Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-10-21 / 21. szám

S2Ä[MUe) A szaunában szó sem lehet fotózásról. A forró, kilencven fokos pára belepi a gépet, beszivárog az optika mögé, bened­vesíti a filmet. Arcunkról csorog a veríték, nagyot lélegzőnk, amikor fotós kollégám­mal kifordulunk a nyersfa borítású szauna gőzt okádó ajtaján. Bejárjuk az épületet: csillogó vizű medencében úszkáló csinos lá­nyok, tekepályán lendülő izmos férfikarok; ping-pong asztalnál reflex-villanások ke­rülnek lencsevégre. Mindez nem egy új luxusszálló avatásán történt. A színhely Debrecen, a Hajdú me­gyei Állami Építőipari Vállalat munkás­­szállója. A szaunában pácolódó, vízben úszkáló, tekéző és ping-pongozó férfiak és nők: a vállalat dolgozói. Építőmunkások, kőművesek, gépkezelők. Lakóhelyük, csa­ládjuk távol van Debrecentől — ők maguk azonban a cívis városban dolgoznak, s csak hétvégén utaznak haza. Hétköznap vi­szont „haza”-térnek — a munkásszállóra. * Az egyik szobában ülve vitatkozunk. Kétségtelen, néhány kilométerre a Horto­­bágytól, egy órányi utazásra Szabolcstól ma a hirtelen haragú tirpák, vagy ke­ményfejű nagyalföldi kőmíves ember munka után átöltözik, szaunát vesz, biliárd partira hívja ki komáját, vagy az olvasó teremben előhúz egy képeslapot, irodalmi magazint. Másrészt: nem jó dolog távol élni a csa­ládtól. A gyerek nem érzi az apja kezét; az asszony elidegenedik férjétől, s nem könnyű tartalmassá tenni az üres, lassan múló estéket. Ám a munka, a sokszor jóval nagyobb pénz a fizetési borítékban mégis­csak nagy érv. A debreceni ingázók példája csupán egy a sok közül. Bár egyre több a modern, új szálló, az igényekhez képest azonban még nagyon kevés. — Mi hát a valós helyzet? — kérdeztük Szigeti István munkaügyi miniszterhelyet­testől. — Elöljáróban el kell mondani; hogy a gyors iparfejlesztés megkövetelte, hogy so­kan munkát vállaljanak az iparban — többnyire a városokban — olyanok is, akik falvakban laknak. A kézenfekvő megoldás a munkásszállások építése volt. Elég jelen­tős, közel százezer fős munkásréteg alakult ki, amely hét közben a munkásszálláson, hét végén otthon lakik. Az utóbbi években már csökkent valamelyest a számuk. Ter­mészetesen, belátható időn belül nem szűn­hetnek meg a munkahelyek, például a vasútnál, útépítéseknél, az építőiparban és a távvezetékek építésénél, ahol a munka­hely maga vándorol. — Mi a legfontosabb feladat? — Arra törekszünk, hogy a munkásszál­lások színvonalát javítsuk — részben új szállók építésével, részben a már meglevők modernizálásával, jobb felszerelésével. 1976-ban a munkaügyi miniszter rendeleti­leg írta elő a munkásszállások helyzetének javítását. Első lépésként új, szigorúbb kate­góriákat vezettünk be: első osztályba csak olyan szálló sorolható be, ahol egy-egy szobában nem laknak többen három em­bernél, s ahol minden szobában legalább melegvizes zuhanyzó van. A legalsó kate­góriában levő munkásszállásokat a vállala­toknak át kell építeniük, hogy javítsák a munkások életkörülményeit. Erre a fel­­ügyeletileg illetékes tárcákkal összehangol­tan programot dolgoztak ki. Egyébként er­re a vállalatok rá is kényszerülnek, hiszen egyre nehezebb jó munkaerőt találni. — S van erre anyagi fedezet? — Ha a vállalatnak magának nincs elég pénze a jobb szálláshelyek kialakítására, lehetőség van arra, hogy több gyár, válla­lat összeálljon; közös pénzen építsenek modern szállót, s a befektetés arányában helyezhetik el saját munkásaikat. Emellett a vidéki dolgozók foglalkoztatásának nem egyetlen lehetősége a munkásszállás. A