Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-21 / 6. szám

„GONDOLKODÓ EMBEREKRE VAN SZÜKSÉGÜNK'

A Hazafias Népfront VII. kongresszusa előtt Sarlós István, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkára, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja nyilatkozatot adott a Magyar Távirati Irodának

— A nemzeti egység az erő megsokszorozásának lehetősége, s ilyen minőségben nélkülözhetetlen minden gazdasági, településfejlesztési, kulturális program megszervezéséhez és végrehajtásához. Azt is világosan kell azonban látni, hogy olyan egységet, amelyben valamennyi állampolgár minden kérdésben azonos nézeteket vall, reálisan még elképzelni sem lehet, munkahelyen, lakóhelyen, baráti körben sokszor lehet találkozni olyan jelenségekkel, amelyek az emberek közötti ellentéteket, összeütközéseket, olykor a társadalmi rétegek és csoportok közötti érdekellentéteket tükrözik. Akadnak, akik ebből azt a következtetést vonják le, hogy a nemzeti egység, amiről a népfront beszél, nem is olyan szilárd, nem is olyan széles körű, mint amilyennek hirdetik. Nyilvánvaló, hogy lehetnek és vannak olyan emberek, akiknek az egyéni, a csoportos érdekük, látószögük nem esik egybe azzal, amit az élet egy-egy területén programként meghirdettünk, feltételeztünk. Mindebtől az is következik, hogy a legésszerűbbnek tűnő döntések körül is kialakulhatnak viták. Az ellentétes vélemények összecsapása önmagában is jó lehet arra, hogy például gondolkodásra késztesse azt, aki valamit állít, mond. Mi a szükségszerűséget felismerő, szabadon gondolkodó emberek társadalmát valósítjuk meg. Az önálló gondolkodás, az egészséges kétkedés az ember, a társadalom életében fontos tényező. Értem ez alatt azt a gondolkodásmódot, amely kritikusan fogad mindent, ám amit magáévá tett, azt minden körülmények között támogatja és érvényesíti.

— Amikor azt mondjuk, hogy nemzeti egységre törekszünk, mindig hozzátesszük: az alapvető politikai célok, a szocializmus céljainak elfogadását illetően ezt az egységet már létrehoztuk. Aki politikával, társadalmi kérdésekkel foglalkozik, az tudja, hogy teljes egységnek tekinthető az is, ha az alapvetően ellenkező véleményt vallók száma elenyészően csekély. A legfőbb célok elfogadása mellett vannak más nagyon fontos kérdések is — például a ragaszkodás a hazához —, amelyekben egységnek kell lennie. Ezzel kapcsolatban azf hiszem, mi még nem fordítottunk kellő figyelmet és gondot arra, hogy az emberekben jobban megszilárdítsuk annak tudatát: Magyarország állampolgárai. Azok magyarként, németként, románként, szerbként, szlovákként. És ha valaki egy országnak az állampolgára, s azt az állampolgárságát megtartja, akkor ezzel már vállalja azt a kötelezettséget, hogy az ország törvényei szerint él. Akkor egyben vállalta azt is, hogy az ország felvirágoztatásáért cselekszik, hiszen ezen múlik az ő egyéni jóléte is. Feladatuk tehát, hogy ezt a Magyarországot konkrét hazaként, a világ egy tényezőjeként fogadja el az állam polgára. Legyen erről a Magyarországról pontos és hű képe, legyen benne kötődés, erő, hogy ezt a Magyarországot akarja erősíteni. Ehhez az kell, hogy ez az ország ne egyszerűen állampolgárságot adó közigazgatási egység, vagy államhatalmi tényező legyen, hanem — egymástól elválaszthatatlanul — történelmi múlt és történelmi jelen is. És ebbe a múltba nemcsak a históriakönyvekben megírt események tartoznak bele, hanem a helyi szokások, a viselkedésformák, az emlékek, a népdalok, a művészet, a népművészet alkotásai éppúgy, mint az ipar és technika fejlődése.

