Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-03-24 / 6. szám
kát! —, s gondolatban talán elkalandozott. Felidézte azokat a pillanatokat, viszonthallotta azokat a tapsokat, amelyek innen, a ligeti Körszínháztól alig néhány száz méterrel odébb, a réges-rég lebontott Erzsébetvárosi Színházban csendülték fel. Amikor Gombaszögi Ella és Kiss Manyi, Csontos Gyula és Fejes Teri, Jávor Pál és Rátkai Márton társaságában szórakoztatta Pestet és Budát, az egész országot. Micsoda előadások voltak azok! A Körszínház előadása után eltűnt, és már csak a rossz s a még rosszabb hírek jöttek Budáról, a Deres utcai Honthy-villából. Beteg lett, kórházba szállították. A rendszeretetéről nevezetes Honthy Hanna drámai küzdelmet vívott a megsemmisítésére törő betegségekkel, amelyek egyre nagyobb területeken támadták. A legyengült szervezet végül is alulmaradt a küzdelemben. Mert nem adta könnyen magát. Mindent elkövetett, hogy a folyamatot — amelynek végén ott tornyosult az elkerülhetetlen — lelassítsa. Akik közelről is látták ezt az elszánt és vad csatát, megdöbbentek. Hát ilyen anyagból gyúrták a mindig gyenge, a légies primadonnát? De akik ismerték pályáját és életét, jól tudták: mindvégig ilyen volt. Ilyennek kellett lennie. Egész hosszú élete szakadatlan harc volt. Eleinte azért harcolt, hogy az első lehessen, s amikor felérkezett a csúcsra, azért küzdött tovább, hogy megtartsa helyét, pozícióját, elsőbbségét. Nem volt olyan egyenes vonalú a pályája, mint sokan gondolják. Lépten-nyomon csalódások érték. 1912-ben, mint másodéves színiiskolást, szerződtette az akkori Népopera, de első munkahelyén ellenségesen fogadták. ..Nagyon édes, kellemes hangja van, de a Népopera túlságosan nagy a maga kis hangjához!” — hallhatta a tehetségét kétségbevonó tűszúrásokat. Vidékre ment felejteni, és — tanulni. Előbb Pozsony, majd Debrecen volt állomáshelye. Amikor a cívis városba megérkezett, kétkedő pillantások kereszttüzébe került: ,,Ez fog nekünk pénzt keresni? Komlósy Emma után ez fogja a Csárdáskirálynőt énekelni?!.” Nem hagyta magát. Két év alatt nehéz és megfeszített munkával felküzdötte magát, és a város kedvence lett. Pénzt keresett a színháznak. nem is keveset. 1920-ban, amikor a debreceni színtársulat Pesten, a Fővárosi Orfeumban vendégszerepeit, Honthy Hanna már címlapot kapott a Színházi Életben, majd szerződést a Szerecsen (ma Paulay Ede) utcai Revü Színházhoz. Wertheimer Elemér, a Revü Színház igazgatója éppen csak aláírta első fővárosi szerződését. amikor csődbe ment, és színházát felajánlotta Beöthy Lászlónak, az UNIÓ részvénytársaság vezérigazgatójának. Beöthy korholva fogadta Honthyt: „Nézze meg az ember, egy egész színházat kel megvásárolnom, hogy végre a primadonnám légy!” 1921 január utolsó napjaiban Blaha Lujza nevét írta homlokzatára a Szerecsen utcai színház. A megnyitó díszelőadás fényét emelte, hogy a Nagyasszony, Blaha Lujza is megjelent, akit a fiatal Honthy Hanna vezetett be a színpadra. Jelképesen átvette tőle a stafétabotot, amelyet becsülettel és hittel vitt tovább fél évszázadig. Egyedülálló teljesítmény volt ez. A Honthy-legendák, amelyek már életében körülfonták, nem kitalált mesék, nem is reklámfogások voltak. Két órával az előadás megkezdése előtt Honthy már ott volt öltözőjében, neki ugyanis éppen ennyi időre volt szüksége, hogy testileg és lelkileg felkészüljön a közönséggel való találkozásra. Olyan alkatú színésznő volt, aki lassan, fokozatosan ringatta magát bele egy másik, egy nemlétező világba, amelyet az operettek lazán egybefűzött cselekménysora és lágy, ívelő dallamvilága teremtett meg. Szerette maiga körül a rendet, a szervezettséget. 