Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-06-28 / 13. szám
BOLDIZSÁR IVÁN * HAZAf NAPLÓ Tihanyi varázslat, második pálcaemelés A Belső-tó FOTO: KOVÁCS SÁNDOR — MTI (Laknak bennük.) Ez a két szó, amit most alcímül írtam ide, a legutóbbi tihanyi varázslat két utolsó szava volt. Legszebb az a népművészet emlékként is elbűvölő tihanyi házakban, hogy laknak bennük. Olyan mint egy szabadtéri néprajzi múzeum, „skanzen”, ahogy újabban nálunk is, érthetetlen sznobsággal nevezgetik, de a házak nem múzeumi tárgyak, hanem eleven életet élnek. A régi Tihanyt, nem a fürdőzőkét, hanem a lakosokét legjobban a Belső-tó felől látni. Elszaladok az egykori apátsági magtár nagy, szürke, kisablakos épülete mellett, amely ma művelődési ház és mozi, már útközben meg-megállok egy-egy nagyon régi ház mellett, és be-beköszönök. Visszaköszönnek, kedvesen, az ismeretlennek. Nem tudják, hogy a múltamat üdvözlöm. Az 1935-ös első falukutatás emlékeit. Ebben az utcára kissé ferdén kiugró házban farmernadrágos leányka biccent: ő már nem szereti, ha idegenek köszöntgetnek neki. Ötödfél évtizeddel, majdnem két emberöltővel ezelőtt a nagyanyja, még piros kartonszoknyában, vénasszonyosan átkötött nagykendőben állt a kiskerti mályvák ősei mellett. Annyi idős lehetett, mint most ez a kis nagylány. Lesütötte a szemét, amikor ráköszöntem, hozta Istennel felelt, és az anyját szólította. Vajon él-e még? Nem az anya, mert az nekem akkor „néni” volt, de a piros szoknyás, elpiruló süldőlány? Kísértésben vagyok minden tihanyi utamon, hogy bemenjek ebbe a házba, vagy a második szomszédba. Ott laktam is. Nem teszem. De gyakran bekopogok olyan házakba, ahol annak idején nem jártam. Üj barátaim vannak, mostani kortársaim. Kevésbé emlékeznek a harmincas évek tihanyi szegénységére, pedig gyermekként megélték, mint az, aki jegyzőfüzettel és ceruzával a kezében járt itt, és hírt adott róluk „Vallás és erkölcs egy apátsági faluban” címmel, a Katolikus Szemle hasábjain. A folyóirat jellege magyarázza, miért választottam ezt a címet a tanulmányomnak. Tavaly elvittem a régi folyóiratszámot egy új baráti házhoz. Csak az aszszony volt otthon, meg a nagylánya és süldő fia. Amíg az atyára vártunk, jeges borral kínált. Nem a jégveremből húzta fel a palackot, hanem a hűtőszekrényből vette ki. Aztán megérkezett a barátom. Veszprémben volt a megyei tanácsnál. A tehén helyére beállította korallpiros Lada station waggon-ját. De az apjának tehene se volt, amikor itt jártam, az istállót is már ő építtette 59- ben vagy 60-ban. Elolvasták a régi falufelmérést. Nem hitték el, hogy olyan nagyon szegény, félig jobbágysorban rekedt halászfalu volt az ő Tihanyuk. A társadalmi feledékenység az egyes ember jótevője, de olykor nem árt emlékezni, honnan jöttünk. „Szebb volt akkor Tihany?” — kérdezte a fiú. Több volt a nádtetős, tornácos, bolthajtásos, oszlopos régi ház. Emlékszem, nyolc évvel ezelőtti tavaszi utamon megkérdeztem egy családtól, miért bontják azt a szép régi házat? Éppen a tetőt szakították le. „Szépnek szép volt”, mondta a korombeli nagymama, de lakott valaha ilyenben?” Ezzel válaszoltam a fiúnak. Szép volt akkor is, de most szebb, mert emberhez méltóbb. Ahogy a falu a tihanyi domb lejtőjéről leereszkedik a Belső-tó felé, megkapja a szemet a megmaradt régi házfalak, háztetők lila színe. Sehol máshol az országban nem építettek házat lávakőből, de itt ez a laposan hasadó, ritka kőzet olcsóbb volt még a vályognál is, és tartósabb. A tihanyi légkör úgy hatalmába keríti azokat is, akik újonnan költöznek a faluba, hogy nyaralóikat