Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-03-25 / 6. szám

ILLYÉS GYULA

SIMON ISTVÁN

Most kezd a fa sátorozni, zöldarany kendő lobogni — házfalra árnyékot ír.

Hol van tél a szürkeséged? Mint pléhlemez, úgy átégett, átverte a klorofil.

Jöhet idő, hogy emlékezni bátrabb dolog lesz, mint tervezni bátrabb új hont a múlt időkben fürkészni, mint a jövendőben —?

Fényben mosdanak a házak, s tekintgetek, mily varázslat készül megint körülem.

A nap őrültként vihog rám, s karmesteri sugár-botján szédületes nagy ütem.

Mi gondom! — áll az én hazám már, védőbben minden magasságnál.

Csak nézelődöm, járok, élek, fegyvert szereztem, bűv-igéket.

Színnek int: az erdő kezdi rá s fényes oldal, csupa esztrádzenész — csipke, sombokor. Másodikra kezd szólni a madárhad, s a harmónia századiknál nincs sehol.

Már meg is osztom, ha elmondom, milyen e biztos, titkos otthon. Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit, köréd varázskor teremtődik.

Czinke Ferenc rajza

BABITS MIHÁLY

S gyönyörű ez! — unt-egyhangút félresöprő, százezer húrt megbondító új zene.

Tegnap a fa duzzadt ága üresen nyúlt a világba, s ma virággal van tele.

Ha új tatárhad, ha kufárhad özönli el a tiszta tájat, ha utaink meg csavarodnak, mint giliszta, ha rátapadnak:

Tavaszi szél

Ma virággal s majd gyümölccsel! Engem, kit a tél bűvölt el, tavasz, oldj fel, jöjj, segíts. Töltsd meg szívem olyan dallal, ami gyógyít és vigasztal sebzett embereket is.

te mondd magadban, behunyt szemmel, csak mondd a szókat, miktől egyszer futó homokok, népek, házak Magyarországgá összeálltak.

Tavasz van, vagy tavasz se még. Ez a nap olyan fiatal, mint kislány arcán a mosoly; szöveg nélküli könnyű dal, mely maga se tudja talán hogy a témája szerelem, csak a világba mosolyog gyanútlan, csalva, szűzien.

Dühöngő folyók kezesedtek, konok bércek — ezit ne felejtsed, ha megyünk büszke szájjal vissza, mint várainkba, titkainkba.

Int a karmesteri pálca, s ráhajol az orgonásra erős színek kórusa.

Indul minden az egy nyárért. Női a kert, már kövér árnyék dől tőle a kapura.

Ez a friss nap se tudja még hogy a földben zavart csinál amely nem lesz se szelídebb, se tisztább a tavalyinál; sötét csírák kéjeiről semmit se sejt; csak mosolyog s édessen ömlik mint a must mely bor lesz majd s égetni fog.

Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet, nem ölhet, mi csak ölne minket, mormolj magadra varázsinget, kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.

S vár, nézem, a bokros bodza: édes esteli dalokra hegyezve sok zöld füle, hogy rázendítsz majd, cigánya, ó, kis almanach-madárka, szépszóló fülemüle.

Égetni, részegíteni...

És úgy sugárzik ez a nap, mint egy új eszme, csupa fény míg nyájasan erőre kap.

Csupa fény, ígéret, jövő, olyan mint egy szebb, új világ tárt kapujának sugara, mely felé úgy tolong a vágy,

Míg a szabad mezőkön jártál, szedd össze, pajtás, amit láttál, mit szívvel, ésszel zsákmányoltál. vidám vitáknál, leányoknál.

Mint Noé a bárkában egykor, hozz fajtát minden gondolatból, ábrándok árvidt szerepét is, álmaid állatseregét is.

mint fényszomjas gyerekcsapat, vagy mint lesükből a sötét csírák tolulva fény felé nyomják a vad fű késhegyét, míg nemsokára proletár zászlóit emeli a gyom, mindent elöntve, mint király csarnokát a forradalom,

Lapuljanak bár ezredévig némán, mint visszhang, ha nem kérdik szavaid annál meglepőbbet dörögnek majd a kérdezőknek.

ha elzengett az olvadás vad ágyúharca, s a tömeg győz; a virágok fölveszik vérvörös jelvényeiket; a jégparkett földúlva rég, a padló csupa sár, latyak ... Hol a szelíd és tiszta láng? Tüzes diktátor lesz a nap. Szentségtörőn s illetlenül sáros csizmában egy paraszt staféta futkos a nagy ég kék templomívei alatt. Csizmáját szárogatja és hetykén fütyülve mond rekedt szókkal tüsszögtetön igaz s félőssen betyár híreket.

Figyelj hát és tanuld a példát, a messze hangzóan is némát, Karolva könyvem kebelemre, nevetve nézek ellenemre.

Mert ha sehol is; otthon állok, mert az a való, mit én látok, akkor is, ha mint délibábot, fordítva látom a világot.

(Szelényi László reprodukciója)Hincz Gyula rajza

CSANÁDI IMRE

Mélyen szállt, súrolva szinte rügygombos nyárfát, barkás füzet, súrolva töppedt kazlakat, udvarok fölött evezett.

Soha még ilyen áprilist.

Itt a Nyár! — hipp-hopp, beköszöntött. Meleg alkonyat pihegett termő-nyújtózó csöndöt.

Késve csaholták meglepett kutyák, kurrogva tyúkok inaltak — oda se nekik! vitte-vitte a méltóságos ős-nyugalmat.

Kertekben veteményezők, földszagtól ittasodottak. Dicsekedtek a vézna gyümölcsfák menyasszony-inget kaptak.

Falut, patakot, ismerősét, látta az utcát, ha lenézett. Kövein lomha szörnyeteg; morgó úthenger legelészett.

Dicsekedtek túl a falun, éledő, boldog-részeg zöld-aranyos lobogók: egybeszabott vetések.

Óriás ívben, mint aki szülőföldjét körülkarolja, nyugatnak csapott, aztán délnek a nagy madár, az első gólya.

Dicsekedett a hegy is: fakadoznak a tőkék, szikrázó-fehér a kökényvirág, a kökörcsin ezüstlő-kék.

Zárult a hurok kelet iránt: siklott a környék megtért őre, égnek terpesztve szárnyát, a gránát-nyakazta fenyőre.

Minden a hívó szóra felelt együtt és külön. Kórókerítés töviben fű sarjadt, bokros üröm.

Körülötte ujjongó tavasz — Megállt a fészek szélén árván, hátrakapta fejét, kelepelt, mint egy csapzott, eszelős sámán.

A gyerekek vették észre - mindenki összeszaladt: bámultuk a rétek fölött suhamló nyúlánk madarat.

Kiirthy Hanna rajza