Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-01-12 / 1. szám
Cukormíves A haldokló cukormíves ágya előtt egy asztalra tétette utolsó mesterművét, egy nagy süteményt, mely Belgrád várát ábrázolta. — Nem halok meg egészen — így kiáltott fel megelégedetten —, élni fogok ez alkotásban a maradék előtt! Szegény! Hányadik metamorfózison ment azóta keresztül mesterművei írócskák! reményiem, értetek? A fecske Vidám nyári nap volt, s a fecske víg csevegéssel szálldosott a fentebb levegőben. De nemsokára messziről megdördült az ég, s amint a ború közelgetett, mindig alábbalább szálldosa a fecske, míg végre majd a földet horzsolá. — Kis lélek — így szólt hozzá a veréb —, kit a bölcs idő ily alázásra és változásra bírhat! A komor minden időben egyforma marad. — Barátom! — felel ez —, ostoba az ily bölcs. Magát az időhöz és körülálláshoz szabni tudni — a fő bölcsesség. Az özvegy galamb A párját vesztett galamb keservesen nyögdécselve síra hímje után. — Mit sírsz? — így szól egy barátnéja hozzá. — Hiszen nem vagy te érzékenykedő gerlice, s van tán több hím is e világon! — De némely hímecskék azt állíták — felel biztos súgással a síró —, hogy a könnyes sziem nekem igen jól áll. A majomcsoport Egy majomcsoport égő tűzrakásra talált, melyet emberek hagytak az erdőiben; örvendve tombolt körülte; de rárakni s azt új fával éleszteni elfelejtette. Mi lett belőle? pislogott egy darabig a szeretett tűz, de lassankint elaludt, búsan sompolyogtak el helyéről a gyáva majmok. Hazánkfiai! nem így vagyunk-e mi eleink dicsőségével? lángol az orcánk annak emlegetésein, dobog szívünk Zrínyi nevére, s tapsolunk a játékszínen a magyar dicséretének, de — fát aligha keveset nem rakunk a tűzre. A tudós vakondok Egv szegény tudós elmélkedésekbe merülve hevert a kert füvében. Éhség és ínség az éjjeli szorgalommal sápadoztak orcáin. Egy vakondok közel hozzá fekete halomra túrta a földet. — Mit turkálsz ily keményet, jó állat? — Élelmemet keresem a földben, melyet FÁYANDRÁS (1786—1864) „A haza mindenes«” - ahogy Szemere Pál nevezte őt a reformkorban - a Zemplén megyei Kohányon született: Sárospatakon és Pozsonyban tanult, ügyvédi diplomát szerzett. 1822-től Pesten élt, {rákkal barátkozott, Vörösmarty Mihály az ő szőlőjében írta a Fóti dal-t, és a reformországgyűlésen Pest megye követeként tevékenykedett. Az 1820- ban Fáy András eredeti meséi és aforizmái címmel megjelent, s később több kiadást megért műve tette országosan ismertté a nevét. A romantika fénykorában, szembefordulva a közízléssel, megírja az első magyar társadalmi regényt, A Bélteky-ház-at, amely a reformeszmék szócsöve, és az idősebb nemzedékek maradiságának, kiváltságos helyzetükre gőgösen vigyázó mezei nemesség, „a jó magyar emberek” erkölcseit és gondolkodásmódját erős kritikával illeti. A novellaírásnak is úttörője volt: szakított elődeinek gyakorlatával, s elbeszéléseit személyes élményei, nem pedig idegen minták alapján írta. A szabadságharc bukása után, a közélettől teljesen visszavonulva halt meg Pesten. Meséi, amelyekből egy kis csokorra valót közlünk, egészen sajátos, eredeti szint hoztak a magyar prózába: politikai, filozófiai és erkölcsi nézeteket célzatos és allegorikus módon és ironikus hangon kifejező ezópusi meséi, amelyek a maguk korában Széchenyire is nagy hatással voltak, szinte a 20. század második felében oly divatossá vált parabolisztikus, modellszerű ábrázolás és groteszk látásmód elemeit, csiráit hordozzák. O. M. benne mindenkor feltalálok — felel a földtúró. — Ugye? — ez ötlik a Minerva éhes fiának eszébe — nem köz anyánk-e a föld, s ha én is turkálgatom, nem adja-e meg inkább élelmemet, mint e háládatlan észkínozás? Szántóvető leve, s nem bánta meg soha az elpártolást. Tisztelem a tudományokat; szent szikrák ők a gyáva agyagban, ég, föld hódol uradalmaiknak ; de ha az ekevastól vagy műszerektől kezeket lopnak el anélkül, hogy főket nyernénk vele, s így magok bitangoltatván, növendékeiket sóvárogni késztetik — neheztelek. A risztotelész és Nagy Sándor Arisztotelész egy tömérdek kidöntött fát mutata az alexandriai kertben Nagy Sándornak: — Nézd, eme vastag élő gyökerek tartatták a földben a fát vész, szél és zivatar ellen; ezen apró gyökérszálacskák életet adtak neki, melyet a levelek a levegőből szítt nedvekkel segéltek; a kedvező időjárás virágot, majd gyümölcsöt aggatott reá: s ím — most egy fejsze a százados fát ledönté. — S ki meré ezt tenni? — kérdi összevont szemöldökkel a hódoltató. — Én akarék egy tükröt tenni elődbe király. Nézd, a vastag gyökerek a fejedelem s ország nagyjai, a gyökérszálacskák a földmíves, levelek a kereskedés és kézi mesterségek, kedvező időjárás a bölcs kormány, a virág szelíd békesség, a gyümölcs a lakosok boldogsága. Sejted-e, mi a döntő fejsze? a gyászos háború ez, király, melyet te, csak kényből pusztítva, hordozol, s hány szép fa gyökerére vetél már? Most a szkítákra indulsz. Maradj, kérlek, itt városodban, s magad meggyőzésével mutasd meg, hogy több, mint nyert csaták teszen naggyá. — Érdekeltetve hökkent meg, de mégis tovább mene a hiú, a hajthatatlan. A sas és bíbic A sas egy tó felett kerengett. Visítva csapkodott körülte, kisdedeit féltvén a bíbic. — Hó-hó! így szól a nagy szárnyas. — Itt kincsnek kell lenni, nagy prédát féltnek itt tőlem. — Kurdász mindenfelé, s a szegény anya fészkére talál. — Ez vala a kincs, melyet oly esdekelve féltél tőlem? — szól boszszankodva a megcsalatott. Uram! — felel remegve a vízimadár —, nékünk szegény tollasoknak minden kincsünk a házunk népe. A szúnyog és anyja A fiatal szúnyog mint énekesné, mívészi úthoz készült, mint szokás az ily utazásokban, jó idegen vért szívogatni. — Lányom! — szól az anyja hozzá. — Vedd útitársul ezen áttapasztalt tanácsom: ahol kicsiny a szérű, nagy a konyha — sok a gyermek és szűk a kamara — fiatal az asszony, öreg az úr — sok az innep, kevés a dolog — ha sok vendég, sok suttogás — cifra cseléd és sok éhes kopó — az ily házaktól haladj tovább; mert ám jó vért nem szívsz azokban, s tarthatsz tőle, hogy az álmatlan éjeken halálos pofonokat legyentnek fejedre. 18
