Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-11-03 / 22. szám
Egy hihetetlen élet Beszélgetés Nemes-Nagel Lajossal A Nagel a nyugati világ egyik legelőkelőbb kiadója. Nagy írók műveit tette és teszi közkinccsé. Az UNESCO-val közösen megjelentette Montesquieu és Dante alkotásainak reprezentatív kiadását. Népszerű a piros fedelű Nagel útikönyvek sorozata, amely sok országról, így hazánkról is szól. A Nagel kiadó Louis Nageltől kapta a nevét, Louis Nagel pedig azzal a szepesi születésű Nemes Lajossal azonos, aki most 72 esztendős. A harmincas évek elején Budapesten megírta az olasz fasizmus átfogó bírálatát, tehette ezt azért is, mert az országot ismerte, hiszen olasz egyetemet végzett. Publikációival, közéleti szereplésével kivívta a haladó körök elismerését. Baráti köréhez tartozott József Attila, Kosztolányi Dezső, Remenyik Zsigmond, és még folytathatnánk a sort. Nemes Lajos 1939-ben franciaországi emigrációba kényszerült, itt vette fel a Nagel nevet. Részt vett a francia ellenállásban, 1943- ban letartóztatták, de sikerült megszöknie, és a háború végéig Vichy-ben folytatta illegális munkáját. A világhírű könyvkiadó nemrég hazánk vendége volt. Nagel Lajosnak az Elnöki Tanács nemzetközi kiadói munkássága, és a két világháború közötti időszakban végzett hazai kulturális tevékenysége elismeréséül a Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetést adományozta. A kitüntetést Pozsgay Imre kulturális miniszter nyújtotta át. — Kedves Nagel úr, nem lehet elhinni az ön életét. Elindul a század elején a Szepességből, és most egyszerűen nem lehet a világban utazni anélkül, hogy ne találkoznánk az ön művelődéstörténeti munkásságának eredményeivel, művészettörténeti, régészeti könyveivel, azzal a fémjelzéssel, amit a Nagel kiadó valamennyi könyve jelent tudományos és művészeti szinten. Ne csak a végeredményt nézzük, a közte levő hétköznapok derűjét és nehézségét. Hogy tudta megőrizni a mosolyát, a galantériáját, amelyről közismert? Nem lehet elhinni az ön életét. — Nézze, nekem az a véleményem, hogy amikor az embernek legnagyobb bajai vannak, akkor is mosolyognia kell, mert nem szabad a közvetlen környezetével éreztetnie azt, hogy problémái vannak. De ez nem jelenti azt, hogy közben, a mosoly mögött ne legyenek gondjai, amelyek megoldásra várnak, mint egy egyenlet, amelyet meg kell oldani. Ilyenkor mindig azt szoktam mondani, várni kell Az édesapám tanított erre, latinul: Qui habet tempus, habet vitám. — Aki időt nyer, életet nyer. — Igen. — Ha már ön feljogosított arra, hogy egy kicsit a családjáról beszélhetünk és említette az édesapját, vajon ön a mesélőkedvét, a társaságot pillanat alatt elvarázsló képességét nem az édesanyjától örökölte? — Az édesanyám, mint minden akkoriban otthon nevelt lány, közepesen művelt hölgy volt, de kétség kívül sokkal intelligensebb volt, mint az édesapám. Sőt, nagyon tehetséges volt, mert remekül sakkozott, és 75—78 éves korában szimultán versenyben öt-hat férfit vert meg. Ez annak a jele, hogy stratégikus tehetsége és kombinációs tehetsége is volt. Ilyen az élet is. Az, aki gyorsan akar karriert vagy pénzt csinálni, higgye el nekem, nem keres, vagy ha talál is egy alkalmat, az öt perc múlva meg is szűnik. Az élet, azt hiszem, abból áll, hogy az ember nyugodtan úgy építse föl, mint egy házat, követ kőre. téglát téglára, míg elérkezik a tetőhöz. De vannak emberek, akik hirtelen a tizedik emeleten vannak, meglepő módon, senki sem tudja, hogy miért, de öt nap múlva, vagy öt óra múlva már a pincébe esnek. — Hogyan tudta ennyire megőrizni magyar nyelvének tisztaságát? — Az én anyanyelvem magyar. Az apám nem is tudott más nyelven, mint nagyon rosszul németül, úgy, ahogy egy K und K tisztnek meg kellett tanulnia a katonai szolgálat alatt. Az apám gyönyörűen beszélt magyarul, kicsit paló-Nagel Lajos átnyújtja VI. Pál pápának a Ciprusi ikonok című könyvet cos kiejtéssel, amit élete végéig megtartott. Jómagam az első gimnáziumot még az iglói magyar gimnáziumban végeztem. Amikor először leptem be az iglói gimnázium első osztályába, leültem az első padba. Pár perc múlva megjelent egy nálam magasabb, sovány fiú, és leült mellém. Azt kérdeztem: hogy hívnak? Bruckner Győző — felelte. Mi az apad? — kérdeztem. O a latin tanárunk — hangzott a válasz. Hát így ismertem meg a Brucknert, és a Bruckner papáját, aki később a római jogot adta elő az egyetemen. — Mi, az egész osztály természetesen magyarul beszéltünk. Amikor az első magyar dolgozatomat írtam, magyar irodalom tanárom mindig azt mondta, hogy tele van