Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-12-15 / 25. szám
SZABÓ LÁSZLÓ MAGYAR MÚLT DÉL-AMERIKÁBAN Kalaposok dicsérete utasai nem hamburgiak voltak, hanem — debreceniek. Méghozzá fivérek: Vámosy Dániel és Vámosy József; foglalkozásukat illetően pedig mindketten kalaposok. .. . Rövid néhány hónapos együttlét után a két Vámosy fivér szétvált. Az akkor 27 éves Dániel, az észak-brazil Pernambuco városba költözött, ahol kalaposműhelyt nyitott. A nálánál öt esztendővel fiatalabb József, Rio de Janeiróban maradt. Abbahagyta a kalaposmesterséget és kereskedni kezdett. Megnyerő külsejű, szorgalmas és szerencsés kezű fiatalember volt, aki hamarosan jómódra vergődött; önállósította magát, megnősült, és brazil állampolgárságot nyert. Bátyja, Dániel, aki a kalaposmesterséggel nem sokra vitte, még Pernambucóban sem . . . néhány év múlva feladta műhelyét és Rióba költözött, ahonnan öccse tanácsára Hamburgba tért vissza véglegesen. 1837-ben már ott működik, r.em mint kalapos, hanem mint öccse ottani megbízottja.” íme tehát a történet, amihez legfeljebb annyit tehetünk hozzá, hogy a brazil császárság kereskedelmi egyezménye a Hanza-városokkal volt akkor számos vagyon, közöttük nyilván a Vámosy-félének is alapja. S hogy a kereskedés kifizetődött, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy amikor három évvel később József Európába utazik rokoni látogatásra — és nyilván üzleti tárgyalásokra is —, már nem egy teherhajó olcsó utasa, hanem feleségén és három gyermekén kívül vele utazik gyermekeinek német nevelőnője, és néger szobalánya is. A látogatóút másfél évig tartott. „Vámosy József életének utolsó Illusztráció: Pablo Labanino éveiről jóformán semmit sem tudunk — folytatja Szabó László. — Halála után vállalatai összeomlottak, mert egyik gyermeke sem örökölte tehetségét, vasszorgalmát és üzleti érzékét. Leszármazottai közül a legtöbb Rio de Janeiróban él és nevét mindegyikük Wamosynak írja. Az ötödik nemzedékes Wamosyak persze már tősgyökeres brazileirók, akik ükapjuk anyanyelvéből talán egy szót sem tudnak, de igen büszkék családjuk magyar eredetére. Azonban valószínűleg még büszkébbek arra, hogy oldalági rokonai Alce Wamosynak, a modern brazil líra egyik legjelentősebb képviselőjének.” A továbbiakban a szerző a költő életútjáról szól, ami tárgyunktól távol esik. Jobban érdekel bennünket az a tény, hogy az ügyes és életrevaló debreceni testvérpár, mint bevezetőben is említettük, nemcsak őrizte magyarságát, hane n. amikor arra legnagyobb szükség volt, gyakorlati tanújelét is adta: „Hátrahagyott irataiban Klapka György elismerő módon emlékezik meg Vámosy Dániel lelkes áldozatkészségéről 1849 telén, amikor a hamburgi köztársaságba menekült szabadsághősöknek anyagi segélyt és szállást nyújtott.” Hasonlóan készséges házigazdája volt az oda vetődő magyaroknak Dél-Amerikában Vámosy József. Erre a könyv egy egész fejezet példát hoz fel: Magyar Lászlóét, a későbbi neves Afrikakutatóét, aki a világ sok táján, így Dél-Amerikában is megfordult, s többször volt vendége Vámosinak. Magyar László életét Szabó vázlatosan mondja el, mivel az eléggé ismert, s az érdeklődők számára hozzáférhető. Csupán dél-amerikai tartózkodásával fog-Esztendőkkel ezelőtt e könyvismertetés szerzője, az 1848—49-es szabadságharc Amerikába jutott résztvevőinek sorsát követve, egy furcsaságra bukkant. A komáromi vár védőinek katonái és polgári parancsnokai a vár feladása után, menlevéllel Hamburgba utaztak, ahol szeretettel fogadták őket és nagy ünneplésben