PÉLDAKÉPEK

— A mindezeket a területeket felölelő nemzeti és történelmi tudatot illetően elmaradunk néhány szocialista országtól, ahol a történelmi múlt nagyjairól sokkal többet beszélnek, mint mi, s jóval többet is tudnak. Mi a kiemelkedő személyiségekre szinte mindig évfordulóhoz kötve emlékezünk, holott például Mátyás király, Nagy Lajos, Báthory, Bethlen Gábor, Rákóczi, Petőfi és Ady, Táncsics Mihály és József Attila számunkra mindennap a magyar történelem eszmeileg, szellemileg példamutató személyisége, akiknek a „jelenlétét” állandóan éreztetni kell. Történelmi múltunk nagyjainak bemutatását, tetteik, elképzeléseik és gondolataik felidézését, élesztését folyamatossá kell tenni; úgy, hogy ott legyen mellettük az őket támogató, a történelmet ténylegesen mozgató erő is, így Dózsa Györgynél — akárcsak a szobránál — az „ismeretlen paraszt”, az „ismeretlen magyar” emléke, jelentősége. A történelem így válik érdekessé, vonzóvá, értelmessé, olyanná, hogy részeseit, formálóit követni lehet. Mert a példakép azt jelenti: olyanná akarok válni, vagy azt hiszem, olyanná válhatok. Így közelítve az persze természetes, hogy nem lehet mindenki például Bethlen Gábor. De ha Bethlen reformjainak voltak végrehajtói — prédikátorok, kézművesek, katonák, adminisztrációban dolgozó emberek —, akik azonosulni tudtak a nagy gondolkodó eszméivel, márpedig voltak, akkor vannak minden, e kor iránt érdeklődő számára ideálok, követhető példaképek. Éppen ezért tartom természetesnek, hogy az esztergályos szakmunkástanulónak a jól dolgozó idős mester a példaképe, akitől a fogásokat elsajátítja, és nem feltétlenül valamelyik világhírű politikus vagy író. Szintén a nemzeti egységet, a nemzeti öntudatot erősítheti, ha mai életünket úgy mutatjuk be, hogy mindenki érezze: korunk is

kitermeli azokat az embereket, akik a jövőben hivatkozási alapot jelenthetnek. Az adott szakmában, az élet fejlesztésében elért sikereket — legyen szó munkásról, politikusról, orvosról — mindig el kell ismerni. Ez ad ösztönzést arra, hogy valaki érdemeket, mi több, újabb érdemeket szerezzen, hiszen látja, hogy cselekedetének, mondandójának nem átmeneti, nem pillanatnyi a hatása.

NAGYOBB KÖVETELMÉNY

Arra a kérdésre, hogy a gazdasági feszültségek milyen teendőket jeleznek a népfrontmozgalomnak, Sarlós István így válaszolt:

— Ha 1945-ben elém tettek volna két papírt, azt mondva, az egyikre írjam le, milyen lesz 35 év múlva a gazdasági helyzetünk, a másikra pedig, hogy milyenek lesznek az emberek, akkor, most kiderülne: mind a két vonatkozásban pontatlan a „prognózisom”. Az akkori körülmények között azt gondoltam, hogy mindenki, mindennap legalább háromszor eszik meleg ételt és jóllakik, és mindenkinek lesz munkaruhája és gálaruhája is, és lesz állása. Fel sem tételeztük volna, hogy a televízió, a távfűtés, a metróépítés mindennapos, megszokott kelléke lesz életünknek. Aztán 1945-ben azt is hittem, hogy harminc-egynéhány év múlva az emberek annyira becsületesek lesznek, hogy azt a fogalmat: börtön, csak régi időkre vonatkoztatva, regényekben fogják olvasni, s a kölcsönös segítés — miként az élőlénynek a levegő — társadalmi alapelv lesz. Mondtam is, hogy ha egyszer majd mindenki elvégezheti az általános iskolát, a középiskolát, akkor mindenki el is végzi azt, s önmagától törekszik a nagyobb tudás megszerzésére. A mai tények azt bizonyítják, hogy a gazdasági szintünk a vártnál sokkal magasabb, az erkölcsi-tudati viszont alacsonyabb.

