Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-06-16 / 12. szám
el. Hát nem volt miből... Én meg, akár a koldus, úgy kísértem ki szegényt. Jobb is, hogy nem látta. Negyvennyolcban termőre fordult a barackos. A szőlőn is volt. Nem sok, de volt. Gyümölcsöt eszegettem kenyérrel. De árulni is volt. Olyan szépen árultam, abban az évben sírkövet tudtam állítani a feleségemnek. Gépet vettem, hátipermetezőt meg ekekapát. Meg felpadlóztattam a szobát. Ne legyen olyan szegényes. Olyan cselédszagú. Engem ugyan nem bántott, de gondoltam, hatvanon ugyancsak túl vagyok, majd jó lesz a húgom gyerekeinek, ne menjenek földes szobába. De akkor elkezdett a nyakamra járni egy illető, hogy rossz helyen van a barackosom, út lesz arra, éppen beleesik, nagyon rossz helyre telepítettem. — Ki kellett vágni? — A fákat? A kezemet inkább. De nagyon megijedtem. Üt? Azt kijelölik, az ellen nincs apelláta. Mit tehetnék? Mondtam ennek az illetőnek, simítsa el valahogyan, nem sajnálok némi áldozatot. De azt mondta, az én nevemre nem járhat ki semminő engedélyt, csak a maga nevére. Nincs más hátra, csináljunk szerződést, hogy ő megvette tőlem a barackost: persze, svindli az egész, mihelyt elintézte, hogy ne legyen út, széttépjük a papírt, s én valamiképp meghálálom neki, hogy fáradozott az ügyemben. Ódzkodtam is, meg közben azt is gondoltam, milyen jóravaló ember, nyakába veszi más gondját. Hát csak aláírtam aztán a szerződést, lépjünk egyet, el ne vegyék mind a kettőnktől. — És? Megcsinálták az utat? — Nem. Nem is akarták. Megtudtam, hogy eszébe se jutott senkinek, máig sincs arra semmilyen út. Becsapott a gazember. Elmentem hozzá, míg a haragom tartott, na; te piszkos, ha már hazudtál, gyorsan tépjük el a papírt, aztán egy kicsit számolok veled. De nem tépte el a papírt, elő se vette, hiába estem neki, már vagy harminc pofont adtunk-kaptunk, a papír nem volt sehol, ő meg kilökött engem. Az ügyvédjét küldte rám, mikor adom át neki a barackost. — De nem adta? — Muszáj volt. — De lehetetlen! Hiszen a föld ... és ... — Én már megtanultam, semmi sem lehetetlen. Följelentettem azt a piszkost. Ki is derítették róla, hogy Jutáson végezte az altisztképzőt, az egyik nagybátyja meg nyilas volt, de az én igazságomat nem bírták kideríteni. Neki ítélték a gyümölcsöst. A bíró feltartotta a szerződést: ez a maga aláírása itt? Az enyém, mondtam. Tovább is mondtam volna, de nem volt rá kíváncsi, ha az én aláírásom akkor szabályos a szerződés, mit okoskodom. — Most is az övé? — Nem. Már rég nem. Eladta, tagosítás előtt, olyan esze volt ennek a piszkosnak, mindig kimászott a bajból. — Hát maga? — A község adott egy darab földet, lent a laposon. Üreset, mint a tenyerem. De másmilyent nem tudott adni. Almának jó volt ez a föld, almát tettem bele. Meg málnát. Rengeteg málnát. Kilencszázötvenben nekem annyi málnám volt, két fuvarossal hordattam eladni. Pénzre keltem, pénzre feküdtem, ötvenegyben az alma is oeütött, házat vettem, kétszobás szép házat, még mindig volt pénzem. még mindig... akkor aztán rátettek a kuláklistára. — Magát? — Engem. — De hiszen tudták! — Tudták. De a jövedelem... Még aki sajnált is, a jövedelmet sokallta. Hogy lehet az. hogy én mindig talpra állok! És megszedem magam. így hát rátettek a listára. Ötvenkettőben gyönyörű virágzásban álltak a fáim, olyan tavaszra nem is emlékszem, csupa virág volt mindenik fám. Akkor kellett odahagyni a gyümölcsöst. Adtak más földet, az én almásomat meg betagosították. Akkor azt gondoltam, nincs tovább. Még egyszer nem kezdek. Kifogyott belőlem az erő, annyi küszködés után, meg már a hetven felé jártam, hát nem. A lábam is törjön el, ha arra vinne, ahol az új földemet kimérték. Egyszer, nyáron, mégis arra vitt. Ki a határ szélire; legmesszebb a falutól. Na, gondoltam, jó messze taszigáltak az első földemtől, csak tudnám, mivel érdemeltem. De mikor huzamosabban néztem azt a darab csupasz földet, hát megint csak, ez nem maradhat így. Meg mit is csinálnék? Napszám? Vagy mi? Vén vagyok