Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1979-11-03 / 22. szám

* SZABÓ László >;%v; \ T V I' MAGYAR MÓ1T ;’ ^MHBIKÁBAHI SZABÓ LÁSZLÓ: MAGYAR MÚLT DÉL-AMERIKÁBAN „Nyomtalanul eltűntek...” „Magyar múltat kutatni Dél-Amerikában, magyar nyomokat keresni e földrész letűnt évszázadainak útvesztőiben, nem könnyű fel­adat. Hosszú, türelmes és áldozatos munkát igényel, aminek eredményei azonban gazda­gon kárpótolják a kutatót, aki bizony néha kissé elcsügged, ha rájön arra, hogy álom­képet kerget.” E szavakkal kezdődik Szabó László köny­ve, amely tavaly jelent meg Buenos Aires­ben, a Transsylvania Könyvkiadónál szép ki­állításban magyar nyelven, s címében idézett szándékát az' 1526-os és 1900-as évek közötti időszakra vonatkoztatva igyekszik megvalósí­tani. „A magyar múlt feltárása Dél-Ameriiká­­ban — írja — nem üres délibábkergetés, sem pedig nemzeti hiúságból fakadó dicsc^égsó­­várgás, hanem céltudatos, lankadatlan igye­kezet, ami egy nagyon is érezhető űrt kíván betölteni . . . Minden törekvésem oda irányul, hogy tömören és érthetően vázoljam kutatá­saim eredményét, aminek jó része — tudomá­som szerint — teljesen ismeretlen és itt kerül először nyilvánosság elé ... Nem ez az első könyv kezünkben, amely hasonló szándékkal íródott a világ valamely messzi tájára vetődött magyarokról, de meg kell vallanunk, eddig kevés akadt közöttük, amelyet jó érzéssel olvastunk volna. A tisz­teletre méltó szándékot többnyire kereszte­zik a szakszerűtlen anyagfeltárás és -feldol­gozás buktatói éppen úgy, mint ama görcsös igyekezet, hogy — némi iróniával szólva —, bebizonyíttassék, miszerint a legtöbb prófé­ta, sőt az angyalok is magyarok. Nos, Szabó László könyve bőséges és mindig megjelölt forráskutatáson alapszik, szigorúan elkülö­níti a tényeket és a feltevéseket, s azért, mert magyarokat keres, nem tekinti mind­járt szenteknek is őket. Szakszerű és — ta­lán éppen ezért —, mindig izgalmas köny­vében bátran cáfol legendákat is. íme egy példa rá: „Itt kell eloszlatnunk egy tévhitet, ami érthetetlen módon, alaposan elterjedt az Ar­gentínában letelepedett honfitársaink között. Sokan meg vannak győződve arról, hogy dón Juan de Garay, Buenos Aires második megalapítója magyar nemzetiségű volt. Nos, dacára annak, hogy neve ismerősen cseng füleinkben, Garay nem magyar, hanem baszk eredetű. Garay baszk nyelven hegytetőt vagy dombhátat jelent és igen gyakran előforduló családnév Spanyolország északnyugati tar­tományaiban nemcsak ezen egyszerű, hanem számtalan összetett formában is, mint pél­dául Echegaray, Bordegaray, Irigaray, Lisa­­garay, Alzogaray, Bidegaray, Olagaray, Ga­­rayoa, Garaycochea, stb. Juan de Garay a spanyolországi Badajoz városban született 1541-ben, mint don Juan Ortiz de Zárate unokaöccse, akivel együtt érkezett Peruba, Blasco Nunez de Vela kíséretében. Ettől el­tekintve, a Hunyadiak korában sűrűn sze­replő magyar Garay család neve a régi kró­nikákban mindig de Gara, vagy pedig egy­szerűen csak mint Gara fordul elő ...” „Azon honfitársaink, akik Juan de Garay magyar nemzetisége mellett törnek lándzsát, a forgalomból már kivont száz pesós argen­tin bankjegy hátán látható, Buenos Aires alapítását ábrázoló képen levő zászlón is ma­gyar címert vélnek felfedezni. Természetesen ez is tévedés. A kérdéses kép modern: J. Mo­reno Carbonero remekműve. Eredetije az ar­gentin főváros tanácstermét díszíti. Nem Buenos Aires második alapítását mutatja be nekünk 1580-ból Juan de Garay által, ha­nem az elsőt, 1536-ban, don Pedro dé Men­­dózával. A rajta látható spanyol országzász­ló, az ,estandarte real’ címere Kasztília, Ara­gon és a többi szimbólumait tünteti