Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-02-10 / 3. szám
A MAGYAR NEMZETISZÍNHÁZ 4 A Nemzeti Szinház ma a Hevesi Sándor téren játszik. Akik nem egészen járatosak Budapest utcanévváltozásaiban, nem tudhatják, hogy ez az Izabella teret jelenti. Az Izabella tér az Erzsébetvárosban van, a VII. kerületben, nem túl szerencsés helyen, egyforma távolságnyira a város fő ütőereitől, a Rákóczi úttól és a Körúttól. A részvénytársaságnak, amely 1897-ben Magyar Színház néven színházat épített rá, nem volt elég pénze ahhoz, hogy kedvezőbb helyet válasszon magának. Sőt, ez a kedvezőtlen hely is elég szűkre szabottnak bizonyult. Mindamellett már több, mint nyolcvan éve folyamatosan tartanak előadásokat az épületben. A Nemzeti Színháznak is volt már köze hozzá. A harmincas években felmerült átköltöztetésének a terve. A pénzügyi szempontok is emellett szóltak: az Emke-sarkon lévő népszínházi épület néhány évi bérösszegéből meg lehetett volna vásárolni örökáron. Ám a közvélemény egy része olyan élesen tiltakozott a Nemzeti Színház számára „méltatlan hely” ellen, hogy a terv végül is meghiúsult. 1945-ben azután a kényszerűség vitte ide a Nemzeti Színházat: az év tavaszát itt játszotta végig a Bánk bán-nal és Háy Gyula: Tiszazúg-jával, ugyanis az ostrom alatt ez az épület kevésbé sérült meg, mint az Emke-sarki Nemzeti Színház. Később, 1947-ben több, külön bemutatót tartott a Nemzeti Színház a Magyar Színházban, majd három éven át, 1948-tól 1951-ig ez szerepelt kamaraszínházként. Utána Madách Színház lett belőle, amely később a teljesen átépített, körúti, egykori Royal Orfeum helyiségébe költözött át. Az egykori Magyar Színházat ezután ugyancsak teljesen átépítették. A hevenyészett, malter-eleganciával épült (és később még toldott-foldott) színházból mutatós, modern színház lett, ám a telek nem nagyobbodott, így a vakolt-festett falakat ki lehetett cserélni ugyan márványra, a sablonos architektúrát mutatósra, korszerűre, még az épület előtti terecskén szerénykedő gyepszőnyeg helyét is architektonikus kompozíció foglalja el, de a színpadrész nem növekedett, a szűkös helyiségekben egy reprezentatív színház csak nehezen férhet el. Az újabb ideiglenes helyiség, melyben most már egy évtizede játszik a színház, tehát csak elodázta, ám nem oldotta meg az állandó nemzeti színházi épület kérdését. Sőt, ennek fontossága időközben csak megnőtt. Az állami színháznak a múltban különleges feladatai és különleges lehetőségei voltak. A lehetőségek egy fogalomkeretbe foglalhatók öszsze: az állami támogatáséba. A Nemzeti Színház tagjának lenni lényegében állami állásnak számított, a színészek létbiztonsága szinte egyenlő volt a köztisztviselőkével. Egészen az első világháború utáni gazdasági válságig, amikor az egymást követő hírhedt „B-listák” a Nemzeti Színház társulatát is megtizedelték. De minthogy ugyanekkor a magánszínházak tagjai ennél is bizonytalanabb helyzetbe kerültek, még mindig nagy előnynek számított nemzeti színházi színésznek lenni. A magánszínházak nemcsak támogatást nem kaptak, de tetemes adókat kellett fizetniük. Amikor Hevesi Sándor leváltásakor, az ellene folyó, nyilvános eljárás hivatali titoknak számító belső ügyeket is napvilágra hozott, a magánszínházak döbbenten számíthatták ki, hogy állami konkurrensük szinte több támogatást kap, mint amennyit ők jó üzletmenet esetén is bevesznek. A Nemzeti Színháznak ezzel szemben viszont náluk aránytalanul több kötöttsége, sőt kötelezettsége volt. A kötöttségeken a gondos, szolid, sőt prűd, a Horthy-korszak postviktoriánus erkölcseihez alkalmazkodó műsorválasztást kell értenünk. A színház jogosan érezte, hogy a némiképp (csak: némiképp!) könnyedebb hang. amelyet a magánszínházak a szigorú államhatalom szeme előtt megengedhettek maguknak, nagyszámú közönséget vonz el tőle. A kötelezettséget a kalasszikusok állandó, sűrű és változó műsoron tartása jelentette, ezzel együtt nagy társulatot, állandóan túlterhelt műszaki személyzetet, műsorra