Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-08-23 / 17-18. szám
„MINDIG AZ IRODALOM VONZOTT... ÍGY LETTEM MATEMATIKUS" Beszélgetés Petőfi S. Jánossal a Magyar Műhely Marly-le-Roi-ban tartott 1980-as konferenciájának a szüneteiben n irodalmár vagy matematikus? — Gyerekkorom óta mindig az irodalom vonzott. Annak idején azt hittem, hogy én írom meg a magyar, később pedig az európai költészet történetét. A költészet vonzott mindenekelőtt, s azon belül is az a vonulat, amelyet József Attila, a maiak közül pedig Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes neve fémjelez. Ám mégsem irodalom szakosként kezdtem egyetemi tanulmányaimat. Egyebek között talán azért sem, mert anyagi körülményeim következtében — apám korán meghalt, anyám állandóan betegeskedett — arra kényszerültem, hogy kicsi korom óta kenyérkeresője legyek a családnak. így aztán tehetősebb, de lustább iskolatársaimat tanítottam. Mire kellett őket tanítani? Hát persze, hogy matematikára, fizikára. — Csupán ezért választotta a természettudományokat? — 1951-ben kerültem be az egyetemre, s bevallom, akkor nem éreztem reális lehetőséget arra, hogy az irodalommal úgy tudok majd foglalkozni, ahogyan szerettem volna. Az irodalomnak az a beállítása és felhasználása inkább taszított, mint vonzott. Matematika—fizika—ábrázoló geometria szakon végeztem, de az irodalom nem engedett el a vonzásából. Tanár lettem, a debreceni zenei gimnáziumban tanítottam, de nem fordítottam hátat az irodalomnak. Három évig részt vettem az egyetemi irodalmi színpad munkájában, szavalóként közreműködtem, és Debreczeni Tiborral műsorokat szerveztem. Egyébként Tibor, mint a Magyar Hírekből is értesülhettünk erről, ma is tevékenyen részt vesz a magyar kulturális értékek külföldi megismertetésében. Egyszóval, hű maradtam az irodalomhoz, mégpedig azzal a hátsó gondolattal, hogy eközben talán még jobban megismerem. Később aztán, 1958 és 1962 között, már mint tanár, elvégeztem a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen a német nyelv és irodalom szakot. 1961-től Pesten a zenei gimnáziumban és a Balettintézetben tanítottam matematikát és fizikát. — Balett és matematika? — No, igen, néha komikus helyzetbe kerültem, amikor megkérdezték, hogy hívnak, hol dolgozom. Mondom: Petőfi Sándor, ez az eredeti nevem, nyelvészettel foglalkozom, és matematikát tanítok a Balettintézetben. Azt hiszem, egynéhányan afféle csendes őrültnek véltek. — Mégis, hogyan találkozott irodalom és matematika? — Foglalkoztam irodalommal, foglalkoztam matematikával, s kapcsolatba kerültem az 1957 óta egyre nagyobb teret hódító formális nyelvészettel. Ügy véltem, a nyelvészet segítségével juthatok közelebb egzaktabban az irodalomhoz. Annak idején nem nagyon kedvelték azokat, akik a matematikai nyelvészet iránt érdeklődtek. Chomsky alapmunkáit például előbb olvashattam oroszul, mert a Szovjetunióban megjelent, de az angol nyelvű kiadáshoz Magyarországon nem lehetett hozzájutni. Jelentkeztem aspirantúrára. Én voltam az első matematikai nyelvész aspiráns odahaza. Két év után azonban megszüntették aspirantúrámat. Közben a budapesti számítástechnikai központban létrehozott matematikai nyelvész kutatócsoportban dolgoztam. Az idő telt, s amikor az ember már 36— 38 éves, ha nem is páni félelem, de elfogja valami olyan érzés, hogy nem lesz ideje megvalósítania mindazt, amit szeretne. Ráadásul külföldi kollégáimmal igen nehézkesen alakulhattak ki a kapcsolataim, ezért aztán, amikor 1969-ben a kutatócsoporttal együtt meghívást kaptam a szakma stoűkholmi konferenciájára, nem tértem haza. — Hogyan alakult az élete külföldön? — A svédek azonnal felajánlottak egy matematikusi állást, de ezt nem fogadtam