Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-10-21 / 21. szám
S2Ä[MUe) A szaunában szó sem lehet fotózásról. A forró, kilencven fokos pára belepi a gépet, beszivárog az optika mögé, benedvesíti a filmet. Arcunkról csorog a veríték, nagyot lélegzőnk, amikor fotós kollégámmal kifordulunk a nyersfa borítású szauna gőzt okádó ajtaján. Bejárjuk az épületet: csillogó vizű medencében úszkáló csinos lányok, tekepályán lendülő izmos férfikarok; ping-pong asztalnál reflex-villanások kerülnek lencsevégre. Mindez nem egy új luxusszálló avatásán történt. A színhely Debrecen, a Hajdú megyei Állami Építőipari Vállalat munkásszállója. A szaunában pácolódó, vízben úszkáló, tekéző és ping-pongozó férfiak és nők: a vállalat dolgozói. Építőmunkások, kőművesek, gépkezelők. Lakóhelyük, családjuk távol van Debrecentől — ők maguk azonban a cívis városban dolgoznak, s csak hétvégén utaznak haza. Hétköznap viszont „haza”-térnek — a munkásszállóra. * Az egyik szobában ülve vitatkozunk. Kétségtelen, néhány kilométerre a Hortobágytól, egy órányi utazásra Szabolcstól ma a hirtelen haragú tirpák, vagy keményfejű nagyalföldi kőmíves ember munka után átöltözik, szaunát vesz, biliárd partira hívja ki komáját, vagy az olvasó teremben előhúz egy képeslapot, irodalmi magazint. Másrészt: nem jó dolog távol élni a családtól. A gyerek nem érzi az apja kezét; az asszony elidegenedik férjétől, s nem könnyű tartalmassá tenni az üres, lassan múló estéket. Ám a munka, a sokszor jóval nagyobb pénz a fizetési borítékban mégiscsak nagy érv. A debreceni ingázók példája csupán egy a sok közül. Bár egyre több a modern, új szálló, az igényekhez képest azonban még nagyon kevés. — Mi hát a valós helyzet? — kérdeztük Szigeti István munkaügyi miniszterhelyettestől. — Elöljáróban el kell mondani; hogy a gyors iparfejlesztés megkövetelte, hogy sokan munkát vállaljanak az iparban — többnyire a városokban — olyanok is, akik falvakban laknak. A kézenfekvő megoldás a munkásszállások építése volt. Elég jelentős, közel százezer fős munkásréteg alakult ki, amely hét közben a munkásszálláson, hét végén otthon lakik. Az utóbbi években már csökkent valamelyest a számuk. Természetesen, belátható időn belül nem szűnhetnek meg a munkahelyek, például a vasútnál, útépítéseknél, az építőiparban és a távvezetékek építésénél, ahol a munkahely maga vándorol. — Mi a legfontosabb feladat? — Arra törekszünk, hogy a munkásszállások színvonalát javítsuk — részben új szállók építésével, részben a már meglevők modernizálásával, jobb felszerelésével. 1976-ban a munkaügyi miniszter rendeletileg írta elő a munkásszállások helyzetének javítását. Első lépésként új, szigorúbb kategóriákat vezettünk be: első osztályba csak olyan szálló sorolható be, ahol egy-egy szobában nem laknak többen három embernél, s ahol minden szobában legalább melegvizes zuhanyzó van. A legalsó kategóriában levő munkásszállásokat a vállalatoknak át kell építeniük, hogy javítsák a munkások életkörülményeit. Erre a felügyeletileg illetékes tárcákkal összehangoltan programot dolgoztak ki. Egyébként erre a vállalatok rá is kényszerülnek, hiszen egyre nehezebb jó munkaerőt találni. — S van erre anyagi fedezet? — Ha a vállalatnak magának nincs elég pénze a jobb szálláshelyek kialakítására, lehetőség van arra, hogy több gyár, vállalat összeálljon; közös pénzen építsenek modern szállót, s a befektetés arányában helyezhetik el saját munkásaikat. Emellett a vidéki dolgozók foglalkoztatásának nem egyetlen lehetősége