Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-03-07 / 5. szám
Aszuggesztiv erejű rajzok közül kiemelkedett a Kőfejűsorozat néhány darabja. — Ki a Kőfejű? — A Kőfejű, az arc nélküli ember, az íróasztal fedezékéből gáncsoskodó bürokrata, a kerékkötő, a haladást gátló, aki csak parancsra képes jót cselekedni. Valamennyien ismerünk ilyen embereket. — Mit tehet ellenük a művész? — Annyit mindenesetre, hogy alaposan megfigyeli és lerajzolja őket. Olyannak ábrázolja, amilyen valójában — visszataszítónak, undorítónak, üres fejűnek. Ennél többet a humanista művész nem tehet. Ellenben, ha jó a mű, akkor a hatása cselekvésre buzdító. — Magyarázatából úgy tetszik, sok kőfejűvel volt dolga életében. — Az ember életét sokan alakítják, ezt akár felismerjük, akár nem. A budapesti Kölcsey Gimnáziumban érettségiztem, Belgiumban textilmémök lettem. Éltem Uruguayban, és most az Egyesült Államokban lakom. Megszámlálhatatlan kőfejűvel volt dolgom életemben, nem az én képzeletem szüleményei ők. Egyébként huszonöt darabból áll ez a sorozat, Budapestre csak néhányat tudtam elhozni. — Képein az emberek szinte kivétel nélkül valamennyien viszszataszítóak, dölyfösek, formátlanok. Szürrealista és strukturalista természetképei azonban kifejezetten szépen rajzoltak, derűt, gazdagságot, nyugalmat árasztanak. Talán nem szereti az embereket? — Nagyon szeretem az embereket, de a természet tisztább, ha megfejtjük titkait, őszintébb és következetesebb. A természet feltárulkozik a tudósnak, az atomszerkezet az egyik legcsodálatosabb létező struktúra, de az ember ezt is rosszra fogta. Ezért pedig nem a természet a felelős, de sokkal inkább az ember, pontosabban a társadalom, hiszen az egyén annak a neveltje. És én nem szeretem a természet ellen forduló, az emberiség ellen forduló embert. — A katalógus •szerint 1965 óta volt jó néhány kiállítása az amerikai földrészen, mégis csak nemrégen vallja magát professzionista festőnek... — A neves magyar avantgarde művésznél, Kernstok Károlynál kezdtem rajzolni tanulni, azután a brüsszeli École des Beaux Artsban folytattam tanulmányaimat, és a híres uruguayi festő, Damiani tanácsára döntöttem végleg a festészet mellett. Persze ma is dolgozom, tördelő vagyok egy szerkesztőségben. Túl járok már a hetvenen, és azért kezdtem el nemrégiben festeni, hogy elmondhassam: én egy fiatal festő vagyok ... (lintner) 1. A kiállítás megnyitóján dr. Végvári Tamás művészettörténész, Ury Ibolya a kiállítás rendezője és Paszternák Vilmos 2. A Kőfejű 3. Portré 4. Tájkép FOTO: NOVOTTA RÓBERT KAMENYECZKY KÖVEI „Kameny” — lengyelül követ jelent. S mintha Kamenyeczky István arcát is úgy mintázta volna a természét, hogy egyszer kőbe véssék. Karján erek dagadoznak, izmok duzzadnak. Több mint negyven éve birkózik az acélt csorbító tömbökkel. Temperamentuma felizzítani látszik a gránit és a márvány hideg méltóságát. Keze nyomatékot adó lendületéből, arcizma rezzenéseiből süt a szenvedély, ahogy szobrai és élete formálásáról beszél. Életét ugyan — csakúgy, mint bárki másét — nem csupán ő formálta, a körülmények is ... Egyik bécsi műtermében vagyunk, ott, ahol kövekkel dolgozik. — Családom valamikor Lengyelországból került Magyarországra. Kunágotán születtem, 1921-ben. Szüleim uradalmi munkások voltak, s a három gyerek közül én voltam a legidősebb. Korán