fel, de még megközelítőleg sem hasonlít Magyaror­szág címeréhez.” „Ennyit a Juan de Garay magyarságáról támadt legendáról.” Az idézett „ellenpélda” — a szerző alapos­ságának bizonyításán túl — arra is jó, hogy erősítse hitelét, amikor egészen valószínűt­lennek tűnő esetekben és helyeken is ma­gyarokat, pontosabban magyar származásúa­­kat fedez fel. Az utóbbi megkülönböztetés fontos, mert az egykori Magyarország terü­letén számos nép, nemzetiség élt. Tagjaik honpolgárságuk, avagy földrajzi származásuk tekintetében magyarok voltak ugyan, de szü­letésükre németek, románok, szlávok stb. E kérdés túlságosan is bonyolult, de kezelésé­ben mindig rokonszenvesebb az óvatos, sok­oldalú tájékozódás, mint a fölényeskedő na­cionalizmus oly indokolatlan gőgje ... S ha Szabó László könyve sem mentes némely tévedéstől, amelyeket tévedő forrá­sai nyomán vesz át, vagy a tárgy iránti lel­kesedés ragadja magával (mint a Szent Ist­­ván-ereklye esetében, amely bizonyosan nem magyar eredetű. István nevű szent legalább négy volt) — nincs okunk kételkedni olyan felfedezésében, mint Varga János neve ... „Ez ideig mindannyian úgy tudtuk, hogy a legelső magyar, aki Amerika földjére lé­pett, Budai Parmenius István volt... Anél­kül, hogy ezzel a tragikus véget ért fiatal költő és prédikátor elévülhetetlen érdemeit csökkenteni óhajtanánk, bebizonyíthatóan megállapíthatjuk, hogy partra lépése előtt több, mint félszáz esztendővel jártak ma­gyarok az Újvilágban ... A legelső magyar, akinek talpa Amerika földjét érintette, min­den valószínűség szerint Varga János, a Ma­­gellán-expedíció egyik jelentős tagja volt.” Jóllehet Budai Parmenius létét és útját újabban némelyek vitatják, érdekességként elfogadhatjuk Varga Jánost; de többet, mint azt, hogy az expedíció öt hajójának egyikén, a „Concepción”-on tüzérségi parancsnok volt — Szabó sem tud, s nem is állít. Forrása: a könyv jegyzeteiben pontosan adatolt tanul­mány a német dr. Wilhelm Schulz tollából a Boletin del Museo Social Argentin egyik számából. Igaz, ebben Hans Vargueként áll a név... Valószínűbb a szerzőnek az a megállapítá­sa, hogy magyar, vagy magyarországi zsol­dosok a conquistadorok között is lehettek. Több olyan, korabeli szerzőt idéz, aki felso­rolja, hogy Pizarro hány nemzetiségből to­borozta katonáit, köztük magyarokat is. „Amerika felfedezésekor, s az azt követő évtizedekben a magyar zsoldos már nem is­meretlen fogalom Európában ... Első cso­portjaik a XV. század végén, Mátyás király halála után jelennek meg Németországban, de sokan elszegődnek közülük olasz, lengyel és orosz zsoldba is... A Dózsa-felkelés és az azt követő mohácsi vész után, a külföldi ma­gyar zsoldosok száma, érthető módon, állan­dóan növekszik.. Szabó László feltételezése szerint, eljutot­tak Dél-Amerikába is, noha nevük nem ma­radt fenn, már csak azért sem, mert — mint erre több példát is felhoz —, a hódítók- és telepedők, ha más nemzetiségűek voltak, elő­szeretettel spanyolosították meg nevűiket. „Ez történhetett a magyar conquistadorokkal is. Nincs kizárva, hogy néhány közülük haza­került, de nagy részük valószínűleg Peruban maradt. Nyomtalanul eltűntek az Újvilág nagy olvasztókemencéjében, más nemzetek kalandos vérű fiaival együtt.” Gyér források — de nem érdektelenek. A szerző sem tulajdonít többet nekik érdemük­nél: nem személyeket emel ki, hanem jelen­séget mutat fel. Mint ahogyan ezt teszi „A La Hungara rejtélye” című fejezetében egy földrajzi név titkának kibogozásában is. A „Magyar múlt Dél-Amerikában” legérdeke­sebb fejezeteinek bemutatását legközelebb ezzel a történettel folytatjuk. BOGÁTI PÉTER 13

Next

/
Oldalképek
Tartalom