Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-04-07 / 7. szám
Két régi ismerős ül a Magyar Hírek szerkesztőségében: Dégh Linda, az Amerikában élő ismert magyar néprajztudós, az Indiana University néprajz tanszékének professzora és Vázsonyi Endre, aki ugyanezen az egyetemen a Nyelvtudományi és Szemiotikái Kutatóintézet tudományos munkatársa és nemrégiben nyugalomba vonult helyettes tanszékvezetője. Nemcsak házastársak és egyetemi kollégák, hanem számos tudományos munka, többek közt amerikai magyar csoportokkal foglalkozó művek szerzőtársai is. Sz. M.: Mi hozta Önöket haza, tizenöt év után? D. L.: Ügyszólván minden. A rokonok, barátok, volt pályatársak. Ezenkívül én nagyon vágyódtam már arra, hogy viszontlássam az egyetemet, ahol valamikor tanultam és tanítottam. Meg akartam látogatni az akadémiai néprajzi kutatócsoportot is, amelyet mai formájában nem ismertem. Vonzott a gazdag magyar tudományos élet, amelynek a fejlődését az utóbbi időben csak a távolból kísérhettem figyelemmel. Nagy fájdalmamra, egykori tanáromat és igaz barátomat, Ortutay Gyulát már nem találtam életben. V. E.: Engem különösen az anyanyelv vonzott haza. Persze, Amerikában is van alkalmam magyarul beszélni, de olyan helyre vágyódtam, ahol mindenkivel magyarul beszélhetek. Mindkettőnk ambíciója, hogy sem a kiejtésünkről, sem a szóhasználatunkról ne ismerje fel bennünk senki a régóta Amerikában élő magyart. Ez nem mindig könnyű, mert távollétünk ideje alatt sok új szó keletkezett, sok régi pedig kiment a divatból. Sz. M.: Van sajátos magyar kutatási területe annak az intézetnek, amelynek ön a munkatársa? V. E.: Az intézet, amely főleg a szemiotikának egyik nagy nemzetközi centruma, nem egyes nyelvekkel, hanem általános nyelvtudománnyal foglalkozik. Kiadói osztálya azonban — a körülbelül százötven kötetes ural-altáji sorozat keretében — sok magyar müvet adott ki. Így például, facsimile kiadásban megjelentettük több klasszikus magyar tudós: Gyarmathy Sámuel, Sajnovics János, Szenei Molnár Albert, Budenz József, Erdősi Sylvester János és mások alapvető nyelvészeti műveit. Sz. M.: Ügy tudom, hogy az amerikai magyarok nyelvével is foglalkozott.. . V. E.: Megszerkesztettem egy magyar csoport nyelvi és kultúrtörténeti lexikonát. Érdemes megemlíteni, hogy egyes szemelvényeit annak idején bemutatták a Bloomingtonba ellátogató Kodály Zoltánnak, aki sok jó tanácsot adott. A lexikon körülbelül háromezer címszót tartalmaz, s hamarosan megjelenik. Ez a könyv mintegy mellékterméke annak a sokéves néprajzi, szociológiai, kultúratörténeti kutatómunkának, amelyet különféle magyar településeken végeztünk. De ennek inkább Linda a gazdája. Sz. M.: Szeretnék erről többet hallani. D. L.: A rendes tanszéki munkától függetlenül, az egyetemi szünetekben, az egyetem és más tudományos intézmények támogatásával, rendszeres tanulmányokat folytattunk több településen az Egyesült Államokban és Kanadában. Egyetemünk néprajzi intézete 1964 óta rendszeresen kutatja a környékbeli nemzetiségi csoportok kultúráját. Egy magyar csoport volt az első, és ez lett aztán a minta a további kutatásokhoz. Sz. M.: Hol folyt ez a munka? Az anyanyelv vnnzásában Vázsonyi Endre és Dégh Linda FOTO: NOVOTTA FERENC D. L.: Az első években a Chicago környéki ipari városokban, az úgynevezett Calumet vidéken. Csak ezen az egy helyen körülbelül százötven olyan magyar ember részletes élettörténetét, néprajzát, vallomásait, szokásaira, világnézetére jellemző megjegyzéseit gyűjtöttük össze, aki a század első negyedében érkezett Amerikába. Sz. M.: A gyűjtés során mire helyezték a hangsúlyt? D. L.: Engem, természetesen, elsősorban a néprajz érdekelt. V. E.: Engem pedig a társadalmi kapcsolatok. Az emberek és csoportok közötti