Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-07-26 / 15. szám
Hazánk a nyolcvanas években HÁZASSÁG VAGY EGYÉB Lapozgatom a jegyzeteimet: Európa-szerte népszerűtlenedik a monogám házasság intézménye. Nem a válások növekvő száma mutatja ezt elsősorban, sokkal inkább a házasulási kedv, a házasulási hajlandóság fokozatos, helyenként rohamos csökkenése. Svédországban húszegynéhány év alatt 50 százalékkal csökkent a házasságkötések száma; a 20—40 év közötti szovjet férfiak és nőik mintegy 30 százaléka nem él házasságban; hazánkban 1941 óta nem volt ilyen alacsony az ezer lakosra (8,7). illetve az ezer 15 évnél idősebb férfira (77,1) és nőre (58,7) jutó házasságok száma. Némely adatok szerint a 25—30 éves magyar férfiak házasulási kedve 30 százalékos csökkenést mutat. Az 1979. évi demográfiai évkönyv szerint 1921 óta 1978-ban esett meg először, hogy a halálozás és a válás miatt megszűnt házasságok száma (96 868) meghaladta a megkötött házasságok számát (92 438). Régebben nagy politikai és gazdasági változásokkal. válságokkal lehetett összefüggésbe hozni a házasulási kedv időszakos hanyatlását. (Konszolidációk idején viszont kimutathatóan megnőtt a házasságra vállalkozók száma.) A mára kialakult tendencia magyarázatára azonban ez a klasszikus ok nem alkalmas. Jó tizenöt éve, mióta a házasulási kedv csökkenése Európa-szerte kimutatható, nem volt olyan politikai vagy gazdasági világesem. íy (háború, gazdasági válság, egzisztenciális bizonytalanság), amely a klasszikusnak mondott okkal indokolná a fokozódó tartózkodást. Ha viszont a jelentős világesemények közé sorolom ezt a jelenséget, akkor a házasulási kedv csökkenésének magyarázata a korábbi politikai-gazdasági szférából az erkölcsi kategóriák mezejébe csúszik át. Vagyis a mérsékelt hajlandóság ezúttal az erkölcsi normák, a nemi viselkedés megváltozásával, a monogám házasságról alkotott és érvényesített negativ véleményekkel magyarázható. Bizonyos. eleddig általánosan ható erkölcsi normák ma már csak szelektív érvényesülése áll a tartózkodás mögött. Egyszerűen arról van (lehet) szó, hogy a házasságkötést, egyedül és kizárólagosan indokló szerelmen kívül, a múltban több, ma és a jövőben viszont várhatóan egyre kevesebb úgynevezett egyéb meggondolás, társadalmi ajánlás és kényszer motiválja. Amikor és amilyen ütemben, amennyire fellazulnak, eltűnnek, leértékelődnek ezek az egyéb szempontok, akkor és olyan ütemben, mértékben változik meg a házasulási hajlandóság. És e változásokat a statisztikusok kegyetlenül kimutatják. Szülők manapság már ritkán kényszerítik házasságba gyermekeiket, mégsem állíthatjuk jó szívvel, hogy a szülő-gyermek viszonynak nincs jelentősége a házasulási hajlandóságban. Régi tétel, hogy a szülők rossz vagy megbomlott házassága időben előre hozza és labilissá teszi a felnőtté serdült gyermekek házasságát. Üjabban azonban jól funkcionáló családok korlátái közül is egyre többször igyekeznek a gyerekek házasságkötés útján szabadulni. Én magam egy volt gimnáziumi leányosztály ötéves érettségi találkozóján kaptam erről megdöbbentő képet. A kötelező rántotthús elfogyasztása közben huszonöt 23 éves nő válaszolt bizalmasan a bizalmas kérdésre: miért mentél férjhez? (Mert 23 évesen már mindannyian férjnél voltak, ketten el is váltak.) Nos, a válaszban kivétel nélkül mindenki a szülői háztól való elszakadás vágyát, a szabadságvágyat jelölte meg első helyen. Persze, ,,nemcsak a vágy, de odaitaszít a muszáj is”, hiszen hazánkban — ahol egyébként. minden 18 éves állampolgár teljes jogú — igazán felnőttnek csak a házasságban élő vagy a házasságot megjárt fiatal tekintheti magát. Különben is, hová szakadjon el a szülői háztól az, aki nem köt házasságot? Tudom, főként gazdasági okok miatt, de mégiscsak tény, hogy nálunk önálló lakást csupán házaspár remélhet. És az üdülőjegyeket, a fizetésemeléseket, a prémiumokat is szociális szempontok alapján osztják. Aztán mit kezdjen a házasulási életkorban levő fiatal azzal az ökonómiai-erkölcsi csomagba burkolt tétellel, amely szerint a jövedelem a munkaerő gyermekekben történő újratermeléséhez szükséges költségeket is tartalmazza, tehát erkölcstelen az, aki jövedelmének ezt a hányadát másra fordít(hat)ja. Csak sunyíthat! Alighanem a szerelmen kívül eső motívumok közé sorolhatunk számos házasság előtti nemi kapcsolatból származó terhességet is, amelyek mintegy kicsikarják a döntést. Világszerte szaporodnak a gyermek biológiai jelenlétében megkötött házasságok. A mi közvéleményünk már nem túl szigorú a házasság előtti nemi kapcsolat megítélésében, de — érthetően — nem lelkesedik a leányanyák láttán. A stabil partnerrel bíró lányok programszerű teherbeesésében, úgy