Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-02-23 / 4. szám
Történelmünk képekben 6. olv széni mumm Belső és külső harcok az állam létéért (1038-1172) Amit „ész, erő” épített, a fiatal magyar államot, az a „szent akarat” tartotta fenn, amelyről a Szózat hinni akarja, hogy nem sorvadozhat hiába a történelem viszontagságainak „átoksúlya” alatt. Ez az önbizalom történelmi tapasztalatokból táplálkozott, elsősorban a Szent István halálától III. Béla trónra léptéig eltelt másfél század tapasztalataiból, mikor újra meg újra válságba került, de ismételten megmenekült a magyar állam, s vele a magyar nép léte. E válságok belső oka a korai feudális társadalom „gyermekbetegségeiben” keresendő. A szolgálatba hajtott közszabadok elégedetlensége s a világi és egyházi nagyurak hatalmi versengése lázongásokra és pártütésekre vezetett a szegényeknek nagy terhet, a gazdagoknak kényelmetlen korlátozást jelentő új rend ellen. Kívülről két szomszédos nagyhatalom veszélyeztette a fiatal magyar államot: a cseheket és lengyeleket hűbéri függésbe hajtó s a magyar függetlenséget is fenyegető német-római birodalom, valamint a bolgár államot elnyelő és Magyarországnak is ezt a sorsot szánó bizánci császárság. Akaraterőben nem is szűkölködött a tehetséges Árpád-házi dinasztia, de a benne felhalmozódott energia nemegyszer családi viszályokban, drámai eseményekben robbant ki. Az Árpád-házi hercegek egymás ellen szögezték azokat az elveket, amelyek a trónöröklést hol a család legidősebb férfitagjának, hol az elsőszülött királyfinak tartották fenn. Ha pedig megalkudni kényszerültek, felosztották egymás között az országot, melynek így jelentős területein a király mellett, attól majdnem függetlenül hercegek uralkodtak. Az önző akarat azonban államot és népet fér itartó szent akarattá vált újra meg újra, mert a XI. és XII. század Árpád-házi uralkodói következetesen törekedtek a szilárd királyi hatalom és az állami függetlenség biztosítására. Ehhez a belső és külső erőket éppúgy felhasználták, mint ahogy az ő személyi ambícióikat ezek az erők a maguk javára próbálták fordítani. Szent István utódjának, Orseolo Péternek uralmát a jövevényre féltékeny hazai előkelők lázadása fenyegette. Védelemért a hatalma tetőfokán álló német császárhoz fordult segítségért, aminek ára a német hűbéri fennhatóság elismerése volt. Az ország függetlenségét féltő főúri párt ekkor hazahívta külföldről a Vászolyfiakat. András, Béla és Levente hercegek elemi erejű pogány lázadással találkoztak, mely Gellért püspök életét is áldozatul követelte. A trónra lépő I. András nem akarta visszaforgatni a történelem kerekét, leverte a pogány felkelőket, és Szent István államát állította helyre. Ebben számíthatott a németekre féltékeny Bizánc támogatására, öccse, Béla, győzelmes csatában verte vissza a német támadást. Később I. András családi kapcsolatokat keresett a nagy hatalmú német szomszéddal, s ezt használta ki ellene Béla herceg, hogy a trónt megszerezze. I. Béla hirtelen halála után mégis a német császári sógorra, IV. Henrikre támaszkodó Salamon, I. András fia lett a király, Béla fiai, Géza és László pedig hercegi tartományokat kaptak. Német és bizánci intrikáktól és belső pártharcoktól indíttatva a király és a hercegek meghasonlottak. A családi viszályból Géza került ki győztesen, s pártfogójától, a bizánci császártól kapott koronával koronáztatta magát királlyá 1074-ben. (Ez a későbbi királyi korona alsó része.) Történelmünknek első nagy válsághulláma 1077-ben, Szent László trónra léptével ért véget. Külpolitikailag szerencsés helyzetben volt. Ekkor tört ki a pápaság és a német-római császárság közt az invesztitúraharc. László a pápa oldalára állt, hogy a német nyomástól szabaduljon, de visszautasította a pápaságnak azt a törekvését is, hogy Magyarországot a szomszédos Horvátország mintájára hűbéri függésbe hajtsa. Bizáncot ez időben a számára később végzetessé váló szeldzsuk-török támadások kötötték le, s ezért nem tudta megakadályozni, hogy László 1091- ben megkezdje Horvátország és Dalmácia hódoltatását. A dalmát városokat a Bizánccal szorosan kapcsolódó Velence fenyegette, s ezért önként húzódtak a magyar király védelme alá. A bizánci felbújtásra Magyarország ellen támadó keleti nomád úzokat (krónikáinkban: kúnokat) László sikerrel verte vissza. A hosszú idő óta ingatag belső rendet szigorú 12