na­pi ingázók száma meghaladja a munkás­­szállásokon lakókét, s a részarányuk is eb­be az irányba tolódik el. A vállalatoknak maguknak kell kialakítaniuk a számukra legmegfelelőbb lehetséges megoldást. Néha nagyon furcsa dolgokat produkál az élet. Amikor Paliai Bertalan, a debre­ceni munkásszálló igazgatója ebbe a beosz­tásba került, még azért harcolt, hogy az emberek ne feküdjenek munkaruhában a frissen vetett ágyra; ne részegeskedjenek a szálláson. Néhány éve már nem foglalkozik fegyelmi ügyekkel. Szerepét átvette a szál­lólakók saját fegyélmi bizottsága. A rend­bontót nem az igazgató, hanem saját mun­kástársai vonják kérdőre. S néhány eszten­dő alatt gyakorlatilag megszűnt a lopás, a büfében csak sört mérnek, és a szobák rendjére maguk a lakók vigyáznak, min­den fegyelmi bizottságnál jobban. Változnak az emberek? A körülmények változtatják ókét. « Kiskovács Pálné a Szakszervezetek Or­szágos Tanácsa szociálpolitikai osztályának helyettes vezetője: — Arra törekszünk, hogy a munkásszál­lásokból munkás szállókat csináljunk. Ez nemcsak a felszerelés javítását jelenti. El­sősorban arról van szó, hogy a legtöbb hi­vatalos funkciót maguk a munkások ve­gyék át, hogy a kulturáltság valóban a kul­túra terjesztését jelentse. Létrehoztunk könyvtárakat, olvasótermeket. Sportszerek­kel, rádióval, televízióval, filmvetítésekkel igyekszünk legyőzni az üres estek unalmát. — S ez megoldás? — Segítség. A szállók szerepe csökken, helyét átveszi a szállítás. — Mit jelent ez? — Nem titok, hogy a szállók építése sok­ba kerül. Jónéhány vállalatnak megéri, hogy ne munkásszállót építsen, hanem autóbuszok vásárlásával a lakóhelyükről hozza-vigye a dolgozókat. Mi támogatjuk ezt a törekvést, hiszen így az emberek mé­giscsak a családjukkal tölthetik szabad ide­jük nagy részét. — Várható, hogy hamarosan általános lesz a szállítás? — Egyre nagyobb mértékű lesz, de nem egyeduralkodó. A távolságok is sokat szá­mítanak: ha naponta három-négy órát kell buszozni, akkor már jobb, ha kényelmes kulturált szálláson laknak a bejárók. Mi arra törekszünk; hogy a vezetők legelőször a dolgozókat hallgassák meg, s az ő kíván­ságaik figyelembevételével döntsenek. Egy Debrecen melletti falu tanácselnöke, régi ismerősöm mesélte: — A mi falunkból igen sokan járnak be Debrecenbe, az építők munkásszállójába. Vagy öt évvel ezelőtt, volt községünknek egy kis pénze, elhatároztuk, hogy vízveze­téket, csatornát építtetünk. Ám ehhez kel­lett volna az érintett családok segítsége is: hozzájárulásuk munkával, és öt-tízezer fo­rint készpénzzel. Az emberek fel voltak háborodva, minek ennyi pénzt elpazarol­ni?! Szó sem lehet róla! Az idén tavasszal azonban egy küldöttség lepett meg az iro­dámban. Azok közül voltak, akik a mun­kásszállón laknak. Egyenesen ultimátumot kaptam: márpedig legyen a falunkban fo­lyóvíz és csatorna. Ha kell, ők eljönnek ár­kot ásni, építeni. Ha kell, pénzt is adnak, mégiscsak tűrhetetlen, hogy ők a szállón naponta meleg vízben fürdenek, itthon meg ők is, a család is a kútra járjon hideg ví­zért. Mit tehettem — ahogy elmentek, fog­tam a telefont, fölhívtam az építő vállalat igazgatóját és megköszöntem neki a falu nevében... Sós Péter János A szegedi építőipari vállalat nyolcszáz személyes szállodát épített munkásainak A debreceni munkásszállás tekepályája,.. ,.. és uszodája A dinnyési tógazdaság munkásszállója Ebédlő az egyik csepeli munkásszállóban MTI és Gábor Viktor felvételei A Pamutfonóipari Vállalat lőrinci munkásszállásának egyik szobája 6

Next

/
Oldalképek
Tartalom