Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-03-21 / 6. szám
ad a lomról Aczél György miniszterelnök-helyettes fogadta Paul Lendvait, az Europäische Rundschau című bécsi folyóirat főszerkesztőjét, és válaszolt kérdéseire. Az interjú a negyedévenként megjelenő folyóirat 1980. 4. számában György Aczél über Politik in Ungarn címen jelent meg. Lapunkban ezt az interjút közöljük folytatásokban. (Negyedik rész) jó teljesítmény. Egész gazdálkodási rendszerünk, benne az árrendszer is erre ösztönöz, egyre világosabb viszonyokat teremt a társadalomban. Nem volt hiba, hogy az alkalmatlan emberek leváltása nem kezdődött meg már korábban? Számunkra elvi kérdés, hogy személyes ügyekben is a kollektívákkal egyetértésben cselekedjünk, meggyőzzük az embereket. Ez nekünk sok időbe és talán sok pénzbe is kerül. De ez alól nem adhattunk magunknak felmentést. A rendszer humanizmusa ezt nem engedte meg, és továbbra sem fogja megengedni. Így tehát nekünk is megvannak a korlátáink, amelyeket nem tudunk olyan könnyedén átugorni. Célunk természetesen ezeknek a folyamatoknak a meggyorsítása. A fegyverkezés problematikája ■ Mennyire tud Magyarország autonóm politikát folytatni? Meglep a kérdése, ön mindeddig azt akarta bizonyítani, hogy Magyarországon valami teljesen más történik, mint a többi szocialista országban, most pedig megkérdőjelezi önállóságunkat? Mint a gyakorlat is bizonyítja, politikánk teljesen autonóm. Ezt minden előítélet és hátsó gondolat nélkül sok nyugati megfigyelő is elismeri. Sokan tudják, hogy külpolitikánkat, gazdasági, kulturális, tudományos és nevelési politikánkat marxista— leninista módszerekkel, a magyar sajátosságoknak megfelelően, testvéreinkkel és barátainkkal szövetségben, a szocialista célok elérése érdekében folytatjuk. Ez népünk teljes egyetértésével történik, mert ez a szocialista politika legjobb és legfontosabb nemzeti érdekeinket szolgálja. I Ausztria katonai kiadásainak nagysága a közvéleményben vitatott kérdés. Sokan azt mondják, túl kevés. Luxemburgon kívül egyetlen ország sem költ fegyverekre olyan keveset, mint Ausztria. Nem játszik-e nagy szerepet a fejlődésben, hogy egy ilyen kicsi országnak, mint Magyarország, magas katonai kiadásai vannak? Ha Magyarországon, a szocialista országokon múlna, az általános és teljes leszerelés mellett szavaznánk. A fegyverkezés fejlesztését ránk kényszerítették, az nem tőlünk függ. A lényeget kell látnunk. Épp most folyik a vita az önök folyóiratában egyebek között az ideológiai harc értelmezéséről. Meggyőződésünk, hogy egyetlen népet sem lehet akarata ellenére társadalmi átalakulásra kényszeríteni, más szóval a forradalmakat nem lehet exportálni. Ezzel szemben Nyugaton kampány folyik az ideológiai harc beszüntetéséért, a szocialista eszmék terjesztése ellen, s ez a tájékozatlan emberekben azt a benyomást kelti, hogy mi mást se teszünk, mint hogy a harmadik világban mozgalmak és felkelések szításán mesterkedünk. Ebből egy szó sem igaz! Ezeknek a népeknek megvannak a maguk saját, függetlenségi törekvéseik, a szabadságvágyuk, ami egyben korunk meghatározó jellemvonása is. Ezek a mozgalmak természetszerűleg üdvözölnek minden támogatást önálló nemzeti létükhöz, a haladáshoz. A Somoza elleni felkelést nem mi szerveztük, feltehetően a diktatúra észak-amerikai támogatása élezte ki, változtatta élethalál-küzdelemmé. Az iráni forradalmat sem mi robbantottuk ki. Segítségünket senkire se erőltettük rá. De mi a haladás oldalán állunk, és a rendelkezésünkre álló eszközökkel támogatjuk a megszorultakat, akik tőlünk elvárják a segítséget. I ön szerint elvileg kizárható, hogy a Szovjetunió és a Varsói Paktum egyszer is külpolitikai hibát kövessen el, ilyet csak a nyugatiak tehetnek? Erre a kérdésre fölösleges válaszolni. Emberek vagyunk és nem tartjuk magunkat tévedhetetlennek. Vizsgáljuk meg inkább a cselekvést meghatározó alapvető folyamatok jellegét. Meghatározó jellegűvé vált Nyugaton egy bizonyos tudati állapot, amelyet nemcsak a szocializmus második világháború utáni elterjedése hozott létre, hanem az a tény is, hogy több nyugat-európai ország elvesztette hatalmas gyarmatbirodalmát az elmúlt három évtizedben. Két új világ alakult ki: a szocialista világ és az