vélem, vakság volna észre nem venni a közvéleményre apelláló szelíd erőszakot. Különösen a szokásos házasulási életkort elért lányok esnek pánikba, és választják ezt a „megoldást”. Sokszor olyanok is, akik eddig éppen elvből nem akartak szerelem nélkül férjhez menni. Az egyedülmaradás lehetőségének árnyképei, a kolléganő, a barátnő, a szomszédlány esete, a szűkebb-tágabb környezet fanyar ítélete azonban egyszer csak megérleli az elhatározást: férjhez menni, bármi áron, megfelelni az igényeknek. Gyakori, hogy nők házasulási hajlandóságát egyedül a gyermek utáni vágy és a gyermeknevelés két emberre méretezett feladatának józan felismerése motiválja. Az áttekintés nyilván nem teljes, de arra talán elegendő, hogy felvillantsa a ma érvényes, többé-kevésbé kényszerítő, némely társadalmi csoportok által meg is haladott egyéb szempontokat, megoldásokat. Vajon mi lesz akkor, ha csak a valóban szerelmesek kötnek házasságot? * Engelsre tekintve, aki csak a szerelemben fogant és a szerelmet megőrző házasságot fogadta el erkölcsösnek, örülni kellene egy ilyen majdani állapotnak. Csakhogy ez esetben — egyelőre kiszámíthatatlanul — megcsappanna a házasságkötések, a házasságok száma, így a család egyre kevesebbek életében tölthetné be pozitív társadalmi funkcióit. Ettől pedig joggal félünk, hiszen már van képünk a várható következményekről: a csonka családban élő gyerekek, a tartós kapcsolatok nélkül tengődő, elmagányosodott felnőttek problémáiról. Alighanem ezzel a tapasztalattal magyarázható ez a nyilvánvaló kétszínűség, hogy elméletileg helyeseljük, elismerjük a szerelem elsődlegességét, gyakorlatilag azonban nemcsak, a szerelemben fogant, boldog, sikeres házasságot, hanem minden egyéb meggondolás alapján létrejött és úgy ahogy funkcionáló házasságot is hasznosnak, jónak, szükségesnek tartunk. Nyilván kényszerűségből. Ha ugyanis nem így tennénk, beláthatatlan következményekre kellene felkészülni. Nem mintha így minden következménytől mentesülnénk! Miközben a társadalom az iménti ellentmondásokkal küzd, és időnként moralizál, tagjai közül egyre többen megtalálják a maguk privát megoldását. Egyéb szempontok okán, a szerelem fogalomkörén kívül eső, más meggondolások elvetésével elsősorban a tapasztaltabbak, a már házasságban élők, illetve a házasságukat már felbontók körében lehet számolni. A korábban általános érvényű, mára csak szelektíven érvényes normák és értékek későbbi — értsd: a házasságban történő — megváltozása a monogám házasság normáinak tagadásához, házasságon kívüli nemi kapcsolatokhoz, esetenként a házasság felbontásához vezet. Ezen túl azonban — most már bizonyos — a felismerés egyre több embert vissza is tart egy újabb, szerelem nélküli, tehát csak bizonyos, más megfontolás miatt, indokoltnak látszó házasság megkötésétől. A statisztika egyértelműen igazolja ezt. Egyre növekszik az elvált családi állapotú népesség. Az 1980-as népszámlálás szerint a 15 évnél idősebb férfiak 4,2 százaléka (1960-ban csak 1,4 százalék, a 15 évnél idősebb nők 5,8 százaléka (2,6 százalék) már elvált családi állapotú. Nem tartom véletlennek azt sem. hogy a válások látványos növekedése ellenére is évről évre csökken az elvált és újra házasodó 24—48 éves férfiak abszolút száma. Mégsem kísért az elmagányosodás veszélye. Legalábbis nem olyan mértékben, mint az az eddigiekből logikusan következne. Az ellentmondások privát feloldása nyomán ugyanis divatba jött egy újnak talán nem mondható, de mindenképpen reneszánszát élő párkapcsolat — az együttélés. Sajnos, az együttélések szubkultúrájáról nincsenek általánosítható fogalmaink. Számaink sincsenek. Ha jól emlékszem, a népszámlálók sem jegyezték föl, nem különböztették meg a házasok, özvegyek, elváltak, nőtlenek és hajadonok mellett az együttélőket. Ezért alighanem a jövőben is torz képünk lesz az úgynevezett magányosok számáról. Akik talán még annyira sincsenek egyedül, mint a páros magányban élők. Mérvadónak egyelőre marad a tapasztalat, amely szerint gyarapodik a „csak úgy” együttélők száma, különösen a társadalmi hierarchia két szélén. Személyes megfigyelésem, hogy a társadalmi normák, konvenciók megtagadására egyébként is hajlamos, nagyon alacsonyan, illetve szupermagasan kvalifikált néprétegekben hódít ez a hivatalos formákat megkerülő tartós párkapcsolat. Az együttélés (mais néven: összeállás, régiesen: vadházasság) jövőbeni elterjedéséről nem lehetnek kérdéseink. Akkor sem, ha maga a forma egyébként még kétségeket is támaszt bennünk. Csak emlékeztetni szeretnénk arra, hogy annak idején a házasság felbontásában, elterjesztésében is e két társadalmi csoport tagjai jártak elől. MISKOLCZI MIKLÓS Az Élet és Irodalomban megjelent cikk nyomán 5