a munkásszállás. A napi ingázók száma meghaladja a munkásszállásokon lakókét, s a részarányuk is ebbe az irányba tolódik el. A vállalatoknak maguknak kell kialakítaniuk a számukra legmegfelelőbb lehetséges megoldást. Néha nagyon furcsa dolgokat produkál az élet. Amikor Paliai Bertalan, a debreceni munkásszálló igazgatója ebbe a beosztásba került, még azért harcolt, hogy az emberek ne feküdjenek munkaruhában a frissen vetett ágyra; ne részegeskedjenek a szálláson. Néhány éve már nem foglalkozik fegyelmi ügyekkel. Szerepét átvette a szállólakók saját fegyélmi bizottsága. A rendbontót nem az igazgató, hanem saját munkástársai vonják kérdőre. S néhány esztendő alatt gyakorlatilag megszűnt a lopás, a büfében csak sört mérnek, és a szobák rendjére maguk a lakók vigyáznak, minden fegyelmi bizottságnál jobban. Változnak az emberek? A körülmények változtatják ókét. « Kiskovács Pálné a Szakszervezetek Országos Tanácsa szociálpolitikai osztályának helyettes vezetője: — Arra törekszünk, hogy a munkásszállásokból munkás szállókat csináljunk. Ez nemcsak a felszerelés javítását jelenti. Elsősorban arról van szó, hogy a legtöbb hivatalos funkciót maguk a munkások vegyék át, hogy a kulturáltság valóban a kultúra terjesztését jelentse. Létrehoztunk könyvtárakat, olvasótermeket. Sportszerekkel, rádióval, televízióval, filmvetítésekkel igyekszünk legyőzni az üres estek unalmát. — S ez megoldás? — Segítség. A szállók szerepe csökken, helyét átveszi a szállítás. — Mit jelent ez? — Nem titok, hogy a szállók építése sokba kerül. Jónéhány vállalatnak megéri, hogy ne munkásszállót építsen, hanem autóbuszok vásárlásával a lakóhelyükről hozza-vigye a dolgozókat. Mi támogatjuk ezt a törekvést, hiszen így az emberek mégiscsak a családjukkal tölthetik szabad idejük nagy részét. — Várható, hogy hamarosan általános lesz a szállítás? — Egyre nagyobb mértékű lesz, de nem egyeduralkodó. A távolságok is sokat számítanak: ha naponta három-négy órát kell buszozni, akkor már jobb, ha kényelmes kulturált szálláson laknak a bejárók. Mi arra törekszünk; hogy a vezetők legelőször a dolgozókat hallgassák meg, s az ő kívánságaik figyelembevételével döntsenek. Egy Debrecen melletti falu tanácselnöke, régi ismerősöm mesélte: — A mi falunkból igen sokan járnak be Debrecenbe, az építők munkásszállójába. Vagy öt évvel ezelőtt, volt községünknek egy kis pénze, elhatároztuk, hogy vízvezetéket, csatornát építtetünk. Ám ehhez kellett volna az érintett családok segítsége is: hozzájárulásuk munkával, és öt-tízezer forint készpénzzel. Az emberek fel voltak háborodva, minek ennyi pénzt elpazarolni?! Szó sem lehet róla! Az idén tavasszal azonban egy küldöttség lepett meg az irodámban. Azok közül voltak, akik a munkásszállón laknak. Egyenesen ultimátumot kaptam: márpedig legyen a falunkban folyóvíz és csatorna. Ha kell, ők eljönnek árkot ásni, építeni. Ha kell, pénzt is adnak, mégiscsak tűrhetetlen, hogy ők a szállón naponta meleg vízben fürdenek, itthon meg ők is, a család is a kútra járjon hideg vízért. Mit tehettem — ahogy elmentek, fogtam a telefont, fölhívtam az építő vállalat igazgatóját és megköszöntem neki a falu nevében... Sós Péter János A szegedi építőipari vállalat nyolcszáz személyes szállodát épített munkásainak A debreceni munkásszállás tekepályája,.. ,.. és uszodája A dinnyési tógazdaság munkásszállója Ebédlő az egyik csepeli munkásszállóban MTI és Gábor Viktor felvételei A Pamutfonóipari Vállalat lőrinci munkásszállásának egyik szobája 6