érintkezés és annak nyelve. Sz. M.: Eddig egyszer sem használták a „bevándorló”, vagy „immigráns” szót. Mi ennek az oka? D. L.: A század elején meg a korábbi években Amerikába érkezett legtöbb magyar nem volt igazi bevándorló, hanem inkább migráns munkakereső, aki nem akart itt végleg megtelepedni. Volt, aki elérte, amiért jött: megkereste azt a kis pénzt, amelyre szüksége volt, és hazatért. És volt, aki — személyes okból, vagy külső körülmények miatt — nem mehetett haza. Ezek közül került ki a legtöbb adatközlőnk. V. E.: Akik átmenetinek tekintették az amerikai tartózkodást, azok még a legszükségesebb mértékben sem igyekeztek a környezethez igazodni. így aztán az átmenetinek tekintett élet csakugyan átmeneti jellegű maradt. Sokan évtizedeken át sem tanultak meg angolul. Helyette angol szavakkal kevert torz csoportnyelvet sajátítottak el, amelyet sem angol, sem magyar nem ért meg. D. L.: Egy idős asszony egyszer odasúgta nekem: „Én ötven éve vagyok itt vendég.” Egy nyolcvanon jóval felüli férfi pedig, aki a század eleje táján érkezett, őszinte reménykedéssel azt mondta, akárhogy is, „egyszer majd” mégiscsak hazaköltözik Magyarországra. És ez nem kivétel. Sz. M.: Mennyire őrizték meg a hagyományokat, a magyar népi kultúrát ezek a migráns-„immigráns” magyarok? D. L.: Nem egyszerű a válasz. Van, amit megőriztek, van amit nem. A helyi rádiók „magyar órái”, az Amerikában készült népies gramofonlemezek, innen-onnan szedett álhagyományok utánzása — és persze, az idő múlása is — sokat változtatott az óhazából hozott népi hagyományokon. Mégsem beszélnék „elrontott” magyar kultúráról, hanem inkább sajátos körülmények között kialakult sajátos amerikai-magyar kultúráról. Sz. M.: Igaz-e, hogy itt az utolsó perc az amerikai magyarok kultúrájának megfigyelésére és megmentésére? D. L.: Ha ezt a kultúrát úgy keressük, hogy azt kérdezzük, ki, mire emlékszik, ki mennyit őrzött meg változatlanul abból, ami hazulról származik, akkor, bizony azt kell mondani, hogy igen, itt az utolsó perc, vagy legalábbis az utolsó előtti. A régi kultúra azonban nem múlik el nyomtalanul, hanem módosult alakban, mint egy csoport kultúrája él tovább. Megvan a képessége arra is, hogy kedvező körülmények között ismét az eredetihez közeledjék. Ilyen kedvező körülmény, hogy a gyökerek keresése most Amerika-szerte egyre általánosabbá válik. De ennél is fontosabb, hogy az amerikai csoportoknak újabban több lehetőségük van rá, hogy megismerjék a mai magyar kultúrát, ami nem marad hatás nélkül. Ebben az értelemben nem „utolsó percről”, hanem „első percről” beszélhetünk. Sz. M.: Miben látják a sürqős tennivalókat? D. L.: Nagyon jó volna megszervezni az amerikai magyar közösségek rendszeres néprajzi feldolgozását. A gyűjtés során azt láttuk, hogy bőven van még további gyűjteni, tanulmányozni való. Sz. M.: A nyelvoktatás terén mi a legsürgősebb? V. E.: Mi nem annyira a tennivalók megállapítására, mint inkább a jelenlegi állapot feltárására törekedtünk. Ezért nem tudom, hogy most gyakorlati tanácsokat adhatunk-e? Természetesen az anyanyelv oktatása rendkívül fontos feladat. Nem is mindig a beszélt nyelvben találtunk fogyatékosságokat, hanem gyakran csak az írásban és olvasásban. Iskolázott emberek, akiknél nem probléma az angol írás-olvasás, gyakran analfabéták, ha magyar levelet kapnak, különösen, ha arra válaszolniuk is kell. * Vázsonyi professzor és felesége is — főként a paraszti bevándorlókkal, nagyobbrészt az első generációval foglalkoznak. De azért keresik az érintkezést a fiatalabbakkal, a második, sőt, harmadik generációsokkal is, akik többségükben már itt születtek vagy nevelkedtek. Ezek közül is sokban él a vágy, hogy szüleik, nagyszüleik óhazájával megismerkedjenek. SZ. M. 15
