Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1979-03-24 / 6. szám

BOLDIZSÁR IVÁN

f%ü

HOjjCá

PESTI GRAFFITO. Dán barátomtól megkérdeztem, mi érte a legváratlanabbul Budapesten. Azt felelte, hogy egy plakát. Nem kell gondolatolvasónak lenni, hogy kitaláljam: melyik plakátról van szó. Az utóbbi napokban megjelent Budapest házainak falain és hirdetőoszlopain két óriási meztelen férfi láb, a talp felől fotografálva. A hozzá tartozó férfiú ágyban fekszik. Erre gondolt? — kérdeztem. „Erre, erre, de honnan tudta?”

Onnan, hogy ez a plakát nekünk, „bennszülötteknek” is feltűnt. A két meztelen férfi végtag folytatását nem látjuk, paplannal van letakarva, tulajdonosa nyilván alszik, lábához cédula van akasztva, rajta női írással a következő szavak: „Drágám! Leszaladtam a Flóriánba.” Aláírás helyett a hölgy egy rúzsos csókot nyomott a papír aljára.

Szemet vonzó, mulatságos, szinte izgalmas plakát. A Flórián, mint Budapesten e plakátok elődeiből mindenki tudja, új áruház Buda régi, újjáépülő részében, Óbudán. Megismertetése egy másik plakáttal kezdődött. Az ajtókilincsre akasztva egy kis cédulán a férj közli feleségével, hogy lement a Flóriánba.

Dán barátom megmondta, hogy álmában sem mert volna elképzelni ilyen vidám, kissé szabados hirdetést egy szocialista ország fővárosának falain. Megint a régi nóta: nyugaton az emberek fejében él egy vidám, cigányzenélő, csárdást táncoló hagyományos kép Magyarországról, és ugyanakkor egy másik a hidegháború idejéből: minden komor, szigorú és kedvetlen. Karon fogtam barátomat és le vittem a Kossuth Lajos térre, a Néprajzi Múzeum mellé, ahol építkeznek, és ezért a fapalánkon bő hely van a plakátok számára. Vagy száz méteren több Flórián-plakátot is ragasztottak. Aki ismeri a budapestieket, előre is kitalálhatta, hogy a talp mellé helyezett cédula üres felülete nem maradt beíratlanul. Tele is van már a város új graffitókkal. Az egyiken az ismeretlen író folytatta a szöveget: „Addig aludj jól.” A másikon férfiírás: „De gyere haza hamar.” A harmadikon női írás: „Unalmas vagy, nem is biztos, hogy hazajövök.” A negyediken megint férfiírás: „Máskor ne szökj meg.” Az ötödiken megint férfiírás, de ezt már nem merem idézni, igazi graffito: lemásolhatatlan. Legfeljebb Brassai, a Párizsban élő nagy magyar fotóművész merné lefényképezni és közölni, ha a pesti falfirkálásokat is albumba gyűjtené, mint a párizsi graffitokat.

FIRKÁLÓFAL. Budapest Kelenföld kerületének új városközpontját már úgy építik fel, hogy a gyermekekre gondolnak és ezzel együtt természetesen a szülőkre, és már kevésbé természetesen, de a mai korhoz nagyon illően a nagyszülőkre is. Az új lakótelep központjában ugyanis nem városháza lesz, nem is színház vagy áruház, hanem hatalmas játszótér. Persze a hivatalos épületek, a színház, az ellátási gócok sem lesznek messze tőle, de a park, a focipálya, a csúszda, a hinta, a biciklizőhely és a — firkálófal a város szívébe kerül.

Fiatal tervezőmérnökök és mérnöknők, akik néhány évvel ezelőtt még maguk is játszottak és a város belsejében a játszótérhiánytól szenvedtek, most sorra terveznek olyan játszóparkokat, amilyenekben ők szerették volna gyermekkorukat eltölteni. Így találták ki a firkálófalat, hiszen falra firkálni nemcsak a felnőttek szeretnek. (Lásd: Flórián.)

A gyerekek tehát írhatnak, rajzolhatnak, mázolhatnak erre a falra, ceruzával, filctollal, vízfestékkel, sőt zsírkrétával is, pedig azt nem nagyon lehet lemosni. Mint egykori falfirkáiénak csak az a kételyem támadt, vajon a gyerekeknek most is kedvük lesz-e a falat rajzokkal, ábrákkal, pajkos szövegekkel teleími, amikor már nem tilos? Hiszen amióta eltüntették a parkok gyepéről „A fűre lépni tilos” táblákat, gyereknek is, felnőttnek is egyszerre kisebb az ingere, hogy a füvön

sétáljon. Talán úgy lehetne megoldani, hogy felállítják a firkálófalákat és ráírják: „Falra firkálni tilos!”.

TÜNDÉRMESE. Ha már gyerekekről beszélünk, hiszen nemzetközi gyermekév van, elmondok egy tündérmesét. De óvom az olvasót: a cím csalfa. A budapesti rádiónak minden szombaton van egy politikai magazinja, amelynek „168 óra” a címe. Azért százhatvannyolc, mert ez hétszer huszonnégynek a szorzata. A műsort sokan hallgatják, főképpen élesen bíráló riportjai, szigorú kommentárjai, pontos nemzetközi elemzései kedvéért. Egy hónappal ezelőtt a 168 óra riportere ellátogatott a budapesti mentők Szobi utcai kórházába és finoman szólva nem kielégítő állapotokat talált. Nem a mentők munkájával volt baj. A mentőautó sofőrjei, ápolói és természetesen orvosai ennek a hősies munkának a magaslatán állnak Magyarországon. A mentőkórházba egyébként csak a legsürgősebb esetben, vagy más kórházak zsúfoltsága miatt viszik be a sérülteket és a betegeket. Az épület maga régi és a város alaposan kinőtte. Magyarországon mindenki tudja, hogy kórházépítésben, különösen Budapesten, lemaradtunk. A mentőkórházban is, panaszolta a rádió újságírója, sok helyütt rosszak a vízcsapok, elavultak a fürdőszobák, rozogák az ágyak, a falakat újra kellene meszelni, az ajtók zárait megcsinálni. A rádió megkérdezte a mentőkórház igazgatóját, hogyan lehetséges ez. Az igazgató a mai Magyarországra sajnos jellemző gyakori választ adott: nincsen építőipari kapacitás, pedig az elhanyagolt kórház őt bántja legjobban. A 168 óra szerkesztője egyszerre fordult az egészségügyi és az építésügyi miniszterhez, gyors közbelépésért. Jelezték azt, hogy néhány hónap múlva újra elmennek a kórházba.

Csak néhány hétig kellett várniuk. Egy nagy építőipari vállalat dolgozói maguk jelentkeztek, hogy társadalmi munkában, tehát ingyen, szabad idejükben renbehozzák a kórházat. Két hétvégén „megszállták” a kis kórházat, megjavították a vízcsapokat, rendbehozták az egészségügyi berendezéseket, újrafestették a vaságyakat, ahol lehetett kimeszelték a falakat, megcsinálták a zárakat, ha kellett, a villanyt is.

Valóság is lehet tündérmese. Például akkor, ha olyan ritka, hogy a mesebeli tündér megbirizgálja a toliamat és írat róla.

20