szeretik a mályvaszínű, bársonyos tapintású lávakőből építtetni. Azt már senki se mondja, hogy még mindig olcsóbb a vályognál, vagy akár a téglánál is. A tihanyi varázslat egyik titka: az apátsági dombról két vízfelületet látunk. Távolabb a Balaton tükrét, a kép közepe táján pedig a szőlősdombok között a Belsőtavat. Ennek huszonöt méterrel magasabb a vízszintje, mint a Balatoné, ám semmiféle kapcsolatban nem áll a nagy tóval. A tihanyiak mégis Kis-Balatonnak nevezik, mert körvonalai a nagy, az öreg Balatonhoz hasonlóak, sőt egy helyen, ha az embernek erős a képzelete, még egy pici tihanyi félszigetet is felfedezhet. Kihunyt tűzhányók egykori krátere a Belső-tó, saját forrásai táplálják, és körös-körül a geológiai korszakok hévizeinek forráskúpjait fedezhetjük fel. (Kávé, gejzírrel.) Ehhez egy jó feketét kell inni a Rege teraszán. Hasonló kávézó nincs több Magyarországon, de azt hiszen Európában sem. És ennek megint két oka van. Az egyiket akkor fedezi fel az ember, ha a tó felé tekint, a másikat, ha hátat fordít. Az elsőt nem kell magyarázni: a Balaton kétszáz méter magasból, a nap minden szakában, minden órájában, olykor tízpercenként változtatja a színét. E látvánnyal nem lehet betelni, de ha az ember mégis megfordul, az eszpreszszó teraszán különös képződményeket lát. A betonpadlóból néhány embermagas mészlkőszikla nyúlik ki. Ezek az egykori gejzírek maradványai. Ha nem is a gejzírek korába, de a messzi múltba visznek el az egykori barlanglakások képei. A XI. században valószínűleg éppen a „tihanyi király”, I. Endre uralkodása idején, a messzi Kijevből szerzetesek költöztek Magyarországra és évszázadok óta szájról szájra járó monda szerint, ezekben a barlangokban laktak. Ök talán még épen látták azt a történelem előtti, a vaskorból fennmaradt földvárat, amelyet a múlt évtizedben találtak meg a régészek. (Földi és égi szerelem.) Ha nem volna Tihanyban más, csak az apátsági templom és annak ősi altemploma, akkor is idegenforgalmi zarándokhellyé válna. A kéttornyú apátsági templom a félsziget legmagasabb hegyfokán épült fel, aki ide tervezte, az a régi világ urbanisztikájának lángesze lehetett. Az első templomot az az I. Endre király építtette, akinek neve elválaszthatatlanul összefonódott Tihanyéval. Román stílusú teremtemplom lehetett, erre következtethetünk a megmaradt altemplomból, amelynek tömzsi oszlopai az Ile de France ma is álló egyházait juttatják eszünkbe. Mindig bemegyek ebbe a templomba, ha arra járok, külföldi barátaimat is ide hozom. Megállnának, hogy a dús barokk faragásokban gyönyörködjenek, de karon fogom őket, és levezetem a több mint 900 éves altemplomba. Az Árpád-házi királyok korába érkezünk. Az egész templom nem lehetett sokkal nagyobb, mint ez a terem, amelyet a hat rendíthetetlen oszlop tart. Ez itt a királysír, I. Endréé, egyszerű márványlap, rajta semmi más, csak egy szál kard. A templom hajójában a késő, szinte lángoló barokk egyszerű, falusi változata fogad. Csodálatos Szent Jeromos faragott szobra a szószéken. Az arany háttérből, mint az eleven test emelkedik elő a szent meztelen felsőteste és ezt még jobban hangsúlyozza a valóságban is, a fényképen is a széles piros kalap, a mai bíborosi kalapok őse. Nagy művész volt ez a falusi szobrász, aki ezt a kalapot, a kézben tartott koponyát és a szószékről lehullott csupasz lábat így meg merte faragni. Stulhof Sebestyén volt a neve. Egész életében ezeket a szobrokat faragta. A ma is élő legenda szerint vallásos hitén kívül egy tihanyi szerelem is ihlette. A templom a tanúja, hogy Isten áldása kísérte. 20