1939-ben a fasiszta fajvédő törvények a pesti színházi világot is megtizedelték: a legjobb írókat, muzsikusokat és színészeket leparancsolták a színpadról. Honthy Deres utcai otthona valóságos színházi műhellyé alakult át ezekben az években. Odahívta a kenyér nélkül maradt Mbrettistákat, és közösen, együtt formálták, építették azokat az operetteket és zenés vígjátékokat, amelyek sikeréből egy kevés melegséget és barátságot, s alkalomadtán pénzt is juttatott nekik. Nagyszerű színpadi érzéke volt, kitűnő rendező és dramaturg is lehetett volna. Pontosan tudta, mikor kell megfordítani a nézőtér hangulatát, hogyan kell kíváncsiságot kelteni és azt jól kiaknázni. Ismerte partnereit is. Tudta például, hogy Csortos Gyulának az Erzsébetvárosi Színház nyári produkcióiban rendszerint kétféle szöveget kell készíteni. Arra az esetre, ha Csortos jókedvében van. illetve ha haragos és mogorva. Honthy a jókedvű Csortos számára sok-sok lírát rendelt, amely jól illett mackós bumfordiságához, míg ha kedvtelen volt, még azt a néhány mondatot is „dobta” vagy „ejtette”, amelyet többnyire fehér mandzsettájára írt fel, emlékeztetőül. Színháztörténetünkben párját ritkító eset: Honthy pályája az utolsó harminc esztendőben töretlenül ívelt felfelé! ötvenéves korában, a felszabadulás után az ország legnép1. Csortos Gyulával az Erzsébetvárosi Színház egyik nyári produkciójában FOTÓ: BOJAR SÁNDOR 2. A Fővárosi Operettszinház 1950-ben mutatta be Offenbach Gerolsteini nagyhercegnő cimű operettjét, amelynek címszerepét játszotta. Képünkön: Latabár Kálmán és Keleti László társaságában FOTO: BOJAR SÁNDOR 3. 70. születésnapján FOTÓ: VÁMOS LÁSZLÓ 4. 80. születésnapján FOTÓ: NOVOTTA FERENC szerűbb színésznője lett. 1949-ben, a színházak államosításakor a Fővárosi Operettszinház együttesében ragyogó idős, és tehetséges fiatal színészekkel körülvéve képes volt megtestesíteni a századelő nagy formátumú műfaját, az operettet. Ezekben az években szabták alkatához. igazították a testére azokat a szerepeket, amelyek minden mozzanatában a primadonnák primadonnája lehetett. A Gerolsteini nagyhercegnő Annája, a Luxemburg grófja Mme Fleuryja, a Három tavasz Hansija, a Havasi kürt Paraszjája és természetesen mindenekelőtt és mindenekfelett a Csárdáskirálynő Cecíliája nemcsak színészi pályájának kimagasló állomásait, hanem a műfaj legragyogóbb fejezeteit is jelentették. Honthy Hanna keresztülvitte a csodát, amelyre persze azelőtt is képes volt, hogy a szerepével összeforrva hiteles illúziót, hibátlan varázslatot nyújtson. Csakhogy míg a felszabadulás előtt jobbára rossz szövegekkel birkózott, az államosítás után értelmes, jól játszható szituációkat teremtettek számára. Akik ezekben az előadásokban, vagy akár közülük csak egyetlenegyben is látták, tudják: művészetének tartópillérei az áradó tehetség, a sodró temperamentum, a természetes játékosság voltak. Eljátszotta mindannak a karikatúráját, amit régen az operett jelentett, de úgy játszotta el, hogy soha, egyetlen percre sem lépett ki a műfaj keretei közül! Pompás humorával nemcsak elragadta, hanem meg is vesztegette nézőit. Sikerének és népszerűségének ezt a láthatatlan forrását nyolcvanéves korában is ki tudta még aknázni. A sok csoda között, amely vele kapcsolatban elmondható, talán ez volt az egyik legkülönösebb. S most, amikor már nincs közöttünk, csak hangja csendülhet fel, arra a képtelenségre is képes, hogy megszólalásának pillanatában egész alakja megelevenedjék. Személyes jelenléte nélkül, pusztán az emlékezetünkbe elraktározott élmények mozaikjából látjuk apró, kimért lépteit, kezében az elmaradhatatlan esernyővel, ahogy lassan, de határozottan belép a színpadra, megáll, hogy időt adjon a közönségnek, amely tapsával köszönti. Aztán megindul a rivalda felé: fejét lehajtja, szemének sarkából kipottyant egy könnycseppet, aztán egy másikat, mintha azt mondaná, itt vagyok, kedves közönségem, a tiéd vagyok. Neked áldoztam fel az életemet! BANOS TIBOR 19
