Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-08-23 / 17-18. szám
Tizenhat esztendő alatt Gyulán az eredeti, alapító szándékhoz hűen, de az eleven buzdító és bíráló közegnek köszönhetően, állandóan változva és változtatva kíván a Gyulai Várszínház az egész magyar színházi és szellemi élet alkotó része lenni. Céljaink az egyetemes magyar színházi élet céljai: részt vállalni a közösség előtt álló feladatokból, felismerni és megfogalmazni a tennivalókat. Amit ránk bíztak, azt lelkiismeretesen szeretnénk elvégezni. Lehet, hogy e lelkiismeretességgel párosuló, néha kínzó kétség mások számára gyengeség vagy bizonytalanság. A mi kétségeink a lelkiismeret és az erő próbája. A történelem a sorsunk. Drámákba sűrített fordulói büszkeséggel és szégyennel töltenek el. Az önismeret és a végeznivalók gyötrelmeivel. A vállalás lehetőségének nagyszerűségével. Gyula színháza, a Gyulai Várszínház erre a színházon túli célra alakult művészi szövetség. Középkori téglavár, üdülő és fürdőhely: harminc-egynéhányezer lakosú kisváros. Számunkra azonban sokkal több ennél. Közösség, amely otthont adott vállalkozásainknak. Közösség, amely tartós emberi kapcsolatokat teremt, és alkotó együttélést jelent. Közösség. Ezt ma már ritkán lehet városainkra, településeinkre mondani. Kitűnő közeg minden kezdeményezéshez. Olyan emberi kapcsolatokat ismert meg valamennyiünk az elmúlt évek során, melyek országszerte hiánycikknek számítanak. Öröm az együttalkotás, mert mint a Várszínház művészeti vezetője érzem, hogy segítő kezeket mindig kapok, érzem, hogy egy csapatban játszunk és az ellendrukker is azért fütyül, hogy idejében korrigálni lehessen, amit a pálya széléről talán tisztábban látni. A gyulai vár - a játékok színhelye FOTÓ: ILOVSZKY BÉLA — MTI 1. Székely János: Hugenották. Jelenet a darabból: Lukács Sándor, Bács Ferenc FOTO: ILOVSZKY BÉLA — MTI 2. Székely János: Hugenották című drámáját Szinetár Miklós rendezésében mutatták be. Képünkön: Hegedűs D. Géza (háttal) és Tahi Tóth László 3. Kodály: Székelyfonó. Szobi Anita és Péczeli Sarolta FOTO: MEZEY BÉLA KELLÉR DEZSŐ Leltár Én és a függöny ötvenháromban egy kisebbfajta műtétre befeküdtem a drága emlékű Molnár Béla professzor klinikájára. Kétágyas szobába kerültem, a társam egy nálam jóval idősebb ember volt, aki nem ismert engem, és eleinte nem is nagyon érdekelte, hogy ki vagyok, mi vagyok. A fantáziája csak akkor kezdett dolgozni, amikor észrevette, hogy a tanár úr milyen sűrűn beugrik hozzám, és minden alkalommal sokáig üldögél az ágyam mellett, hosszan elbeszélget velem. A téma mindig közös kedvencünk, Krúdy volt, vetélkedtünk egymással, ki tud többet idézni műveiből. Az öreg a szomszéd ágyból ilyenkor töprengve nézett engem, az agyában azt forgathatta: ki lehet ez a pasas, aki a nagy Molnár Bélával ilyen jó barátságban van? Aztán egy ízben Béla búcsúzáskor így szólt hozzám: — Tudod, Dezsőkém, azért én mégis jobban szeretlek úgy látni, ahogy állsz és fogod a függönyt. Szobatársam e szavakra elmosolyodott, mint akinek a fejében világosság gyulladt ki. Ahá ... fogja a függönyt... akkor már értem ... És amikor kiment a profeszszor, felült az ágyában, és átszólt hozzám: — Ha érdekli, volt nekem egy kárpitos ismerősöm .. . Kórházi látogatás Távozóban, a folyosó végén, megpillantom a kezelőorvost. Gondolom, ez jó alkalom az érdeklődésre. De mire odaérek, az orvos már egy idősebb férfival beszélget. Megállók a közelben, és várom, hogy szabad legyen. Akaratlanul is kihallgatom a diskurzust. — Még van remény — mondja az orvos. — Komolyan mondja, doktor úr? — hangzik az aggódó kérdés. — A legkomolyabban! Én optimista vagyok. Az idős férfi felsóhajt. — Bár igaza lenne! Sajnos én már elvesztettem a bizalmamat. — Azt nem szabad. Az utolsó pillanatig bízni kell. Mert nézze csak ... Az orvos pillanatnyi