Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-08-23 / 17-18. szám
„ITT MINDENKI MAGYARUL ” Kísérlet arra, hogy megértsük: külföldön is lehet valaki magyar költő, s a második nemzedék is megtanulhat magyarul, ha a szülők úgy akarják. A megoldást tálcán kínálják: Kibédi Varga Áron és felesége. Színhely: Párizs, jobban mondva Marly-le-Roi. Az alkalom: A Magyar Műhely konferenciája. ogyan lett költő és professzor? — 1930-ban születtem, s a háború végén gyerekfejjel kerültem ki Nyugat-Európába. Budapesten a Lónyay utcai gimnáziumban tanultam, s 1948-ban Hollandiában érettségiztem. Amszterdamban, Leydenben és Párizsban jártam egyetemre, 1953-ban végeztem. 1954-ben lettem asszisztens, 1966 óta pedig tanszékvezető vagyok. Francia irodalmat tanítok. Bár gyerekkoromban már meséket diktáltam édesanyámnak, mégsem a magyar nyelvet választottam hivatásul, hiszen az irodalömszeretetből nem lehet megélni, kenyérkereső állásra volt szükségem. Tudományos írásaim nagy részét franciául, kisebb részét magyarul publikáltam. Elsősorban a reneszánsz klasszicizmussal foglalkozom, és az egészen modem dolgokkal. Barátaim mindig csodálkoznak, hogy megmaradtam magyar nyelvben élő, magyarul gondolkodó embernek. Ezt elsősorban a családnak köszönhetem. Igaz, 1948 táján volt olyan érzésem, hogy kezdek felejteni magyarul, de szívós küzdelem, tudatos munka árán sikerült viszszaszereznem a teljes nyelvi biztonságot. A családi közeg segítsége mellett az anyanyelv megtartásában nagy szerepe volt a nyugat-európai magyar kulturális életnek. 1953-ban Cs. Szabó László unszolására próbálkoztam meg először verseim publikálásával, s azóta folyamatosan írok. — Mit jelent magyar verset írni külföldön? — Otthon a feleségemmel és a gyerekeimmel magyarul beszélek, de a magyar mégis annyira más, mint a mindennapi kommunikációra alkalmas, hasznos nyelv, hogy rendkívül izgalmas feladat azzal kísérletezni, mire alkalmas az anyanyelvem. A nyugat-európai nyelvekben például nincs meg az igekötőknek az a roppant gazdag és hajlékony alkalmazási lehetősége, mint a magyarban. Izgat a „kihívás”: mi minden mondanivalót lehet belerakni egy magyar nyelven írt verssorba. Természetesen, a magyar irodalom, költészet nagy hagyományait igyekszem folytatni. A középkortól József Attiláig számtalan költőt szeretek és tartok elődömnek. A mai líra is kínál néhány nagy egyéniséget, Weöres Sándort, Ilylyés Gyulát, hogy csak néhányat említsek. Annak a paradox helyzetnek, hogy idegen nyelvi közegben írom magyar nyelvű verseimet, sok hátránya ellenére mégis van valami relatív előnye. Kötetlenebbül, szabadabban, s ezt most nem politikai értelemben mondom, kísérletezhetem, próbálkozhatom valami újjal. Az óhaza és a befogadó ország közötti lebegésnek például mindenképpen előnye az, hogy nem kell protokolláris kötöttségekre figyelnem, tehát ha Hollandiában hollandul írnék, akkor már tekintettel kellene lennem a holland költőtársakra, a holland egyetemi kollégákra is. — ön tagja a Mikes Kelemen Körnek. Kérem, ismertesse a kör történetét, céljait. — A Mikes Kelemen Kör 1951- ben alakult a Hollandiában letelepedett magyar egyetemi hallgatókból. Célja, hogy egyfajta találkozóhelye legyen azoknak, akik igénylik a magyar kultúrát. Jó néhányon élünik magyarok Hollandiában, egyikünk orvos, másik pap, mérnök, vagy éppen egyetemi tanár. Megtaláltuk a helyünket, de mindegyikünkben olthatatlanul él az az érzés, hogy Magyarországról jöttünk, s nem akarjuk sem letagadni, sem elveszíteni magyar kulturális gyökereinket. Rendszeresen tartunk előadásokat. írók, művészek lépnek fel, s újabban — örvendetes módon Magyarországról is rendszeresen érkeznek