árvaságra jutottunk, anyám mosásból tartott el minket. Nekem már tizenegy éves koromban el kellett szegődnöm libapásztornak. Aztán Mezőkovácsházára, majd Makóra költöztünk. Kuglibábut állítgattam az egyik vendéglő udvarán, ott ismerkedtem meg egy Stengler nevű kőfaragómesterrel, aki felfogadott inasnak. Hamar nevet szereztem a szakmában, még a helybeli újságok is Írtak rólam. Mondogatták körülöttem: „Ez a gyerek vésővel a kezében született!” Később Szegedre kerültem egy kőfaragóüzembe, s közben kitűnő eredménynyel az ipariskolát is elvégeztem. A katonaságra jobb nem is emlékezni... Nyughatatlan természetem miatt a két év alatt vagy kétszázszor voltam fogdában. Klagenfurtban voltam hadifogoly, majd a háború után — irány Makó! Várt rám volt mesterem leánya, akibe szerelmes voltam. Évtizedekig mellettem volt, még a távolból is irányítani igyekezett sorsomat, végül — ilyen az élet — megszakadt a kapcsolatunk. Makón kitanultam a keramikusszakmát is, aztán Pestre kerülve újra a kőfaragás következett, esténként pedig a tanulás, a gimnázium. — 1948-ban jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskolára. Nem vettek fel. A Zeneakadémiára azonban — mivel szép hangom volt — igen! Zenei tanulmányaim azonban csak addig tartottak, amíg 1950-ben végre felvettek a Képzőművészeti Főiskolára. Diáktársaim valahogy furcsán fogadtak ... Ugyanis, mint kőfaragónak már nevem volt, s amikor megtudták, hogy ki vagyok, néhányan megjegyezték: „Erre az emberre jó lesz vigyázni. . .!” Egy évre rá el is tanácsoltak a főiskoláról, mint tehetségtelent. Aztán, hogy újból jelentkeztem — hol a műszaki egyetemre, hol jogra — már azt kérdezték: „Mit csinált maga a főiskolán?” Máig sem tudom, mi volt a bűnöm ... 1956-ban elhagytam Magyarországot, és a bécsi főiskolán folytattam tanulmányaimat. Közben a lilienfeldi kolostor restaurálásán dolgoztam tíz éven át, és a magam örömére szobrászkodtam. Két év alatt elkészültem vagy harminc szoborral, aztán meghívtam egy szakembert a minisztériumból, hogy bemutassam, mit tudok. Ikrek című szobromat vették meg először, amely ma a Hollebrunn Museumban látható. Azóta több kiállításom volt Ausztriában és külföldön, s vagy tizenöt állami szerv és ugyanennyi magánszemély vásárolt tőlem. A műteremben jól nyomon követhetjük, hogy Kamenyeczky figuratív korszakát hogyan váltotta fel a nonfiguratív, ő maga ugyan tiltakozik az efféle laikus megkülönböztetés ellen. Azt mondja: — Mindig is kettős hatás alatt dolgoztam: egyrészt a magyar népi motívumokból merítek, másrészt a magasságnak és a mélységnek azt az állandó együttélését, harcát akarom tükröztetni, mely a természetet és a művészetet egyaránt áthatja. Ezt az együttélést, harcot próbálom tehát megfaragni, az utóbbi tíz esztendőben valóban csak a lényegre összpontosítva. Kamenyeczky egy pohár burgenlandi hárslevelűre invitál a műteremből nyíló pihenőszobában. Kortyolgatjuk a fűszerédes italt. Kamenyeczky részben már bronzba öntött kálváriasorozatáról beszél, amelyet templomrestauráló évei alatt kezdett el. Aztán felpattan, lekap a polcról egy díszesen hímzett matyó térítőt: — Látja, ez a kis hímzés is rokon a szobraimmal! A magasságnak és a mélységnek ugyanaz a lüktetése játszik a virágokon, mint szobraim domborulatain, öbleiben . . . BALÁZS ISTVÁN A SZERZŐ FELVÉTELEI 21