germanizmussal. Erre kezdtem klasszikusokat olvasni, és annyira olvastam a regi klasszikusokat és olyan szavakat kezdtem használni, amilyeneket, azt hiszem már 150 éve nem használtak Magyarországon. És ezt a tulajdonságomat megtartottam. Mostanában évente talán kétszer beszélek magyarul, tíz percig vagy húsz percig, esetleg a feleségemmel, aki jól-rosszul megtanult magyarul, amikor néprajzi gyűjtéssel foglalkozott és a francia követségen a kulturális osztályt vezette. A feleségem elég jól megtanult magyarul, rengeteg szót ismer, és azt mondja, hogy a magyar nyelv szép nyelv, mert vannak olyan szép szavai, mint „zúzmara”, „fülemüle”. — Amíg az ember az édesanyjához ragaszkodik, ragaszkodik ahhoz a nyelvhez is, — ha van benne némi emberség, és némi nemesség — ame. lyen először beszélt. És ez az ember ragaszkodik ahhoz a földhöz is, ahol született. Én higgye el, nagyon meg vagyok mindig hatva, ha ide jövök. Itt éltem le életemnek egy részét. És ha elmegyek Iglóra és Lőcsére ugyanúgy meg vagyok hatva. — Mit gyűlöl leginkább az életben? — Nem mondhatom azt, hogy valamit gyűlölnék, de a középszerűséget nem szeretem. — Jó emberismerőnek tartja ön magát? — Nem, sajnos nagyon sokszor tévedtem emberekben, akikben bíztam és hittem, és akik elárultak, akik gonoszak voltak velem szemben. — Elégedett-e a munkájával? — Kérem, az embernek a sikereit az olvasók ismerik, de a balsikereit nem. Higgye el, hogy egy ember életében sokkal több balsiker van, mint siker. És ezeket a balsikereket el kell bírni, el kell tudni viselni. Ez a legnehezebb. Én nem tudom, hogy boldog vagyok-e? Én egy dilettáns könyvkiadó vagyok, mert soha könyvkiadó vállalatban nem dolgoztam. Jómagam egyhez értek, talán. Meg tudom mondani tíz oldal olvasása után egy kéziratról, hogy azt tehetséges ember, vagy téhetségtelen írta. Ha bemegyek egy múzeumba, és látok egy 2500 éves törmeléket és egy fejet, akár Athénban vagy Ázsiában egy Buddha-fejet, akkor biztosan ki tudom választani a kettő, a három közül azt, amelyiket művész csinálta. — Ez az, amihez egy kicsit értek. De hogy boldog vagyok-e ezzel a munkásságommal, nem tudom. Csinálom, mert semmi máshoz nem értek. RAPCSÁNYILÄSZLÖ (A Magyar Rádióban elhangzott interjú nyomán.) A A közelmúltban jelent meg BAJOMI LÁZÁR ENDRE kötete, mely mintegy száz szöveget közöl, s több mint három évszázadot ölel fel. Mint a szerző kifejti, a kötet azt bizonyítja, hogy kitartó Párizs-kultuszunk általában nem fajult holmi majmolássá, feltétel nélküli fegyverletétellé az idegen Bábel vagy „Bakony" előtt. Sőt! - s ez Párizs-járásunknak tán legbecsesebb vonása — a francia fővárost csodáló magyar hangok nem vesztek bele a kozmopolita zsolozsmába, hanem olykor éppenséggel ércesen zengő nemzeti szózatként csengtek. Irinyi és Ady, Wesselényi és Kuncz — mind azért vetette vigyázó szemét erre a városra, hogy javító és újító pillantását a magyar tükör magyarul verje vissza. Szathmári Király Adám becses „Naplókönyve”, melyet Rákóczi bujdosásairól írt, tartalmazza ezt a kis gyöngyszemet: „Ez elmúlt napokban történt Párizsban egy rendes Komédia, egy Főrendbeli Apátúr és egy Festő között. Az Apátúr régtül fogván szeretője volt a Festőnének, ki is mindétig szerencsés volt az Aszszonnyal, az Festő hihetetlensége miatt; mindazonáltal, mikor az bizonyságok és az meg jelentőknek sokasága miatt meggyőzettetett volna az Felesége ellen az Festő; magát útra menni tettette; kinek mihent elmenetelit megtudta az Asszony által az Apátúr, mindjárt compareált, úgy hogy az estve eljüvén, az vacsora után Apátúr Uram Asszonyom mellé le is heveredett. Midőn már az dolgot teljességesen meglenni gondolta volna az Festő: incognito haza lopódott, az holott az maga Mester-Legényeitől bizonyos hírt hallott az Apátúr felől; ez igen esen az házban megyen, csendesen, az maga öt legényeivel, az holott Apátúr Uramat Aszszonyommal az ágyban kapta. Ki is mind az a kettőjöket becsületesen köszöntötte, és az Apátúr, jóllehet az Asszonnyal már vocsorált légyen, újabb vocsorára hívta, az holott az vacsora felett mindenféle tisztességes szíveli barátságot mutatott az Apátúrnak és az Asszonynak az Festő. Vocsora után penig az Festő az Feleségével új óbban bezárta az Apátúrt egész éccakára; úgy másnap idején hozzájuk menvén, az ágyban becsületesen köszöntötte mind a két személyt. Ebédre jutván, az jóltartás között az Festő teljes barátságot mutatott új óbban az Apátúrnak és az Feleségének, mindazonáltal az ebéd után az Festő fürdeni hítta az Apátúrt, mivel az sok munka után megfrissítés kí-14