részesültek. Pártfogóik között felbukkant egy magyar név, Vámosy Dánielé; amiben még nem lett volna semmi különös, ha nem áll mellette, hogy gazdag brazíliai kereskedőről van szó, aki Debrecenben látta meg a napvilágot. A kérdéssel nem foglalkoztam tovább, csupán megállapítottam, hogy lám, milyen kanyargós a világ sora, amelyben debreceni polgár brazil kereskedőként Hamburgban pátyolgathat komáromi menekülteket. Most azonban Szabó László könyvének olvastán ismét felbukkan a név, s immár megtudhattam. róla azt is, amit annak idején részint elmulasztottam, részint hiába kerestem. „1828 október 8-án, a »Molly« nevű hamburgi vitorlás horgonyt vetett Rio de Janeiro kikötőjében... Az »0 Diario de Rio de Janeiro« című újság 1828. október 10-i számában közölt beszámolót, amely a »Molly« árucikkeinek részletes felsorolása után hírül adja, hogy a hamburgi vitorlás fedélzetén két utas érkezett Rióba. Nevüket nem tartja érdemesnek közölni, ami pedig az utasok nemzetiségét illeti, megállapítja róluk, hogy — hamburgiak.” „Nos, a brazil császárváros hírlapja ezúttal tévedett. A »Molly« lalkozik részletesebben, attól kezdve, hogy Rio de Janeiróba utazott, ahol már 1844-ben Vámosy vendége. „Néhány hónap múlva megtudja, hogy az Argentin Köztársaság Rio de Janeiró-i diplomáciai képviselője képzett tengerészeket keres országa hadiflottájának megerősítése céljából. Kérésére, dacára annak, hogy ezzel nagyon is kellemetlen helyzetbe kerülhet — mivel Brazília és Argentína között igen feszült a viszony —, Vámosy összehozza a Buenos Aires-i kormány megbízottjával. Ez ajánlólevelet és útiköltséget ad Magyar Lászlónak, aki 1845 elején már Buenos Airesben van. Jelentkezik Brown admirálisnál, az argentin haditengerészet legendás hírű főparancsnokánál, akitől hadnagyi rangot kap... S így szüleihez küldött örömteljes beszámolóját mint »Magyar László flottahadnagy« írja alá...” „A fiatal »flottahadnagy« öröme azonban nem sokáig tartott. Brown tengernagy újjászervezett kis hajóhada, 1845. augusztus 3-án, mielőtt még akcióba léphetett volna, Montevideo előtt, az ott állomásozó, túlerőben levő angol—francia flotta fogságába esett, ellenállás nélkül. A flotta tisztjei közül többet az uruguayi köztársaság területén internáltak, közöttük Magyar Lászlót is ...” A szerző eddig tudta követni Magyar László dél-amerikai kalandjait. Hiába kutatott tovább, semmi nyomot sem talált argentínai és uruguayi tartózkodásáról. Kárpótlásul részletesen idézi azt a beadványt, amelyet Magyar 1846. június 2-án levélben küldött a „Magyar Tudós Társaság”hoz, azaz a Magyar Tudományos Akadémiához. Ebben a hosszú beadványban egy expedícióra tesz ajánlatot, amellyel átszelné a kontinenst keletről nyugatnak, vagy délről nyugatnak, s az inkák földjén, Limában érne célhoz. Mindkét útvonalat részletesen leírja, s anyagi támogatást kér. „Néhány héttel a levél elküldése után — fejezi be a történetet Szabó László —, Magyar Lászlónak tudomására hozzák, hogy internálása megszűnt és szabadságát teljesen visszanyerte. Késedelem nélkül Rio de Janeiróba megy, hogy ott várja be az Akadémia válaszát, amit Vámosy címére kér ...” A kérelmet „a kérelmezőnek a tudomány iránt nyilvánuló buzgalmának méltatása mellett” kereken elutasítják. Részint, mert a Tudós Társaságnak közelebbi célok és feladatok eléréséhez és megoldásához sincs elegendő pénze, részint pedig, mert a kérelmező nevét, személyét sem ismeri.. . Mindez azonban sem a felfedező, sem a kalaposmester érdemeit nem csökkenti. Sőt. Az Akadémiáét sem. ROGÁTI PÉTER 14
