Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-01-12 / 1. szám
A pióca és beteg A beteg véréből magát teleszítt pióca dicsekvók, hogy milyen nagy jót teve vele, s mily nagy hálára lenne érdemes. — Ha mégis tudnám — felel a beteg —, hogy értem s nem hasad megtöltéséért tevéd e szolgálatot, bizony holtig köszönném azt neked. Ilyformát lehetne gördíteni sok öreg tisztviselő eleibe, ki harminc s negyven esztendei szolgálatjával kérkedik, s érdemet tulajdonít magának azzal, hogy huzamos ideig volt nyűg a hivatalon. A rigó és csóka — Be munkás madár az a harkály! — így szóla a csóka a rigónak. — Egész nap hallom kopogását: kétségkívül valami jeles odún dolgozik, amilyen még erdőnkben nincsen. — Azt hiszed? — mosolyog a rigó. — Hitvány férgeket keres a fakérgen, melyekkel az éhkoppot elűzhesse. Fenyvesi ír, olvas, mécsez, tán majd mesterdarabbal lepi meg a hazát? korántsem! konyhára munkálkodik. A kutya és medve Nagy polcra lépett a kutya az oroszlán udvaránál. Itt megtanult mindennek farkat csóválni, egyedül a kutyákra morgott mérgesen, ha pártfogását jöttek esdekleni. — Miért teszed ezt? — kérdi a medve. — Hogy nemtelenül szítai nememhez ne gondoltasiam — felel az eb. — Azt ne is tedd, de pártfogásod megtagadni, sőt, rokonadra morogni, hálátlanság. Inkább hiszem azért teszed, gyáva! hogy felejtesd mi nemből eredtél. A kasznár és paraszt Rémülten rohant be a paraszt a kasznár szobájába: — Kasznár uram, tehenét átdöfte az én tehenem! — így kiált be lobbal. — De azt ugyan megfizeted! — kiált ez felindulva vissza. — Vagyis, akarám mondani, a kasznár uram tehene döfte által az én tehenemet! — igazítja magát a paraszt. Ugye? — vontat a kasznár — ki tehet róla, fiam? A maczonkai bíró A maczonkai palóc bíró tekintetes ember volt a maga falujában: végzésének, tanácsának rendszerint fejet hajtott nagy és kicsiny, s szava delphoszi szó volt a helységben. Egy nap tanácsot parancsolt a szűrös diktátor; a falu háza az esős időben kiázván fundamentomából. összedűlt, s új építésen kellene tanácskozni. Körülállják a bírák a romot, lépnek, mérnek, vizsgálódnak, de bölcsen hallgat mindegyik, nehogy eleibe vágni láttassák az öreg bírónak, s mint szokásban vala, ledörögtessék. Végre megállapodik ez, körülötte társai, leüti méltósággal lába eleibe botját, könyökét reája támasztja, megrázza néhányszor előfelé fontolgató fejét, s halkkal ily módon decidál: — Ez, mint látjátok, összedűlt! a romot hordja el a falu, s építsen helyén új faluházat. — Nagyobb erejéül szavának egyet döbbent botjával a földön! — Egymásra néznek a bírák, s vállvonítva hallgatván — consentiálnak. De a falu együgyű kanásza, egyet rántván gombos szűrin, szilvanyeles baltájával a romra ütvén: — Már nagyuram, bíró uram — így szól —, én csak azt valló vagyok, hogy erre a posványra kár a falunak építeni; esztendő ekkorra a sertésem is kidönthetné a faluháza falát; hanem van itt part elég, építsen partos helyre! — Elmerednek a bírák e vakmerőségre, s főt csóválnak, az öreg bíró pedig villogó szemeket nyilazván a bűnhődöttre: — Ki kérdez téged, hitvány sonkalopó! — így dörög felé — nyájhoz, pribék! s pufog a bírói nemes pálca vállain. — A faluháza itt fog állami, mondom, s majd meglátom én, ki mond mást! — Javallást biccentenék a bírák, segítik szidni a kanászt, s rendelést tesznek az építésről. — De komám — mond a betérő öreg bírónak a nótárius, kivel biztos barátságban élt; — a kanász csakugyan nem mondott rosszat! — Ügy ám! — felel amaz — mintha én azt által nem láttam volna, de ha híre menne, hogy a buta kanász hozta észre az okos bírót, végem lenne nekem a faluban. Nem az én számból gördült ki, hogy szárazon álljon a ház, tehát álljon a régi posványbán, ha épülése napján összeroggyan is; punktum! A közügy dolga világszerte az, ami Maczonkán, mert a magunk ügyében egész vagyunk, a közügyben csak rész! Az álom Uramfia! mit álmodtam az éjjel! elvesztettem a kalapomat, s helyette egy — csörgősipkát találtam. Nem vagyok álommagyarázó, de tartok tőle, hogy szegénylegény létemre — gazdag feleséget találok venni. A piramis Kheopsz, egy sarcoló fejedelme Egyiptomnak, oly szerencsés vala, hogy őt átkozó jobbágyai közepette egy barátot, Nikopszot, bírhatta. Már készen állott iszonyú piramisa, melyen százezer emberrel húsz évig dolgoztatott. Századok nehézkedtek ennek ormára, az idő pihenni ült le vállaira, s szem és elme elállott e vakmerő alkotmányon. Most Arétesz, az építőmestere jelenté magát a királynál. Szűk bért vont munkájától a mívtész, de nem gondolván vele, nemes önérzéssel így szólítja meg Kheopszot: — Uram! mint izmos férfi kezdtem piramisodhoz, s ím, megőszültem rakásában, engedj egy kérést hív szolgádnak! — Engede Kheopsz. — Hadd véshessem, úgymond nevemet egyik oldalába, az alkotmánynak; említsen engem is az utánvilág, alkotóját nagy kezdetednek. — Ráncba vonul egyszerre a királynak homloka, méreg villan szemében, s a bosszú szemöldökin nyilaz: — vakmerő pór! te gyáva eszköze tetszésemnek! — így dörög felé —, vívni akarsz-e velem a halhatatlanságért? s kicsikarni urad markából a piramis léte érdemét? — Bárd szállana a szegény Arétesz nyakára, ha Nikopsz koronás barátja bosszúját enyhítni nem lett volna szerencsés. — Méltatlan vagy, király! építőd eránt — mond ez, hülvén a harag lángja; — a művészt ismeretlen is minden csodálni és magasztalni fogja, ki piramisodat látandja, míg téged, a kegyetlent, a jelen világ átkozni, az után-Idő pedig kárhoztatni fog, hogy kényednek, majd nem érző tagjaid nyugalmának, annyi időt s verejtéket áldozál. Én helyedben feledtetni óhajtnám nevemet! Ügy van, nagyok! kik nemzetek, várak, testek omladékin törtök át a halhatatlanság templomához; mintsem átokkal és borzadással emlegettetni, jobb feledtetni! Hajthatatlan bíró a késő maradék és az utánvilág! Néven nevezi ez a vétket, arany csillogó porát letörli róla, s undokságát úgy árulgatja, amint van; de egyszersmind nem hervadó koszorút nyújt hálás keze az érdemnek, mely egykor embert boldogíta. 19