szünetet tart. Fáradtan végigsimítja a homlokát. Látszik az arcán, hogy töpreng, meditál, latolgat, nyilván nem akar elhamarkodott kijelentést tenni. Aztán így folytatja: — Most már minden a svédeken múlik. Ha ők megverik az osztrákokat, mi pedig idehaza csak döntetlent érünk el velük, akkor meggyőződésem, hogy a jobb gólaránynyal továbbjutunk ... Gyanakvás a nézőtéren Mindig gyanakszom, ha egy néző vagy akár egy kritikus felfigyel valami különleges színészi játékra. Például, ha egy kritikában azt olvasom, hogy mennyire kifejező a mozdulat, mikor a színmű hőse a függöny ráncait szórakozottan igazgatja, mintha ezzel tudat alatt a homlokáról akarná a barázdákat elsimítani — én már gyanakodni kezdek. Átfut az agyamon, hátha a színész csak azért babrált a függönyön, mert bántotta a szemét, hogy olyan csáléra áll. Vagy egy másik példa! Petneházi — nevezzük így a színészt —, ahogy a második felvonás végén eltávozik, az valósággal színészi telitalálat. Ahogy becsapja maga után az ajtót, szinte döbbenetes erővel jelzi, hogy valamit örökre lezárt, valaminek egyszer s mindenkorra véget vetett. Így a kritika. És bennem felmerül a gyanú: hátha nem is csapta be az ajtót, hanem az magától becsapódott. Miért? Nem lehet huzat a színpadon? Szóval, gyanakszom. Lehet, hogy alaptalanul, mégis megpróbálom gyanakvásomat két kis történettel alátámasztani. Az egyiket dr. Nebenführer Lászlótól, a neves bőrgyógyásztól hallottam, aki harminc évvel ezelőtt jelen volt a Nemzeti Színházban A bolond Ásvayné bemutatóján. Harsányi Zsoltnak ebben a színművében Bajor Gizi a színészi átlényegülés bravúrját nyújtotta: az előjátékban tizenhét éves, szerelmes fiatalasszonyt alakított, a továbbiakban pedig egy tolókocsin ülő, ráncos képű, meghibbant vénasszonyt. Németh Antal tanúsága szerint a szerző a szereposztás megbeszélésekor a fiatal Ásvaynéra Olthy Magdát, az idősebbre Gobbi Hildát javasolta. De az igazgató csak abban látott fantáziát, ha ugyanaz a színésznő alakítja a fiatalt és az öreget is. Bajor Gizi vállalta a nehéz feladatot. Ä premieren a második felvonás hatásos végjelenete után a közönség tombolva ünnepelte Bajor Gizit. Nebenführer doktor is vörösre tapsolta a tenyerét. S amikor a szünetben összetalálkozott a művésznő férjével, lelkesen gratulált a csodálatos alakításhoz. — És tudod, ami talán a legjobban megkapott — fejezte be az áradozást —, az a jellegzetesen öreg gesztus, ahogy Ásvayné időnként fáradtan a tarkójához nyúl.. . hát az valami egészen eredeti megfigyelés ... — Észrevetted? — mosolygott Germán professzor. — Hát neked megmondom, de ne terjeszd! Gizi nyakát a paróka feldörzsölte, és ezért muszáj néha megvakamia. * A másik történet Gőzön Gyula, a drága Gyula bácsi személyéhez fűződik, ö játszotta egyik főszerepét annak a filmnek, amelyet a magyar hangosfilm őskorában Farkas Imre nagy sikerű daljátékából, az Iglói diákokból készítettek. Én, mint a filmváltozat versírója, az első forgatási napon kimentem a gyárba, hogy kéznél legyek, ha szükség adódik, húzásra-toldásra. Szomorúan tapasztaltam, hogy a forgatás pechesen kezdődött. Gózont, aki a pedellust játszotta, mindjárt az első jelenetben elkapta egy köhögési roham. A rendező természetesen leállította a jelenetet, és utasította az operatőrt, hogy vegye fel még egyszer. De a producer ez ellen harsányan tiltakozott. — Arról szó sem lehet! Mit gondolnak, lopom én a pénzt? — De hát ez így nem maradhat benn — sápítozott a rendező —, Gőzön végigköhögte a jelenetet... — Annyi baj legyen! — legyintett a producer. — Vegye Gyula tovább is köhögősre a figurát, akkor majd nem szúr szemet... Gőzön az egész filmet végigköhögte. És emlékszem, az egyik kritika külön felemlítette, hogy Gőzön Gyula a szüntelen köhécselésével milyen hús-vér embert formált az asztmás pedellus alakjából. 47