— Ez rögtön programot is ad. A termelési folyamatokban olyasfajta változás megy végbe, amely — az emberi agy gondolatainak realizálásaként korszerű, beprogramozott gépekkel — leegyszerűsíti és könnyíti a munkát. Ugyanakkor az ilyen, látszólag — de csak látszólag — sokkal egyszerűbb feladattal megbízott embertől azt kívánjuk — s, tudjuk ő is azt szeretné —, hogy nagyobb műveltsége, magasabb kultúrája legyen. A munkafolyamat tehát látszólag egyszerűbb, az egyszerűbb munkát végző emberrel szembeni társadalmi követelmény viszont nagyobb. Az ellentmondást elemezve azonban kiderül, hogy nincs olyan nagy feszültség, hiszen — vulgarizálva a kérdést — a gomb megnyomásához is tudni kell, mi és miért indul meg a masinában, a kapcsolódó folyamatokban. Meg kell értenünk, hogy a technika fejlődése, a munka változása ki kell, hogy bővítse az ember látóterét. A gyorsuló fejlődést követve így egy másik gép kezelését is könnyebben megtanulhatja, egy másik folyamatra nagyobb törés nélkül is átállhat. Alkalmazkodni kell tehát a gazdaság fejlődése okozta változásokhoz. Ugyanakkor természetes az is, hogy a termelés

korszerűsödése, s nyomában a munkaidő csökkentése, átcsoportosítása, a közlekedés fejlődése időt szabadít fel a tudás további csiszolására, a műveltség gyarapítására. De azt mar az egyénnek kell eldöntenie, hogy ezzel a szabad idővel mit kezd, olvasásra, beszélgetésre, társalgásra, esetleg színházi estére szánja. A népfrontnak azonban a jövőben még jobban kell segítenie őt abban, hogy ne csak egyszerűen befogadjon, hanem gondolkodva véleményt alkosson.

— Kongresszusra készülődve joggal vetették a szemünkre, hogy első összegzéseinkben a kultúra rendkívül sok területéről szóltunk, ám az úgynevezett vizuális kultúráról nem. Ezzel kapcsolatban is azt tartom a legfontosabbnak, hogy például egy televízióműsor, egy festmény a nézőből, a szemlélőből ne csak „tetszési indexet” váltson ki, az illető meg is tudja mondani: milyen gondolatokat ébresztett benne a mű, erre az embereket — semmiféleképpen sem szájbarágóan — meg kell tanítani. Sőt, úgy vélem, a szép kiválasztásában nagyobb szabadságot, önállóságot kell adni. Egy képzőművészeti példát általánosítva, nem az ötven képből hatot bemutató tárlatvezető szelektálása e követendő — még ha olyan jó ízlést közvetít is —, hanem az alkotások megtekintése utáni kérdezésé, gondolkodásé. A mondanivaló észrevételéhez, a saját látásmód kialakításához segítő kezet lehet nyújtani, amivel azután a művészeti alkotás értékrendbe sorolható.

ESZMECSERÉK

— Mindez ismételten azt erősíti, hogy gondolkodó emberekre van szükségünk. Ez az a fejleszthető képesség. amelynek révén az ember eligazodik a világ, a haza, a szőkébb közösség dolgaiban. Ez az a képesség, amely lehetővé teszi a megalapozott világnézet kialakítását. Nem okítanunk kell tehát, hanem beszélgetni, véleményt cserélni úgy, hogy minden résztvevő egyenrangú félnek érezze magát, és annak tartsa a másikat. Az ilyen eszmecserékre a. népfrontmozgalomnak a lakóterületen szinte korlátlan a lehetősége. Ezért hívtuk életre a körzeti népfrontbizottságokat, s ezért tartjuk alapvető feladatunknak a jövőben is, hogy mind többen legyenek felkészült, tudatos résztvevői a közéletnek.

— Ezekkel a fórumokkal óhatatlanul együtt járnak a viták — az ideológiaiak is —, amelyeket sokan mintegy a nemzeti egységet cáfoló ellenérvként említenek. Erre azt mondhatom, hogy az eltérő nézeteket felvonultató eszmecserék mindenképpen csiszolják az elmét, s alkalmasak a nézetek sokoldalú kifejtésére. Ami pedig a végeredményt illeti: a történelmileg mindössze százéves múltra visszatekintő szocialista eszmében van az az erő, amely a társadalmat, mindinkább az egész világot formálja. Az emberben kell lennie annyi hitnek és tudásnak, hogy védeni tudja ezt az eszmét. S ha jól képviseli, akkor teljesen világos, másra is képes hatni — mondotta befejezésül Sarlós István.

2