el. Első célom az volt, hogy minél előbb ledoktoráljak. Ez két év alatt sikerült. Minthogy 1963 óta állandóan publikáltam magyar folyóiratokban, és a számítástechnikai központ Computation linguistic című periodikájában, a szakmában valamenynyire ismerték a nevemet, s tudták, hogy a nyelvészetet és matematikát próbálom kombinálni. Mivel 1968-ban a Német Szövetségi Köztársaságban akkor megalakult bielefeldi egyetem nyelvészet és irodalom fakultása a szövegekkel való foglalkozást tűzte ki fő profiljaként, s mivel ezen a téren engem úttörőnek tekintettek, felajánlottak egy katedrát, a jelentéselméleti tanszéket. Itt tanítok és kutatok 1972 óta. Két évig a fakultás dékánja voltam. Van az egyetemnek egy különleges kutatási intézménye, amely a matematizálás problémáit kutatja, ennek én vagyok a vezetője. Publikációim német, angol, olasz, francia, spanyol nyelven jelennek meg. A legkülönbözőbb országban élő kutatókkal dolgozom együtt. Kiadója vagyok egy nemzetközi sorozatnak, egy másiknak pedig a társkiadója. A svéd Nobel-alapítvány 1980. augusztusi konferenciájára, amely a szövegelmélet kérdéseit tűzte napirendre, nyolc kutatóval együtt engem is meghívtak. — Mi a lényege a szövegelméleti kutatásoknak? — A szövegelméleti kutatás, a nyelvészet logika határtudománya. Csakis interdiszciplináris együttműködés révén ápolható. Az ember olyan kérdésekre keres választ, hogy mi hordozza egy szöveg jelentését. A pszichológia, szociológia, logika, nyelvészet, filozófia, a számítógépes nyelvészet segítségével megpróbálom integrálni, hogy egy egységes szövegleíró modell jöhessen létre. — Ezek szerint önnek különösen érdekesek lehettek a Magyar Műhely konferenciáján bemutatott szövegek. — A Magyar Műhely munkája két szempontból is érdekel. Egyrészt szakmámból következően azt tanulmányozom, hogy mit lehet olyan jellegű szövegek jelentéséről mondani, mint amilyen szövegeket a Magyar Műhely egyes munkatársai produkálnak. Másrészt szakmám révén több olyan nemzetközileg jónevű művészt ismerek, akik hasonló szövegeket gyártanak, s éppen ezért arra keresek feleletet, mi a viszony a más anyanyelvű szövegeket készítő művészek és a magyar szövegeket író magyarok között. Ügy vélem, hogy a franciaországi magyar művészek semmilyen szempontból sem maradnak el azoktól, akik ezt spanyolul vagy franciául csinálják. A magyar költőknek, íróknak talán az a fő problémájuk, hogy a spanyol, olasz, francia alkotó itt megtalálja a saját publikumát, ők pedig igen nehezen. Ha a Magyar Műhely munkatársai értő vagy értetlen, de potenciálisan befogadóképes közönséget igényelnek, azt mindenképpen a magyar anyanyelvűek között kell keresniük, hiszen szövegeik lefordíthatatlanok. Bár egyesek franciául is művelik a vizuális költészetet, de ez nem az, amit Papp Tibor, Nagy Pál, Bujdosó Alpár és a többiek magyarul csinálnak. — Hogyan értékeli a Magyar Műhely szövegeit? — Ha az irodalmat mint átlagpolgár értelmezem, elég arra gondolnunk, hogy nemegyszer hogyan ástak ki egy későbbi korszakban egy-egy a maga korában meg nem értett művészt, mint például Lautréamont-t, mint egy akkor már elfogadott irányzat előfutárát. Nem érzem magam kompetensnek, hogy megjósoljam, mi történik majd a Magyar Műhely szövegeivel, én csak egyegy adott szöveg elemzésére vállalkozom. Létrehozóikról feltételezem, hogy mondani akarnak valamit. Még a „közlés” kifejezést is hajlandó vagyok háttérbe szorítani, mert nem tartom magamat annyira konzervatívnak, hogy előre kijelentsem: ezzel vagy azzal a szöveggel nem érdemes foglalkozni. Egyetlen szöveg se hordoz olvasójától független jelentést. Ezért, ha egy szöveget nem értünk, annak nem feltétlenül a szöveg az oka. KÉP ÉS SZÖVEG: APOSTOL ANDRÁS 25 T