egykori gyarmatoké, amelyek megkezdték független nemzeti létüket. Kezdetben volt a Truman-doktrina, amely a Szovjetunió megsemmisítését tűzte ki célul. Az akkor hivatalban levő amerikai elnök naplójában leírta a Szovjetunió megsemmisítésének tervét, s ezt egy olyan helyzetben, amikor Amerika gazdagabban került ki a második világháborúból, mint amilyen valaha volt. Kifejlesztette hatalmas atomiparát, fölfejlesztette a mezőgazdaságot; a másik oldalon pedig ott állt egy meggyötört, húszmillió embert vesztett, lerombolt Szovjetunió. Hol és mikor változott az Egyesült Államok bel- vagy külpolitikája? Évtizedek óta a stagflációvá terebélyesedő infláció, milliók munkanélkülisége jelzi Amerika állapotát, a floridai zavargások pedig azt is bebizonyították, hogy változatlanul akutak a gettó-problematikává redukált faji problémák, amelyekből nem látható a kiút, a megoldási lehetőség. És a külpolitika? Amerika az utolsó pillanatig támogatta a sah rendszerét, Somozát, hatalomra segítette a chilei fasizmust, levették a napirendről a SALT II. megállapodás ratifikálását és a választási küzdelem hevében az egész világot fenyegető fegyverkezési programokkal licitálnak egymásra a jelöltek. I Az amerikaiaknak megvan az önmegtisztító képességük, minden hibájuk és naivitásuk ellenére. Lám, Johnsont nem jelöltették újra Vietnam után ... A történelmileg fiatal Szovjetuniónak viszont megvolt az ereje, hogy a XX. kongreszszoson szembenézzen hibáival! Az Egyesült Államok következetes tévedése a gyűlölködő szovjetellenesség. Ebben a kérdésben bárkivel hajlandó szövetkezni. Most már a harmadik elnök akarja kijátszani az úgynevezett kínai kártyát. Szovjet embernek lenni és Kína szomszédságában élni teljesen más dolog, mint osztráknak vagy magyarnak vagy franciának lenni. Képzelje el, ha Amerika közvetlen szomszédságában lenne egy hatalmas ország, ötször több lakossal, és nyíltan hirdetné, hogy minden eszközzel Amerika megsemmisítését akarja. I Miniszterelnök-helyettes úr, tudja ön, milyen alacsony a kínai nemzeti jövedelem? Hogyan tudná egy ilyen elmaradott ország fenyegetni a hatalmas Szovjetuniót? Másként számoljon. Gondoljon csak arra, amit Mao Ce-tung mondott: a háború elkerülhetetlen — nem baj, ha 400 millió kínai pusztul el, még mindig marad néhány százmillió. Rendszeresen beszélek szovjet emberekkel. Mindegyikőjüket nyomasztja, hogy olyan ország a szomszédjuk, amelyik megtámadja Vietnamot, és azt mondja: ez szükséges volt, meg kellett leckéztetnünk őket... ■ De éppen most kezdik támadni Mao Ce-tung egész életművét. Közben fönntartják a háború elkerülhetetlenségének elvét, szítják a Szovjetunió elleni gyűlöletet. 1959-ben hivatalosan jártam Kínában. Mao Ce-tung fogadta delegációnkat. Az egyik magyar azt mondta akkor: Mao elvtárs, ahogy Önök fejlődnek, öt év alatt utolérnek és elhagynak bennünket. Mao így válaszolt: öt év, negyven év, amíg utolérjük azt a szintet, ahol maguk ma tartanak — egyre megy. De vajon Önök léteznek-e még akkor? Természetesen a kínai kérdést egészen másként láttam 1959-ben, amikor ott voltam, másképp láttam a hatvanas években és ismét másképp látom ma. Egy biztos, a Szovjetunió, amelynek húszmillió halottja volt, ahol nincs család hősi halott nélkül, másként beszél a háborúról és a békéről; számába a legfontosabb, hogy kedvező körülményeket biztosítson a békés építéshez. I Meglátjuk, hogy Afganisztánban milyen politikát fog a Szovjetunió folytatni. Nemrég egy francia államférfinak mondtam, hogy van időszámítás, amely Krisztus születésével kezdődik, egy másik, amely a francia forradalmat tekinti kiindulópontnak és így tovább. Afganisztánhoz nem fognak időszámítást kötni. Afganisztán ürügyként szolgált a szovjetellenes hisztériának, az amerikai propagandának. Mint ahogy a Kubában régen ott levő szovjet tanácsadók mindenki által ismert jelenlétét is hirtelen felfújták, óriási tömeghisztériát váltottak ki vele. Ezek a kampányok nem az amerikai nép érdekeit szolgálják, hanem bizonyos vezető körök hatalmi-politikai céljait. Mi nagyon boldogok lennénk, ha a világ biztonságát legalább a fegyverkezés alacsonyabb fokán lehetne megteremteni. Még jobb lenne, ha egészen meg lehetne szüntetni a fegyverkezést. (Folytatjuk) 7