előadók. — A családban is megmarad magyar költőnek? — Két fiúnk van, ők Hollandiában születtek, mégis anyanyelvi szinten beszélnek, imák, olvasnak magyarul. A feleségem még ma is minden héten magyarórát tart nekik, persze, most már a magyar történelem és irodalom a tantárgy, hiszen a nyelv önállóan nem él meg, kell valamihez kötődnie. A magyar nyelvet a fiaink mintegy ajándékul kapták, s mivel minden nyelv egy külön világ, ők is egy egész világot kaptak a magyar nyelvvel. Gyerekeimnek hallatlan nagy élmény, valahányszor odahaza járnak Magyarországon. Különösen kedves történetként emlegetjük azt az esetet, amikor a feleségem annak idején odahaza, Pesten, a hároméves fiával először lement az üzletbe, s a gyerek elüvöltötte magát: „Anyu, itt mindenki magyarul beszél?” Lelkesedése érthető volt, hiszen számára a magyar eddig csupán afféle tolvajnyelv volt, amit csak otthon, a család használt. — Véleménye szerint hogyan alakulhat a külföldön élő magyarok második nemzedékének a magyarságtudata? — Mi úgy neveltük a gyerekeinket, hogy ne érezzék azt, amit kezdetben mi éreztünk, s amit mivelünk éreztették néha, hogy nem tartozunk ahhoz az országhoz ahol élünk, ök már Hollandiában nőttek fel, de mindent megkapnak a magyar nyelvből, magyar kultúrából és magyar életből, ami jó és szép. Tehát el tudom képzelni, hogy a fiam, aki elméleti fizikát és filozófiát tanul, tanulmányai befejezése után valamiképpen közelebbi kapcsolatba kerül Magyarországgal, hiszen semmiféle nyelvi akadály nem áll ennek útjába. Legtöbb szülő elköveti azt a hibát, hogy a minél tökéletesebb beilleszkedés bűvöletében nem tanítja meg magyarul a gyerekeit. Mi nem akartunk emigránst nevelni belőlük. A gyerekeknek meg kell tanulniuk a szülők nyelvét, mindent tudniuk kell arról az országról, ahonnan a szüleik származtak, de nem szabad érzelmi konfliktus elé állítani őket, hogy ők most hollandnak vagy magyarnak tartják-e magukat. A magyarságtudat úgyis tovább él a gyerekekben, s minél kevésbé írjuk elő ezt számukra kötelességszerűen, annál szabadabban, annál erősebben kötődnek. A fiaim például egy-egy sportversenyen sokszor komolyan haboznak, hogy most a hollandoknak, vagy a magyaroknak szurkoljanak. — Van-e jövője a nyugaton, vagyis a külföldön működő magyar (avantgarde) irodalomnak? — Egyelőre inkább beszéljünk a jelenéről. Bár énmagaítt kevésbé avantgarde dolgokat írok, á nyugati magyar avantgarde létjogosultságát ma már nem lehet letagadni. Nyilvánvaló, hogy figyelő szemünket Budapestre vetjük, mert rengeteg érdekes dolog történik az otthoni magyar 1 irodalomban, s a folyóiratok, könyvek révén állandóan igyekszünk is lépést tartani az otthoni eseményekkel. A hatvanas évek végén például érdekes ugrásnak lehettünk tanúi: akkor jelentkezett teljes fegyverzetében Örkény István, Mészöly Miklós. Aztán jött egy laposabb ív, de a közelmúltban ismét új nevek röppentek fel. Es a régiek is megújulnak, mint például Kálnoky László, Károlyi Amy és a többiek. Visszatérve a kérdésre: a nyugaton működő magyar irodalomnak megvan a maga sajátos szerepe: egy kissé mindig más marad, mint az otthoni líra, vagy próza. Hiszen már maga az a tény, hogy Thinsz Géza Stockholmban, Papp Tibor Párizsban írja a verseit, motiválja, mássá teszi az alapanyagot, az asszociációkat, és a formát is. Meggyőződésem, hogy van mondanivalónk mindenekelőtt az otthoniaknak, de a saját közegünknek, külföldön élő nemzedékünknek is. Sőt, talán a gyerekeinknek, a második nemzedéknek is tudunk egyet-mást mondani, ha ők úgy nőnek fel, hogy értenek és olvasnak, verset olvasnak magyarul. Hogy ez így lesz-e, elsősorban tőlünk függ. (APOSTOL) A SZERZŐ FELVÉTELE 24
