Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-11-17 / 23. szám
Még meg sem, száradt a tinta a közös közleményen, amikor alkalmam nyílt személyesen tapasztalni, hogyan valósulnak meg a gyakorlatban a papíron lefektetett elvek. Néhány nappal Helmut Schmidt és Kádár János budapesti találkozója után indult repülőgépünk Bonn felé, fedélzetén magyar újságíró delegációval. Vendéglátónk, a Friedrich Ebert Alapítvány — pestiesen szólva — „összehozott” bennünket az NSZK-ban azokkal a politikusokkal, újságírókkal, gazdasági szakemberekkel, akiknek véleménye, munkája sokat jelent a két ország kapcsolatainak alakulása szempontjából. Alkalmunk nyílt arra, hogy megismerkedjünk, sőt, összevessünk különféle véleményeket, s megtudjuk, mit mutat országaink politikai barométere. A SZIGET-HELYZET PÉLDÁZATA Kis, kétmotoros repülőgép vitt át bennünket Helgoland szigetére. Kétezer méter magasságból láttuk meg a szigetet (pontosabban a két szigetet), de aligalig itűnt elő a hullámok közül. Akkorának sem látszott, mint egy leszállópálya. A polgármesteri hivatalban megtudtuk, hogy Helgoland területe majdnem másfél négyzetkilométer. Valaha egységes sziget volt, a második világháború bombázásai és a rajta levő lőszerraktár felrobbantása azonban úgy fellazította a talajt, hogy a tenger a szó szoros értelmében kettévágta. Ma dereglyével járnak át egyik oldalról a másikra a vendégek és a lakosok. A polgármester, Hans-Peter Rigmers, kilencszáz család, mintegy kétezerhatszáz ember életét igazgatja. Látogatásunk udvariassági gesztusnak indult, de teltek, teltek az órák és csak ültünk az asztal mellett, s népsorsokról vitatkoztunk. Igen, népsorsokról. Mert ez a kis sziget már^sok vihart megért. Nemcsak tengeri viharokat, hanem történelmi zivatarokat is. Már a görögök ismerték (állítólag), de igazi jelentőségre a középkorban tett szert: afféle területen kívüli mentőzónának számított. Lakói — etnikailag frízek — békés halászemberek voltak. A világháborúk azonban elsöpörtek mindenféle területenkívüliséget, a szigetből hadihajó bázis és fegyverraktár lett — 1952-ben pedig felrobbantották. Lakói szerteszóródtak a nagyvilágban, mindöszsze 900 család döntött úgy, hogy visszaköltözik a letarolt szigetre. Rigmers úr, Helgoland polgármestere Ma újfent a területenkívüliségből élnek: vámmentes áruk,dohány és szesz alkotja a közösség fő jövedelmét. Hadifegyver nincs többé a szigeten. Órákig beszélgettünk arról, hogy mi mindent tesz a kis közösség fríz öntudatának, ősi nyelvének, népi kultúrájának megőrzéséért. Van egy(!) fríz költőjük, tucatnyi pedagógusuk. S néhány évente összeül a keleti-tengeri szigetvilág lakóiból alakult tanács, hogy megvitassa: mit tehetnének még ősi kultúrájuk megtartásáért. Rigmer úr előzékenyen sorolta a sziget magyar vonatkozásait: a múlt században az angol helytartó felesége magyar származású bécsi színésznő volt, s abban az időben divat volt jobb magyar körökben Helgolandon nyaralni, és a szép helytartónénak magyarul udvarolni. Az Esterházy család itt házat is építtetett. Mi azonban inkább a pár ezer fríz kultúramentő akciói iránt érdeklődtünk. Értjük, hogyne értenénk erőfeszítéseiket. Számunkra sem ismeretlen feladat az ősi népi kultúra ápolása, a távol élők bevonása a kulturális közösségbe. Mígnem Rigmer úrban fölsejlett különös érdeklődésünk oka, s fölkiáltott: — Maguk beszélnek? Tíz-tizenöt millióan? Hiszen hozzánk képest maguk valóságos nagyhatalom ! REÁLIS LEHETŐSÉGEK Igen, a reális lehetőségek. Voltaképpen erről vitatkoztunk az NSZK-ban töltött napok során. Mert a politikai barométer kedvező állása elősegíti a két nép józan, kölcsönösen hasznot hozó kapcsolatainak alakulását. Hamburgban dr. Steinert gazdasági szenátor részletesen elemezte : miképpen hasznosíthatnák a magyar vállalatok a hamburgi nemzetközi kereskedők évszázados tapasztalatait. S ennek mintegy bizonyítékaként megnézhettük a kikötőben a Hungaroca-12