tűzésre (esetleg műsorváltozásra) mindig készen. A magyar színészet államosításakor a Nemzeti Színház beleolvadt színházaink együttesébe. Kötelezettségei, de kiváltságai is erősen csökkentek. Bár az első időben erős volt a színházak profilírozása (Úttörő Színház, Ifjúsági Színház stb.), ma csupán a zenés színházak és a kabarék mutatnak az általánostól eltérő színt. Bármelyik színházunk bármikor bemutathat olyan darabot — be is mutat —, amelyet régen a Nemzeti Színház szinte sajátjának tekinthetett. Voltak ugyan kivételek a múltban is, gondoljunk például a Vígszínház Csehov-előadásaira, a Renaissance Hamlet-jére, a Magyar Színház III. Richárdjára, de a kiváltságok egész rendje csak napjainkban dőlt le. Ugyanakkor, amikor a színházak államosításával vidéki színházaink színvonala is számottevően emelkedett. Ma egy-egy, azelőtt jelentéktelennek tartott városka siralmas előadásai helyét országos művészi esemény rangján mozgó produkciók foglalják el. Egyes — igen sok — vidéki előadást naponta látogatnak fővárosi vendégek, és budapesti vendégjátékaik nem egyszer hozzák olyan izgalomba a közönséget, mint a világ legrangosabb társulatainak vendégszereplései. Igen jellemző összehasonlítás: amikor negyven évvel ezelőtt a Nemzeti Színház mintha felfrissítésre szorult volna, a Nemzeti Színház legeredményesebb, legrangosabb vetélytársának számító Vígszínház társulatát fosztotta meg sok kiválóságától az állami alkalmaztatásának még a válságos időkben is vonzó ereje. Most viszont, amikor a színház új vezetése újabb felfrissítést látott szükségesnek, két vidéki színházhoz fordult új erőkért: a kaposvárihoz és a szolnokihoz. Olyan színházakhoz, amelyeknek színházi életét a régi időkben nem is jegyezték a színházi tőzsdén. (A harmadik ilyen színháznak, a kecskemétinek a kiváló erőit az újonnan megnyílt Várszínház szívta fel anélkül, hogy ezzel bármelyik vidéki színház munkájának értékét csökkentette volna.) Ha a magyar színházi élet egészét egységesnek tekintjük, akkor a konkurrencia kérdése csak ál-probléma. A közönség „színházba” jár. Régen ez nem volt mindegy, a hivatalos kultúrpolitika szemében csak a Nemzeti Színház számított. Ma viszont kultúrpolitikai mérlegünkben, a közönség művészi tájékozódása szempontjából szinte közömbös, hogy kedvenc színháza a Nemzeti-e, vagy a Víg-, a Madách-, a pécsi-, szegedi-, miskolci színház-e. A Nemzeti Színház elvesztette kiváltságait, voltaképpen csupán a neve maradt meg. Sokszorosára kell tehát növelnie energiáit, hogy megtarthassa (visszaszerezhesse) pozícióját. Hiszen még az épület sem az övé. Persze az előző sem volt az, de azt hatvan év alatt alaposan integrálta közönsége, az idősebbje ma sem tágít tőle, hogy az „igazi” Nemzeti Színház az egykori Népszínház épülete volt. Fiatal korunkban (a mai idősek fiatalkorában) az előző generáció még tiltakozott ez ellen: a Múzeum kőrút-sarki épületre gondolt azzal a nosztalgiával, amellyel a mai idősebbek az Emke-sarokra gondolnak. Persze meg lehet várni, amíg a mai, Hevesi Sándor téri épületet is integrálja, egészen biztosan meg is teszi, de ez már a színpadtechnika világszínvonalától való túlzott lemaradást jelentené. Reméljük, hogy nem kerül rá sor, és az olyan régen várt Nemzeti Színház végre egyszer mégiscsak tető alá jut. Addig viszont a Nemzeti Színháznak jelenlegi szép és elegáns épületében is kétszeres erővel kell dolgoznia. Tekintélyét fenn kell tartania, készen állva művészi újításokra is. Régen egy Nemzeti Színháznak szinte előnyére vált konzervativizmusa, a közvélemény a hagyományok őrzőjének szerepét szánta neki. Most meg kell találnia útját-módját, annak, hogy hagyományainak arra érdemes elemeit összekapcsolhassa a világ színművészeiének legújabb eredményeivel. Ha a Nemzeti Színház legutóbbi korszakát nézzük, az erre irányuló törekvést mindig megfigyelhetjük benne. Maga az eredmény persze — a színházaknak sikerek — és balsikerek közti ingatagságát tekintve, — nem mindig egyértelmű. MAGYAR BÁLINT 21
