezőket helyezte előtérbe, amelyek rendkívül sokat jelentenek abban, hogy társadalmi, gazdasági céljainkat elérjük. Legfőbb törekvésünk, hogy a munka minden területén megbecsülést kapjon a tehetség és a 6