én már ahhoz, elég is volt belőle, hogy nékem kiadják a munkát. Hát csak nekifogtam. Fura föld volt az a határszéli, a vége púpos, egy dombocskára türemlett fel, a közepén horpadás, az alja szép sima. A púpra szilvafákat ültettem, duráncit, száztízet. A horpadásba egrest, málnát, szélről diófákat, a simára szőlőt. Ugrattak a falubeliek, megint kulák leszel. De elvetettem a gondját, legyek akármi, csak a fák nőjenek. Nekem a vasárnapom abban telt, hogy leültem a föld végére, és néztem. Sorba. Végig a diófákat, a szilvát, az egrest, a málnát, a szőlővesszőket mind. Aztán elölről. Ezzel én nem bírtam betelni. Mert amit láttam, mind az én kezemtől növekedett. A mezőőr, Ángyás János, megszólított egyszer. Mi baja, Józsi bácsi, hangosan társalog itt egymagában. Vélte, a fáimnak beszélek. Lehet. Nem tudok róla. De lehet, ötvenhatban olyan szüretem volt, még olyan sose volt. Gyönyörű. Akkor ősszel meghordtam trágyával az egész földet, vettem, mert nekem nem volt, és nagyon jól meghordtam, ezzel a fura földdel nem jártam rosszul. De ötvennyolc őszén egybeállt majd az egész hektár. Téesz lett minden. Jöttek hozzám. Álljon be, Józsi bácsi, eleget küszködött, magányoskodott, elég volt abból. — Beállt? — Nem. Öreg is voltam már, hetvenen felül. Meg ilyen az ember. Ez egyszer nemcsak a földemet akarták. Engem is. Főkertészi állást ígértek... — Brigádvezetőit. — Azt. Mindegy. De akkor egyszerre kifakadt belőlem a sok régi hercehurca. Akkor én vágtam oda nekik a földemet, nesztek, vigyétek, mit bánom én, úgyis felfordulok, hát minek az egész. Olyan indulat volt bennem, ordítottam, ök is megsértődtek, én is. Nem szóltunk többet egymáshoz. Én meg csak éltem, tartott a pénzem, én már földhöz nem nyúlok többet. Harmadéve aztán jött ide egy új elnök. Jól körül se nézett, már szidta a buta istenünket, miért dugdostuk a gyümölcsfákat szanaszét a határba, miért nem raktuk egy helyre, lett volna valami képe, valami nagyüzemi képe. Megmondták ennek az elnöknek, hogy azt mind én ültettem, s nem egyszerre, hanem háromszorra. Eljött hozzám. Bujnyik nézésű ez az ember, csak úgy vakkantott pár szót, mit szívóskodom vén fővel, meg efféléket. Azt mondtam, ez az én dolgom. Hát jó, legyen, maga vén hörcsög, ha csak mérgelődni tud. Csak úgy az ajtóból kérdezte már kifelé menet, kellene-e valami. Heccből mondtam, mert csakugyan mérges voltam, adjon egy kis dinnyeföldet, az országút mellett. Tudtam, úgyse lesz belőle semmi. Ha akarná is az elnök. Az út mellett szép táblákban van a föld, onnan nem lehet kihasítani valami kis darabot. De kihasították. Jönnek egy nap. Józsi bácsi, ez a dinnyeföldje. Mi a fene? Hát ha már van, dinnyézzünk. A járás vakarózott, micsoda hülyeség ez a dinynyeföld a nagy tábla sarkában, egy ember a járástól háromszor is körüljárta, mintha máshol nem működne a lába. De az elnöknek felfelé is bujnyik nézése lehet, nemcsak lefelé, mert a járás elhallgatott. Hát ez az egész. — Hogyhogy az egész? — Igaz, a végét még nem mondtam. Két éve, amint elkezdték szedni az epret, hoztak nékem egy jó kosárral. Ez mi? Ez, Józsi bácsi, a magáé. Jó, de hát kitül, miért? Az elnök rendelte, az első szedésből ezentúl kijár egy-egy kosár mindenféle gyümölcsből, amit maga nevelt. — Érdekes. — Az. Kicsit későn, de mégis. Meg az is megfordul a fejemben, mi lett volna, ha nem ez az elnök jön ide, hanem másik. Másféle. De ez jött. Na, most már mindent tud? így van nékem eprem, málnám, körtém, barackom, szőlőm, almám, még dióm is. Egy keveset elfogyasztok. De mindet nem tudom, öregségemre végképp kisétkű lettem. Eladom. Nemsokára megkapom a szőlőmet, nagyon jó, édes saszla, ha erre jár, nézzen ide. — Okvetlenül. — Ha még élek. Mert nyolcvan után minden napot ajándéknak tekint az ember. Nyolcvan után már nem lehet tudni, meddig. A fáim tovább élnek, az egyszer biztos. Én már rég nem leszek, a fáim még mindig ... Na, de menjen, ha siet. Ha én mind csak szaladtam volna életemben, egy szőlővesszőt nem értem volna rá a földbe dugni. 19
